James Bowen: Bob, az utcamacska

***SPOILER***

A könyv során kétszer is előfordul, hogy Bob egy vélt vagy valós támadás hatására elmenekül, és James csak hosszú keresés után találja meg. Mindkét alkalommal felmerül Jamesben: Bob talán azért ment el, mert nem akar többé vele lenni – akár azért, mert ő alapból egy utcamacska és nem kötődik tartósan senkihez, akár azért, mert csalódott Jamesben, aki nem tudta őt megvédeni (bár a második esetben éppen ezt teszi, saját testi épsége kockáztatásával).

James élete persze tele van olyan élményekkel, amikor elhagyták: kezdve szülei válásától gyerekkorában egészen addig, hogy a társadalom mint olyan is magára hagyta, amikor lezüllött és drogozni kezdett. A pszichológusok szerint a gyerekkori elhagyás-élmények különösen erősen beépülnek a személyiségbe. Egy ismerősöm, akinek kicsi korában váltak el a szülei, annyira félt az elhagyástól, hogy első párkapcsolata során pánikba esett, ha a barátja akár csak egy napra is elutazott. Akit sokszor elhagytak vagy magára hagytak, az elhiszi, hogy nem érdemli meg mások szeretetét, ezért aztán (szerinte) nem csoda, ha mások egy idő után besokallnak tőle. Minden emberi (és állati) kapcsolatában folyamatos bizonytalanságban él, mert tudatában van a kapcsolatok törékenységének. Ennek persze megvan az a jó oldala, hogy folyamatosan dolgozik a kapcsolataiért és nem hagyja őket belesüllyedni a rutinba – ugyanakkor az ő számára ez további stresszforrás. A másik személy ráadásul egy idő után besokallhat attól, hogy (ahogy ő azt megéli) a párja vagy barátja nem bízik benne, még akkor sem, ha ő annyira hűséges és megbízható, mint James macskája; lehet, hogy pont ezért fog kilépni a kapcsolatból, ami persze a szorongó fél számára elmélete beigazolódásának tűnik.

Persze van kiút: a fent említett ismerősöm évek óta boldog házasságban él, és Bob segítségével James is megtanulta szerethetőnek látni magát és bízni másokban. Tehát ha olyan emberrel kerülünk össze, aki folyamatosan bizonytalan a kapcsolatunk tartósságát illetően, legyünk türelemmel és ne hibáztassuk ezért. Esetleg szerezzünk neki egy különösen hűséges macskát.

Isaura, a rabszolgalány

Igen régen láttam már a sorozatot, de a lényeg még rémlik: hogy tudniillik Isaura rabszolgának született ugyan, viszont fehér bőrű (már nem emlékszem, hogy hozták ezt össze). Ennek hatására viszont különböző előnyöket élvez fekete bőrű rabszolgatársaival szemben: csipkés ruhákban jár, zongorázik (ez mondjuk csak neki előny, a nézőknek nem...) és még egy elegáns fehér fiatalember szívét is elnyeri (aki amúgy rabszolgaság-ellenes, mégis kétlem, hogy beleszeretne Isaurába, ha mondjuk a disznóól takarítása közben látná meg). Tehát hiába a rabszolgaság objektív társadalmi kategóriája, Isaura életútját alapvetően a bőrszíne határozza meg (ezért is ironikus a sorozat magyar címe, a "Rabszolgasors", hiszen Isaura sorsa enyhén szólva nem tipikus rabszolgasors).

A rabszolgához hasonlóan a bevándorló is egy objektív társadalmi kategória, de ugyanúgy különbözőképpen vonatkozik különböző bőrszínű emberekre. A kék plakátos gyűlöletkampány kifejezetten a Közel-Keletről érkező bevándorlókat emlegeti (egy-két plakáton konkrét országmegjelöléssel), és a postaládámban ma talált kis gyűlöletbrosúra képein is arabnak tűnő férfiak és fejkendős nők sorakoznak. Amikor még a kampány kezdetén valaki megkérdezte Orbán Viktort, hogy mi a helyzet a Londonban élő kétmillió magyarral, az volt a válasz, hogy az Unión belüli migráció "az más". Mondjuk a britek a jelek szerint nem így gondolták, hiszen ez volt a Brexit egyik kiváltó oka, de Viktor válasza szépen mutatja a hierarchiát bevándorló és bevándorló között. Akiket nem akarunk, azok az Európán kívülről jövő bevándorlók - más szóval, a színesbőrűek. Amit persze manapság már nem PC mondani, ezért használnak olyan kategóriát, amely ellen tiltakozni látszólag nem gyűlöletbeszéd. Ugyanakkor a "migráns" és "bevándorló" szavak köznapi használata szépen mutatja, hogy az átlagembernek lejön a szándék. Az olimpia megnyitó ünnepségének közvetítésében a riporter "bevándorlók" szóval illette a fellépő indiánokat (hát tény, egykor ők is bevándoroltak, de kicsivel a fehérek előtt...), cigány ismerősöm pedig elmondta, hogy őket is sűrűn migránsozzák, így arra jutott: "mi vagyunk a legrégebbi bevándorlók:)".

A kormány migránsellenes kampánya tehát egyszerűen burkoltan kifejezett rasszizmus. Lehet, hogy ez mindenki számára világos, de kevesen mondják ki, úgyhogy most itt megteszem.

A rabbi macskája

***SPOILER!***

Az algíri rabbi szuperokos, emberi nyelven beszélő macskájával és barátaival elindul, hogy megkeresse az Új Jeruzsálemet, ahol minden ember (és állat) békében és harmóniában él együtt. Átszelik egész Afrikát, de az Új Jeruzsálemnek csak az ellentétét látják: vallási konfliktusokat, rasszizmust, elutasítást, az állatok megvetését – még abban a városban is, amelyet elég egyértelműen beazonosítanak az általuk keresett helyként. Sőt, éppen ők azok, akik példát mutatnak másoknak: a köztük uralkodó vallási tolerancia legalább néhány nomád törzsfőt elgondolkoztat, a fekete pincérnő pedig az ő felháborodásuk nyomán ébred rá arra, hogy a rasszizmus nem magától értetődő és nem kell azt eltűrnie.

A mai Magyarország nemcsak (időnként) hőmérsékletében emlékeztet a filmbéli Afrikára. Itt is vannak apró kis közösségek (valósak és virtuálisak), amelyekben az egymás iránti elfogadás nemcsak szlogen, hanem valóban megélt gyakorlat. Ezek a közösségek nyitottak az eltérő háttérre és véleményekre, és internetes megosztásaikkal azt remélik, üzenetük eljut kívülállókhoz is. Néha így is van, de sokkal többször fordul elő az ellenkezője: a társadalmi befogadást üzenő posztjaikat támadják vagy széttrollkodják, és ami még rosszabb, néha az ő köreikbe is leszivárog a társadalmi szinten jellemző intolerancia (akárcsak a filmben, amikor a macska és a szamár heves vallási vitát folytatnak). Tagjaik közül sokan a magyar közhangulatban csalódva külföldön remélik megtalálni a valódi befogadó társadalmat – pedig pont ezek a kis közösségek a demokrácia valódi közegei. Az új Jeruzsálem, amit a film szereplői keresnek, nem egy fizikai település, hanem egy mentalitás, amit épp ők testesítenek meg. És ha kellően sokat utazgatnak Afrikában, ez a szokatlan kis csapat – a rabbi és muszlim legjobb barátja, a menekült orosz festő és afrikai menyasszonya, meg a macska és a szamár – mások körében is elterjesztheti a nyitottság és befogadás eszméit.

Errefelé nem látta őket valaki?

Rebecca Reilly-Cooper: A társadalmi nem nem egy spektrum - de biztos ez?

http://reflektor.hu/velemeny/rebecca-reilly-cooper-a-tarsadalmi-nem-nem-egy-spektrum

Többen panaszkodtak, hogy nem értik a cikket, ezért röviden összefoglalom. Adva vannak a bináris társadalmi nemi szerepek, férfi és nő. Igazából senki sem passzol 100%-osan bele a számára előírt szerepbe, ezért valójában mindenki nem-bináris. Azok viszont, akik nem-binárisnak vallják magukat, ártanak a feminizmus ügyének, mert azt sugallják, hogy mindenki más bináris, és ezzel bebetonozzák a nemi kategóriákat.

Ha most valaki végképp összezavarodott, hogy a szerző szerint a gender most bináris vagy sem, az azért van, mert Rebecca nem tesz különbséget a kívülről ránk erőszakolt nemi szerepek és a belülről jövő nemi identitás között. Nem-binárisnak lenni mostani társadalmunkban nyilván csak az utóbbiban lehet. A kívülről ránk erőszakolt nemekből valóban kettő van, és a feminizmusnak pont az a célja, hogy ezt lerombolja. Hogy ez hogyan fog megtörténni, arra Rebecca nem ad ötleteket. Én a magam részéről kevéssé tartom elképzelhetőnek, hogy egy nap varázsütésre (vagy egy feminista forradalom hatására) egyik pillanatról a másikra eltűnnek a nemek. Úgy gondolom, ez inkább egy folyamat lesz, és ebben a folyamatban a tudatosságnak nagyon fontos a szerepe. Amíg valaki nem tudja elképzelni sem, hogy lehet élni a férfi/nő kategóriákon kívül, nem fog erőfeszítéseket tenni azok lebontására. Ha viszont megismer valakit, aki legalább identitásában, de esetleg mindennapi gyakorlatában is túllépett ezeken, elképzelhető, hogy elkezd gondolkodni a saját nemi identitásán. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom: amikor a queer megközelítésről beszélek embereknek (persze kevésbé érthetetlenül, mint Judith Butler, de ez mondjuk nem nehéz), gyakran életükben először belegondolnak a nemeken és szexuális orientációkon való túllépés lehetőségébe, és voltak, akik több ilyen beszélgetés után közölték velem, hogy most már ők is queernek vallják magukat. Ilyen értelemben a genderqueerek nem a kerékkötői, hanem pont a katalizátorai lehetnek annak a folyamatnak, ami Rebecca számára is kívánatos cél.

Rebecca valamiért úgy gondolja, a genderqueereknek muszáj valamivel szemben meghatározni magukat, és ezért azt szeretnék, ha mindenki más bináris lenne. Nem tudom, kitől hallotta ezt az elképzelést, de biztos nem genderqueer volt az illető. Nem-binárisnak lenni magányos dolog, Magyarországon különösen, de a nyugati társadalmakban általában is. Én személy szerint nagyon örülök, ha hozzám hasonló emberrel találkozom (és akkor azok a nem-binárisok, akik nálam elszigeteltebben élnek, még jobban örülhetnek). Igenis nagyon szívesen élnék egy olyan világban, ahol senki sem sorolja magát nemekbe és a „nem-bináris” szó elveszti a jelentését, ahogyan a „szabad ember/rabszolga” (illetve a valamennyire köztes állapotnak tekinthető „felszabadított rabszolga”) kategóriákkal sem határozzuk meg magunkat az újkori rabszolgaság megszűnése óta, akármennyire fontosak is voltak mondjuk Latin-Amerikában a XIX. század első felében. Nem valami ellenében vagyunk queerek vagy genderqueerek, hanem valamin (egy korlátozó rendszeren) kívül, és – legalábbis az aktivisták közülünk – szeretnénk másoknak is segíteni kilépni ebből a rendszerből.

Persze értem én, hogy a radikális feminizmusnak szüksége van egy új ellenségre. A hetvenes évek elején minden olyan egyszerű volt: a nők a jók, a férfiak a rosszak. Viszont hamar kiviláglott, hogy sok nő nagyon is ellene van a feminizmusnak, míg viszont a feminista férfiak sorai egyre szaporodnak (na jó, itt nem annyira, de Izlandon például hegyi folyókat lehet velük rekeszteni). Kellettek tehát új csoportok, akiket csoportszinten lehet támadni. A transzszexuálisok az egyik ilyen (erről ld. A dán lány c. bejegyzésemet), de a genderqueerek még alkalmasabbak. Egyrészt kevesen vagyunk és szervezettség tekintetében sem állunk túl jól, tehát könnyebb ellenünk akciózni. Ráadásul az átlagembernek nagyon kevés ismerete van a genderqueerekről, vagyis könnyebben elhiszi a rólunk terjesztett elferdített információt is (pl. amit az előző bekezdésben kifejtettem). Extra bónuszként pedig a radikális feministák szövetségeseket nyerhetnek, hiszen a konzervatívoknak sincs ínyére, ha valaki nem hajlandó a hagyományos nemekbe besorolni magát. Mindkét oldal számára mi vagyunk az ideális bűnbak.

Lesz még ellenünk népszavazás, meglátjátok.