A hazudósok 6. rész – citromvadászat és színházi bántalmazás

 

***SPOILER***

A dúsgazdag Sinclair család szigetén éves hagyomány a citromvadászat: aki a legtöbb elrejtett citromot megtalálja, díjat kap. Ebben az évben a családfő bejelenti: a győztesre hagyja a házat halála után. Három pénzéhes lánya (akiket látva Lear király hálás gyermekekként ölelné keblére a sajátjait) természetesen vérre menő küzdelemnek tekinti a játékot, tinédzser gyerekeik, a Hazudósok, azonban egy ponton rájönnek, hogy nem kívánnak ugyanilyenekké válni. Begyűjtött citromjaikat fogadott testvérüknek, az indiai Gatnak adják, aki ezáltal természetesen megnyeri a játékot. Ezen a ponton azonban a nagyapa bejelenti: nyilvánvalóan csalás történt, ezért a játékkiírás semmis, Gat nem kapja meg a házat (és más sem).

Most, hogy Eszenyi Enikőt ismét felvették rendezőnek, újraéledt a diskurzus a színházi bántalmazásról. Sokan elfogadhatatlannak tartják, amit Eszenyi művelt, és korábbi áldozatai is elkezdtek felszólalni. Megjelentek azonban olyan hangok is, hogy ugyan már, hiszen minden rendező ezt csinálja, sőt eleve mindenki megélt ilyen megaláztatásokat az életében az óvodától a munkahelyig – ami valószínűleg tényleg sokakra igaz, de ez az érvelés azt sugallja, hogy ez az élet rendje, nincs itt semmi látnivaló.

Mi köze mindennek a Hazudósokhoz? A sorozat ezen epizódjában azt látjuk, hogy a fiatal nemzedék próbál kiszabadulni a korábbi generációk toxikus működéséből, és normálisabb emberi kapcsolatokat létrehozni, ám a szabályokat nem ők hozzák, így próbálkozásuk végül kudarcba fullad (amúgy ez az egész sorozaton végigvonul, csak ebben a cselekményszálban a leglátványosabb). Hasonlóképpen a 2020-as években Magyarországon is elkezdődött egy olyan diskurzus, amely felelősségre próbálja vonni a hatalmi pozícióban levő embereket – edzőket, tanárokat, színházi rendezőket – , akik pozíciójukkal visszaélve pszichésen, verbálisan és olykor szexuálisan is bántalmazták a hierarchiában alattuk állókat. Ez nem feltétlenül nemzedéki kérdés (ahogy a filmben sem: Gat látogatóba érkező édesanyja mély döbbenettel szemléli a Sinclair család toxikus működését), inkább arról szól, hogy kik ragadnak benne a káros rutinokban, és kik azok, akik szeretnének változtatni. Mert attól, hogy mi magunk megaláztatásokat szenvedtünk el adott intézményekben vagy helyzetekben, nem szükségszerű, hogy így legyen, ahogy az sem szükségszerű, hogy a családtagoknak egymásra kelljen acsarkodniuk. Vannak olyanok, akik szeretnék megtörni a mintázatokat, hogy a jövő generációinak ne kelljen ugyanazt átélniük, mint nekik. Ám ehhez arra volna szükség, hogy a rendszer alapjában változzon meg – és amíg fennáll a hierarchiákra alapuló rendszer, erre kicsi az esély.

Óriáshullám és empátia

 https://nepszava.hu/3300797_tenerife-oriashullam-halal

Amikor ez a hír megjelent (nálunk persze hamarabb, mint a Népszavában), a tenerifei magyar csoportokban háromféle magatartás fordult elő. Az egyik természetesen a sajnálkozás, hogy micsoda tragédia. A másik (erre szerencsére kevés példa volt és az adminok gyorsan törölték is) a "nem baj, legalább kevesebben leszünk a szigeten". A harmadik pedig a magyaroknál szokásos "minekmentoda", ami szerint a hülye turisták a hibásak, amiért nem vigyáztak magukra.

Természetesen ilyen baleseteknél az áldozatnak is van felelőssége, de azért két dolgot nem árt fejben tartani. Az egyik a körülmények, amiket az egyik helyszín esetében én történetesen viszonylag jól ismerek, mert gyakran járok a Playa del Muelle öbölbe Puerto de la Cruzban. Ez eredetileg halászkikötő volt, most is szoktak itt horgonyozni és kikötni kisebb hajók, de most már inkább horgászásra és fürdésre használják. Hivatalosan nem minősül strandnak, ezért nem mindig szokott kint lenni a piros zászló olyankor se, ha erősen hullámzik a tenger. Ráadásul a móló olyan mértékben védi az öblöt, hogy a kinti hullámok bent nem is érződnek; erre hoztam egy illusztrációt tavaly decemberből:

A piros zászló egyébként nem feltétlenül jelenti azt, hogy a parton/mólón sétálni sem szabad, sok partszakaszon ez teljesen biztonságos olyankor is, ha a tenger erősen hullámzik. Ez a móló viszonylag magasra van építve, nagyon ritka, hogy átcsapnának rajta a hullámok. Ha fennáll ez a veszély, akkor magát a mólót is le kellett volna zárni, szóval igazuk van azoknak, akik az önkormányzatot is felelőssé teszik a történtekért.

A másik dolog, hogy ha az a célunk egy ilyen poszttal/kommenttel, hogy óvatosságra intsük a turistákat, akkor érdemes nem szimplán lehülyézni őket (főleg azok esetében lehet ez kontraproduktív, akik a turizmusból élnek, de hát nem vagyok én marketinges), hanem megpróbálni megérteni, miért csinálták, amit csináltak. Egyrészt nyilván sok embernek nincs tapasztalata az óceánnal; ha sose járt még tengernél, vagy maximum az Adrián, nem tudhatja, mi mennyire veszélyes. Sokszor a helybéliek se tartják be a biztonsági előírásokat (tömegével látok túracsoportokat veszélyesség miatt lezárt útszakaszokon, és ezek többnyire helyiek), sőt biztatják az idelátogatót, hogy nem olyan veszélyes az a hely, mint amilyennek látszik. Másrészt a helybéli könnyen mondja, hogy ne ilyenkor fürödj/sétálj a parton, hanem máskor, ő itt van egész évben, a turista pedig csak egy hétig, és tarthat attól, hogy ha most nem tud fürödni az óceánban, soha életében nem lesz már esélye. Persze ez a bakancslista-mentalitás (amelyet nyilván sokan üzleti érdekekből táplálnak az emberekben) szintén megérne egy misét, de én most inkább azzal a gyakorlati kérdéssel foglalkoznék, hogy lehet mégis meggyőzni az ilyen látogatót, hogy vigyázzon a saját biztonságára.

Annak idején a HIV-prevenciós képzésen tanultuk, hogy ha csak azt mondjuk a népeknek, hogy húzzanak óvszert, az önmagában nem feltétlenül hatásos. Ugyanis a delikvensnek különböző okai lehetnek, hogy eddig miért nem védekezett, és a tudatlanság messze nem a leggyakoribb. Érdemes tehát beszélgetni vele arról, mik ezek (pl. "félek, hogy a párom bizalmatlannak tartana, ha megkérném, hogy először gumival csináljuk"/"egész életemben az óceán mellé vágytam, most végre itt vagyok, megszakadna a szívem, ha nem mehetnék le a vízhez"). Ezután jelezzük, hogy megértjük, mit érez, de nekünk fontos a biztonsága, ezért ajánlanánk alternatívát ("tudom, hogy fél a párja elvesztésétől, de nyilván ő is tisztában van vele, hogy egy új kapcsolatban a bizalom kulcsa a másik megismerése; mi lenne, ha elmennének együtt szűrésre, mintegy szimbólumaként, hogy őszinte kommunikációra alapozzák a kapcsolatot?" / "értem, hogy fontos neked az óceán, de nem akarom, hogy veszélybe kerülj emiatt; mondok pár klassz kilátót, ahonnét csodaszép, sziklás partokat láthatsz biztonságos magasságból"). A HIV-prevencióban működik ez a fajta empatikus hozzáállás, meggyőződésem szerint a biztonsági előírások betartását illetően is működne.

A turista esete a túl ráncos krumplival, avagy kik és miért érzik magukat rosszul külföldön

(kép: wikipédia)

 A papas arrugadas vagy ráncos krumpli kanári-szigeteki specialitás: a krumplit nagyon sós vízben addig főzik, amíg a héján fehér csíkok nem képződnek, ilyenkor mártással lehet enni és nagyon finom. Legalábbis sokunk szerint. Nemrég viszont Lanzarotén egy turista felháborodott, sőt nem volt hajlandó kifizetni a krumplit, mert az szerinte "túl ráncos" volt. Persze most az egész szigetcsoport ezen röhög, és érkeznek a nem túl jóindulatú beszólások az olyan külföldiekről, akik nulla nyitottsággal látogatnak vagy költöznek el egy másik országba.

https://diariodeavisos.elespanol.com/2024/05/un-turista-se-niega-a-pagar-por-unas-papas-canarias-demasiado-arrugadas/

Azok mellett a magyarok mellett, akik külföldön megtalálták a helyüket, gyakran hallani olyanokról is, akik viszont folyamatosan szidják a befogadó országot és annak lakóit, és egyáltalán nem elégedettek vele, vagy akik annyira képtelenek beilleszkedni, hogy ebből konkrétan problémáik lesznek. Elgondolkodtam, mi kell ahhoz, hogy valaki tényleg új életet tudjon kezdeni egy másik országban.

Első körben nyilván az, hogy ez az ő választása legyen. Egy volt osztálytársamnak azért kellett Ausztriába költöznie, mert a férje ott kapott munkát; ő maga viszont egy szót sem tudott németül, és utálta, hogy háziasszony-szerepbe kényszerül és még a gyereke házi feladatában se tud segíteni a nyelvtudás hiánya miatt. Ugyanő korábban hosszú ideig élt Olaszországban és élvezte; ott beszélte a nyelvet, a mentalitás is közelebb állt hozzá, és nem mellesleg saját döntéséből, nem családi nyomásra költözött ki. 

Az, hogy valaki mennyire ismeri a célországot, nemcsak annak az eldöntéséhez fontos, hogy tudna-e ott élni, hanem ahhoz is, hogy sikerüljön lakást és munkát találnia, és ne kerüljön kiszolgáltatott helyzetbe (erről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/a-zurichifloridaitenerifei-expressz.html). Persze észben kell tartani, hogy turistaként járni valahová nem ugyanaz, mint ott élni és dolgozni, sőt egy erasmusos ösztöndíj sem feltétlenül készít fel arra, hogy mennyire könnyű vagy bonyolult az álláskeresés, a hivatali ügyintézés, a kapcsolati háló kiépítése. Aki kizárólag nyáron járt Svédországban, lehet, hogy nincs felkészülve a téli hidegekre, és amíg Koppenhágában gyakorlatilag mindenhol elboldogulhatsz az angollal, ez nem feltétlenül igaz az isten háta mögötti kis dán falvakra.

Apropó nyelvtudás: már sokszor hangsúlyoztam ennek a fontosságát úgy általában az életben, ahhoz meg pláne, hogy megismerjünk egy másik országot és be tudjunk ott illeszkedni. Túl sokan költöznek ki úgy, hogy alig beszélik a nyelvet, aztán kizárólag a helyi magyar közösségre támaszkodva próbálnak boldogulni (erről is lásd a fent említett bejegyzést). Így azonban nagyon korlátozzák a lehetőségeiket akár munkakeresésről, lakáskeresésről vagy szociális hálóról legyen szó. És egy nem angol nyelvű országban az angol akkor sem elég, ha amúgy a helyiek közül sokan beszélik. Lehet, hogy szerzel pár helyi barátot, de nem fogsz tudni eljárni azokra az eseményekre, amelyek nem a külföldieknek szerveződnek, tehát ismét csak kívülálló maradsz. Sok országban alakulnak ki a helyi kultúrától teljesen elszigetelődött digitális nomád vagy expat közösségek, akik amúgy jól elvannak egymással, de ha tényleg csak ezen a közösségen belül érintkeznek emberekkel, akkor igazából akár otthon is maradhattak volna. Egyébként a sok helyen megfigyelhető idegenellenességet is gyakran az ilyen elzárkózás generálja, tehát a csak magyarokkal érintkező magyarok (ez más nemzetekre is vonatkoztatható persze) azoknak is ártanak, akik amúgy próbálnak a helyi közösség életében részt venni.

A közösségben való részvételhez nem elegendő a nyelvtudás: kellően nyitottnak és rugalmasnak kell lenni, és képben lenni a helyi kultúrával. Nem muszáj megenni a ráncos krumplit, ha nem szeretjük, de legalább ne küldjük vissza felháborodottan, hogy elrontották. Valószínűleg senkit sem zavar, ha egy külföldön élő magyar család magyaros ételeket főz otthon vagy a magyar tévét nézi az interneten, vannak azonban más kulturális elemek, amelyeknek a megtartása komoly akadályt jelenthet a beilleszkedésben. Hallottam Finnországban élő magyar családról, akikkel végül a gyermekvédelmisek kezdtek foglalkozni, mert az iskolában a tanárok észrevették, hogy a szülők nem töltenek minőségi időt gyerekeikkel és elhanyagolják azok mentálhigiénés ellátását. Magyarországon, ahol számos helyen a közös tévézés a legfőbb családi program, és sokak szerint a pszichológus "a diliseknek való", ebben semmi meglepő nem lenne, de a finneknél más a standard, és amitől Magyarországon senkinek nem szaladna föl a szemöldöke, amiatt ott a gyerekek állami gondozásba vételét fontolgatták. Hasonló kultúrsokkot okozhat a nyugat-európaiaknak az, hogy a magyar férfiak között elterjedt szokás az utcán nők után fütyülni vagy kiabálni. Több kutatás is rámutatott, hogy a magyar férfiak nem is értik, mi ebben a rossz, Bécsben vagy Stockholmban viszont ez szexuális zaklatásnak minősül. A politika ki is használja ezt a tényt: olvastam olyan kutatást, amely azt vizsgálta, miért szavaztak angliai fehér nők a brexitre, és a leggyakoribb válasz az volt, hogy elegük volt a szexista módon viselkedő magyar és lengyel bevándorlókból. Ez egyébként ugyanaz az ország, ahol a pakisztániakat és a Nagy-Britannia egykori afrikai gyarmatairól érkezőket tárt karokkal fogadják; nem az a lényeg, mennyire különbözik eredetileg a két kultúra, hanem az, hogy az érkezők mennyire hajlandók alkalmazkodni a befogadó országéhoz.

Olyanok is vannak azonban, akiknél nem lehet ennyire konkrét akadályokra rámutatni, mégsem boldogok az új országban. Lehet, hogy túl sokat vártak tőle, és amikor szembesültek vele, hogy ez a hely sem tökéletes, vadul szidni kezdik és csak a negatívumokat látják meg benne, sőt azokat, akik jól érzik ott magukat, megvádolják, hogy rózsaszín ködben élnek vagy hazudnak maguknak és másoknak. Ezzel párhuzamosan az ilyen kritikusok számára eredeti kultúrájuk gyakran felértékelődik; ők azok, akik folyamatosan vágyakoznak szülőhazájuk után. Meglepő módon mégsem költöznek vissza akkor sem, ha könnyen megtehetnék. A szívük mélyén érzik, hogy Magyarország sem olyan tökéletes, mint ahogy az emlékeikben él. Egyszer beszélgettem egy lánnyal, aki nagyon magányosnak érezte magát Spanyolországban és mindig visszavágyott Budapestre, de aztán kiderült, hogy tulajdonképpen ott sem voltak soha barátai. Igazából a probléma gyökerét nem az ország jelentette, hanem valami más. És míg vannak, akiknek a beilleszkedéséhez tényleg az kell, hogy elmenjenek egy másik országba - mint azok a roma és/vagy LMBT+ fiatalok, akik Magyarországon az előítéletek miatt rekesztődnek ki, de egy nyitottabb országban önmagukért kedvelik vagy nem kedvelik őket, - mások esetében az ok önmagukban keresendő, és a külföldre költözés ugyanolyan álmegoldás, mint másoknál a promiszkuitás vagy épp a nem megváltoztatása (https://mmreflexiok.blogspot.com/2012/03/akik-megbantak.html). Ettől még az országváltás vagy a nemi helyreállító műtét legitim megoldás azoknak, akiknek tényleg erre van szükségük. Amikor külföldre szakadt és emiatt folyamatosan fanyalgó magyarokkal találkozunk, érdemes tudatában lennünk: legtöbbször a hiba nem az új országban van, hanem bennük.

Csehov: Sirály - a Krétakör tapsrendje

 

Sajnos most nem fogok részletesen belemenni, mi mindentől fantasztikus ez a sok évvel ezelőtti előadás, ami azóta is életem egyik legnagyobb színházi élményének számít. Egyetlen elemet hozok csak most fel: a tapsrendet. Ez ugyanis nem a darab legvégén volt, mint szokott lenni, hanem a kellős közepén álltak ki és hajoltak meg a színészek. Amellett, hogy ezzel felhívták a figyelmet arra, hogy színházat látunk, azt is elkerülték, hogy egyes türelmetlen nézők a késői időpontra hivatkozva kislisszoljanak a tapsrendről.

Merthogy igen, vannak ilyen nézők. Olyanok meg még többen, akik nem nézik végig a filmek stáblistáját. (Sőt, találkoztam olyan filmfordítással, ahol láthatóan a fordító sem nézte végig, és a stáblista után szereplő lényeges szöveges információt  - pl. hogy mi lett a doku szereplőivel azután - már nem fordította le.) Az emberek arra törekszenek, hogy csak lényeges tartalmakat fogyasszanak; ezen kaszál például a Youtube és a Spotify, akik megfelelő pénzért megoldják, hogy ne kelljen reklámokat nézned/hallgatnod. A Facebooknak is van fizetős változata, de az emberek többsége persze nem hajlandó erre áldozni, cserébe viszont bosszankodnak azon, hogy reklámok vagy az ismerőseiknek érkezett szülinapi köszöntések jelennek meg a hírfolyamukban, mert ez nekik "nem lényeges tartalom". Attól eltekintve is, hogy esik ez a szülinapos ismerősnek, ezek az emberek bosszankodásukat természetesen kiírják a Facebookra, nem gondolva bele, hogy ez meg másoknak lehet "nem lényeges tartalom".

Klisé, hogy felgyorsult a világunk: régen több hónap volt Európából Amerikába eljutni, ma csak 6 óra repülőút. Ezért aztán türelmetlenebbek is lettünk: régen az utasok napokat várhattak egy megfelelő irányban közlekedő postakocsira vagy hajóra, míg ma az utasközönség háborog, ha pár perc késéssel indul a busz, és adott esetben lekommunistázzák a sofőrt emiatt (ennek magam voltam tanúja Budapesten, a 65-ös buszon; a háborgók nyugdíjasok voltak, az időpont pedig szombat délelőtt, tehát elég valószínűtlen, hogy munkába, időre kellett felérniük a Hármashatár-hegyre). Persze nem baj, ha valaki nem akarja vesztegetni az időt, és igyekszik élete minden percében valami hasznosat csinálni - csakhogy a türelmetlenkedők többsége amúgy meg "inspiráló" Coelho-idézeteket posztolgat a Facebookon és olyan sorozatokat néz egész estéken át, amelyeket tulajdonképpen nem is szeret; az én szememben ezek nem érnek annyit, hogy dührohamot kelljen kapniuk két perc reklám miatt. Nyilván nem azt mondom, hogy mindenkinek töltse ki a teljes életét a munka, az ismeretszerzés és/vagy az aktivizmus, kell a szabadidő, különben kiég az ember. De esetleg érdemes feltennünk magunknak a kérdést: vajon az, amivel eltöltjük üres óráinkat, tényleg annyira értékes, hogy bosszankodnunk kéne néhány reklám vagy kevéssé érdekes Facebook-poszt miatt? (Egy kicsit csatlakozva az előző bejegyzésemhez: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/03/tarja-kulho-az-igazsagoszto-avagy-finn.html)

Tarja Kulho, az igazságosztó, avagy finn specialitások-e a first world problems?

 

A szatirikus finn regény hősnője egy kisvárosi bolti pénztáros, aki egyfajta mai Robin Hoodként úgy dönt, hogy igazságot tesz: felad egy újsághirdetést, hogy ha valakit egy embertársában idegesít valami, szóljon neki és ő megoldja. Úgy tűnik, sikerült piaci rést találnia: sorra kapja a leveleket, és a kéréseknek megfelelően bosszút áll azokon, akik "rosszul" (nem a férjük rendszere szerint) pakolnak be a mosogatógépbe, rajta hagyják a felbontott margarinon a fóliát, túl hosszan beszélnek a munkahelyi értekezleteken, vagy - ó, minő borzalom! - bakancsban összejárják a sífutónyomot.

A regényt olvasva az első gondolatom az volt: lám, a finnek olyan jól élnek, hogy már csak ilyen "igazságtalanságok" érik őket. Ám aztán belegondoltam, hogy ez nem feltétlenül az általános jólétről, hanem a mentalitásról szól. Magyarországon kisvállalkozók mennek sorra csődbe, nyugdíjasok kénytelenek csirkefarháton élni, kutyák pusztulnak el felelőtlen embereik miatt és intézeti gyerekek szenvednek el szexuális bántalmazást - de a Facebookon egyesek mégis képesek azon berzenkedni, hogy a kerékpárút miatt lassabban jutnak be kocsival a munkahelyükre, egy ismerősük túl sok képet posztol a macskáiról, vagy az uszodában megkérte őket valaki, hogy menjenek át a lassabb sávba. Mindezzel két baj is van. Az egyik nyilván az, hogy ilyen fölösleges hülyeségek miatt hergelik fel magukat emberek, ami a mentális állapotuknak és az emberi kapcsolataiknak biztos nem tesz jót. A másik, hogy ezek a fajta berzenkedések nekem az empátia hiányáról is tanúskodnak - nem azt az elvet próbálom propagálni, hogy "tessék megenni a spenótot, akármilyen szar, Etiópiában gyerekek éheznek", mert lehet valakinek komoly probléma olyasmi, ami összehasonlíthatatlanul kevésbé fenyegeti a puszta túlélését, mint mondjuk egy árvíz vagy egy halálos betegség; ugyanakkor, ha valaki folyamatosan ezekkel az apró bosszúságokkal foglalkozik és sose gondol bele a nála kevésbé szerencsések helyzetébe, nos, az egy kevésbé szerencsés konstelláció. Másrészt a példáimban a feszültség forrása is az volt, hogy valaki nem igazán mutatott empátiát a másik fél (a kerékpáros, a gyorsabb úszó vagy a büszke macskaszolga) felé.

Tarjának az esetek nagy részében sikerül a "tettest" rávennie, hogy változtasson a viselkedésén, hiszen ezek annyira apróságok; ugyanakkor olykor kiderül, hogy nagyon is jó oka van úgy viselkedni, ahogy. Nyilván az lenne a legjobb, ha ezekben a konfliktusokban a felek nyíltan kommunikálnának, ahelyett, hogy a feleség titokban már a válási papírokat töltené férje sajtfogyasztási szokásai miatt. De még jobb lenne, ha megpróbálnák elviselni a másikat, vagy keresni egy alternatív megoldást, például máshol sífutni vagy nem menni rá annak az ismerősnek a falára, ahol meglátásunk szerint túl sok macskakép található. 

(Ez utóbbiak sorát én is bővítem most itt a mallorcai Valdemossa egyik lakójával.) 

Miért öntözzünk halott virágokat

 https://mymirror.hu/ne-ontozz-halott-viragokat/

Ez a cikk arra biztat, hogy ne öntözzünk halott virágokat. Vagyis: ha azt látjuk, hogy valamelyik barátunkat mindig mi keressük, ő pedig minket sohasem, akkor engedjük el, írjuk le az illetőt. A cikk megemlíti, hogy ugyanezt párkapcsolatban is gyakorolni kéne (ami szembemegy azzal a hagyományos és sokakban berögzült elvvel, hogy a lány ne keresse a fiút, de ez őket láthatóan nem zavarja), és továbbgondolva nyilván a rokonokhoz is így kéne hozzáállni.

Több szempontból is ijesztőnek találtam ezt a megközelítést, azt meg még inkább, hogy a Facebookon a poszt alatt legtöbben egyetértésüket fejezték ki ezzel az elvvel. Pedig nekem elég sok problémám van vele, amiket mindjárt fel is sorolok.

Az első, hogy nem veszi figyelembe az emberek különböző személyiségét és kommunikációját. Például fent is említettem: sok lányba belenevelték, hogy ő sose keresse a fiút. Az ilyen kulturális gátakon felül olyan pszichés állapotok, mint a depresszió vagy az autizmus, szintén megnehezítik, hogy valaki kezdeményezzen egy baráti kapcsolatban. Pedig pont egy ilyen embernek kiemelten szüksége van egy segítő hálóra, és ha barátai azért maradoznak el, mert unják, hogy mindig nekik kell kezdeményezni, veszélyes mértékben elmagányosodhat. Nyilván ugyanez igaz azokra az idős és/vagy beteg emberekre, akiknek nehéz telefonálniuk, mert pl. remeg a kezük vagy nem látják jól a képernyőt.

A második, hogy a párkapcsolatokhoz hasonlóan a barátságokban is kialakulnak rutinok. Van, akivel inkább telefonon beszélünk, mással skype-on vagy messengeren; van, akivel mindig kávézás a közös program, másokkal esetleg kirándulás vagy színház. És igen, előfordul, hogy mindig az egyik fél hívja a másikat programokra, mert ő az, aki jobban rátalál ezekre, akinek több ötlete van. Ez nem azt jelenti, hogy a másik nem akar menni, csak mondjuk az ő személyiségéhez kevésbé passzol, hogy bulikat keresgéljen szombat estére, esetleg kevésbé van ilyesmire ideje hét közben.

A harmadik, hogy egy barátságnak nagyon nem az a fokmérője, hogy mennyire keresi az egyik fél a másikat, vagy keresi-e egyáltalán. Én legalábbis azokat tartom igaz barátoknak, akikkel sok mindenről tudunk beszélgetni, megbízunk egymásban és számíthatok rájuk. És ezek a dolgok nem feltétlenül korrelálnak azzal, hogy az illető szokott-e engem keresni. Sokszor kaptam olyanoktól segítséget, akik amúgy nem jelentkeznek, ha én nem írok rájuk. Anyukám és a húga viszonya is ilyen egyenlőtlen volt, mindig anyukám telefonált, ő vett ajándékokat, már mi is lebeszéltük róla - de mikor beteg lett, a húga lelkiismeretesen látogatta és hívogatta telefonon. Sőt vannak olyan emberek, akik akár évekre eltűntek az életemből, aztán hirtelen újra előkerültek, és ugyanúgy megtaláljuk a hangot, ugyanúgy számíthatok rájuk, mint annak idején. A külföldre költözés például hozta magával, hogy szintén külföldre (akár másik országba) költözött régi barátokkal felélénkült a kapcsolat, hiszen hasonló dolgokon mentünk keresztül.

Vajon miért vallják olyan sokan a "ne öntözzünk halott virágokat" elvét? Az egyik kommentelő (a majdnem egyetlen, aki nem értett egyet) úgy vélte, ez az egójukról szól, mert nehogy már őket valaki semmibe vegye. Szerintem meg pont a bizonytalanságról van szó. Annyira nem bíznak abban, hogy a barátaik valóban szeretik őket, hogy egyértelmű bizonyítékot várnak az ellenkezőjéről (erről már írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2011/01/l-word-5-evad-12-resz.html). Nem mindig reális viszont, hogy összes barátunk segítőkészségét teszteljük, ezért hagyatkozunk olyan felszínes dolgokra, mint hogy milyen gyakran hív fel minket az illető. Pedig ha nekünk egy telefonhívás vagy egy messenger-üzenet nem igényel nagy erőfeszítést, akkor nyugodtan megtehetjük. A legrosszabb, ami történik, hogy beszélgetünk egy olyan emberrel, akinek igazából nem jelentünk semmit - de egy jó beszélgetés önmagában is érték, és még ha kevésbé jó is, ennél sokkal nagyobb hülyeségekre is elfecsérlünk időt. Ám az is lehet, hogy a halottnak tűnő virág valójában nagyon is él, és csak egy kis erőfeszítésünkbe kerül, hogy kivirágozzék és olyan szép legyen, mint ezen a képen.

Jouvencelles

 

Ez a quebeci doku azt mutatja be, hogy élnek a mai tizenéves lányok - részben közösségi oldalak videóin keresztül, részben pedig három lánycsapatot követve. Ez jó kombinációnak bizonyul, ugyanis a netes tartalmakról leginkább a magány, az üresség és az önbizalomhiány sugárzik - nyilván ezek a lányok azért lógnak az élő videós oldalakon egész nap, mert nincsenek valódi barátaik. (Mielőtt valaki emiatt is az internet korát okolná: ilyen gyerekek régen is voltak, csak akkor egyedül ültek a szobájukban vagy kószáltak a mezőn, és még annyit sem kommunikáltak másokkal, mint amennyit ezeken a videókon keresztül lehet.) Sokkal érdekesebb, hogy a három lánycsapat közül kettő szintén meglehetősen fixálódott a közösségi oldalakra: az egyik hármast kizárólag aközben látjuk, amikor szórakozásból felnőtt férfiakkal csetelnek egy kissé pornográf jellegű oldalon, a másik központi egyénisége pedig egy amúgy rendkívül tudatos lány, aki az Instagramot használja az önkifejezés fő eszközéül. Ezt a csapatot mondjuk legalább nemcsak a net köti össze, azonban a harmadik csapat az, akik leginkább azt csinálják, amit ettől a korosztálytól várnánk: bicikliznek, fára másznak, levágják egymás haját. És nem tudom, véletlen-e, de ez a csapat leszbikusokból és egy abroszexuális (fluid szexualitású) aromantikus barátnőjükből áll.

Nemrég egy ismerősöm feltette a kérdést a Facebook-oldalán: hogyan lehet 40 fölött barátkozni? A válaszok egy részéből kiderül, hogy 40 alatt sem feltétlenül könnyű. Nagyon sok barátság (még a sorozatokban is!) olyanok között alakul ki, akik egy iskolai osztályba járnak vagy egy helyen dolgoznak, viszont a Covid alatt ezek a lehetőségek is lecsökkentek. Vannak, akik sokat járnak társaságba, de egyszerűen nem tudják, hogyan kell szorosabbra fűzni a kapcsolatot valakivel. Az, hogy egyre többen járnak különböző önismereti csoportokba, pont hogy nem javít a dolgon; az ilyen csoportokban ugyanis mesterséges közegben rögtön nagyon mélyen megnyílnak egymásnak az emberek, és van, akinek ezután nem lesz türelme vagy energiája megtenni azokat a köröket, amelyek normál körülmények között egy barátság ilyen szintű elmélyüléséhez szükségesek. Ismerek jónéhány embert, akinek egyedüli barátai az egykori önismereti csoportbeli társai közül kerülnek ki, ahogy olyanokat is, akik megszokták, hogy a terapeuta, pap vagy más segítő egyoldalú meghallgatást és támogatást nyújt, ezért magasabbra értékelik az ilyen kapcsolatokat annál, mint amikor néha nekik kéne odafigyelniük a másikra. Ezek azok az emberek, akik esténként végigtelefonálják az összes lelkisegély-szolgálatot és panaszkodnak arról, milyen magányosak.

Bár az én fiatalkorom óta az internet világa sok mindent megváltoztatott, úgy látom, az LMBT+ embereknek valamivel könnyebb a barátságokat kialakítani és fenntartani. Egyrészt a kisebbségben levés összeköt; még nagyon különböző hátterű LMBT+ embereknél is automatikusan kínálkozik témaként a coming out vagy az ismerkedés. A kifejezetten LMBT+ közösségi programoknál már előre számíthatunk rá, hogy valamilyen mértékben hasonló gondolkozású emberek lesznek ott, míg a heteró fiataloknak általánosan meghirdetett kiránduló- vagy beszélgetőklubokban gyakran vagy nincs téma, vagy fennáll a veszély, hogy a másik véresszájú náci vagy szexuális ragadozó. Plusz érzelmileg is automatikusan közösséget érzünk valakivel, aki szintén nemi vagy szexuális kisebbségbe tartozik, nyitottabbak vagyunk feléje. Nem véletlen, hogy vannak heterók is, akik lelkes tagjaivá válnak az ilyen csoportoknak - itt találják meg azt a közösséget, amit máshol hiába keresnek.

A különböző kutatások ráadásul azt mutatják, hogy az LMBT+ emberek életét végigkíséri a barátságok fontossága, szemben a heterókkal, akik közül sokaknak a gyerekek megszületése után nincs idejük a barátaikra. Korábban már írtam arról, hogy a szülőkkel szemben egyre magasabbak az elvárások, miközben a nukleáris családot egyre inkább egyedül hagyja mind a rokonság, mind az állam (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/az-azonos-nemu-parok-es-hazimunka.html), így érthető, hogy nem nagyon van idejük még barátokkal is találkozni (ez valamennyire a szivárványcsaládokat is érinti, ők viszont egy szempontból már szembe mennek az elvárásokkal, így talán könnyebb a többi elvárást is ignorálniuk). Emellett továbbra is él az a társadalmi elvárás, hogy a család az első, a barátok másodlagosak; amikor anyám pár havonta egyszer elment egy barátnőjével kávézni, a nagyanyám mindig beszólt, hogy egy férjes asszonynak és anyának a családjával kell töltenie a szabadidejét (akkor is, mikor mi már egyetemisták voltunk és nagyon nem a családdal töltöttük a szabadidőnket). Az LMBT+ közösségben viszont nincs ilyesmi, sőt a barátságot nagyon fontos értéknek tekintik; a barátok gyakran egyfajta választott családként jelennek meg, akiktől több támogatást kap az ember, mint a szexuális irányultságát vagy nemi identitását elutasító, esetleg nem is tudó vér szerinti családjától (https://mmreflexiok.blogspot.com/2012/07/felhoszakadas.html). Persze sok fiatalnak nem könnyű bekerülnie egy LMBT+ közösségbe, de ha már sikerült, akkor ott könnyebben talál igaz barátokra.

Ezzel persze nem oldottuk meg azoknak a problémáját, akik ciszheterók, vagy esetleg nem azok, de valamilyen okból nem szeretnének LMBT+ közegekbe járni.  Azonban az, ami az LMBT+ közösségeket összetartja, reprodukálható más közegekben is. Egy feminista egyesület, egy állatmentő csoport, egy politikai mozgalom, de akár egy focicsapat is megadhatja azt a fajta összetartozás-élményt, amely alapul szolgálhat a barátságoknak, és amely sokaknak fájón hiányzik, amikor elvégzik a középiskolát vagy a főiskolát, és többé nem automatikus, hogy az osztály- vagy csoporttársaikkal fognak együtt lógni és megbeszélni dolgokat (esetleg már korábban is, ha osztály- vagy csoporttársaik nagyon másképp gondolkodnak). Nem véletlen, hogy sok fiatal csatlakozik bandákhoz vagy szektákhoz, mert ott legalább közösségre talál. Pedig ha bátorítanánk a nem káros közösségeket és megtanítanánk a fiataloknak, milyen varázslatos dolog fokozatosan közel kerülni valakihez, az igen hatékony lenne az elmagányosodás és a pszichés problémák ellen.

Tara Westover: Educated

 ***SPOILER***

A Westover családban a családon belüli erőszak legdurvább formáit láthatjuk: a húgát fizikailag (és nem minden szexuális töltet nélkül) fizikailag bántalmazó bátytól a gyermekei életét nemtörődömségből veszélybe sodró apán át a párkapcsolati erőszakig. Az, hogy ráadásul vallási fanatikus mormonokról van szó, még jobban megnehezíti az áldozatok helyzetét: egyrészt nem tudnak segítséget kérni, hiszen alig van kapcsolatuk a külvilággal, másrészt a bántalmazók tetteik egy részét a keresztény moralitásra hivatkozva indokolják (miszerint pl. kurvának minősül az a lány, aki nem koszosan, olajfoltos ruhában megy randevúra). Amikor pedig a családból szerencsésen kiszabadult Tara szembesíti szüleit azzal, miket tett vele a bátyja, nem számíthat a többi testvérére; hiába voltak tanúi vagy akár elszenvedői Shawn erőszakos cselekedeteinek, nem fognak szembeszállni azzal, aki "közülük való", hiszen nekik sincs senkijük a családon kívül, anyagilag és érzelmileg is a szüleiktől függenek. A szülőknek nem esik nehezükre meggyőzni őket, hogy Tarát megszállta az ördög, azért mond ilyesmiket.

A szerző maga is leszögezi az előszóban, hogy ez a könyv nem a mormon vallásról szól, nehogy valaki arra a következtetésre jusson, hogy minden mormon bántalmazó. Ugyanakkor egyértelmű, hogy ebben a vallási közegben könnyebb megindokolni és megúszni a bántalmazást. Ráadásul az üldözöttség érzése, ami a mormon egyházra rányomta a bélyegét, valószínűleg ráerősített Tara apjának paranoiájára, ha nem éppenséggel az volt az oka. Tara családja olyan szinten fanatikus, hogy más mormonokkal is alig tartják a kapcsolatot, hiszen pokolra való hitetlennek tekintenek mindenkit, aki iskolába járatja a gyerekét vagy nő létére rövid ujjú ruhát visel. Egy saját kis világban élnek, a maga saját törvényeivel, így az erőszak nemcsak megkerülhetetlen, de magától értetődő is - természetesnek veszik, mert soha nem láttak más mintát. A mormon vallás ráadásul patriarchális vallás, ahol Isten emberek fölötti hatalmának mintájára a családapa korlátlan hatalommal bír a gyerekei fölött.

Könnyű ezt a könyvet felháborodáspornóként olvasni, és szörnyülködni, hogy mik vannak a Sziklás-hegység eldugott völgyeiben. Pedig a könyvben megfigyelhető jelenségek, ha nem is egyszerre és pont ilyen formában, nálunk is jelen vannak. Arról már többen írtak, hogy az autoriter rendszerben (legyen az család vagy állam) nagyobb eséllyel jelenik meg az erőszak (pl. https://millenna.hu/dontlookaway/how-is-child-abuse-connected-to-authoritarian-institutions-by-drogriporter/1661/). Az, hogy az elkövető az Isten által ráruházott hatalomra hivatkozik, szintén nem ismeretlen egyházi körökben, amint Perintfalvi Rita kutatásai rámutatnak. Az, hogy védeni kell "a mieinket", gyakori oka, hogy miért nem tesznek feljelentést a családon belüli erőszak áldozatai (és ennek akár tragikus következményei is lehetnek: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/05/lopici-gaspar-halala-avagy-hogyan-ne.html). És az, hogy az elszigetelt áldozat nem lát másfajta mintát és természetesnek veszi a durva bánásmódot, nemcsak elszigetelt családok, hanem elszigetelt országok esetén is érvényes. Magyarországon sokakhoz talán el se jutnak az olyan gondolatok, hogy a családban a nőket, a gyerekeket, az időseket vagy a fogyatékossággal élőket lehet egyenrangú félként, tisztelettel kezelni. Ebben a témában a társadalmi párbeszéd elég újkeletű és erősen korlátozott. Ahogyan Tarában csak azután tudatosul, hogy családja méltatlanul bánt vele, hogy kiszakadt onnan és kollégiumba költözött, ismerek olyan nőket, akik csak külföldre költözésük után tudták maguknak is elismerni és feldolgozni az őket Magyarországon korábban ért bántalmazást. A Westover család extrém példa ugyan, de jól példázza azokat a közegeket, amelyek kedveznek a családon belüli erőszaknak.

Orbán Viktor és a pörköltszaftos kézcsók

 https://index.hu/mindekozben/poszt/2021/05/23/porkoltszaftot-kentek-orban-viktorra/

Azóta természetesen kiderült, hogy megrendezett jelenetről volt szó, tehát senki se halassza el az esküvőjét attól tartva, hogy a templomból kijövet letámadja a miniszterelnök pörköltszaftos zakóban. De ha ezt illetően megnyugodtunk, gondolkozzunk el, miről is szólt ez a jelenet?

Egyrészt nyilván arról, hogy egy politikus átlagembernek próbálja mutatni magát. Ami Orbán esetében valószínűleg rossz húzás volt, nemcsak azért, mert az ő választói nem ezt várják egy politikustól (ld. a témában ezt a bejegyzést: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html), hanem azért is, mert kulturált átlagember, ha pörköltszaftos lesz a zakója, nem abban flangál a Várban, hanem mondjuk leveszi; ha elég meleg van ahhoz, hogy a menyasszony áttört ujjú ruhában, minden blézer vagy kabát nélkül ácsorogjon, akkor ingujjban se kell annyira fázni.

Másrészt nyilván nem mindegy, hogy esküvőről van szó, ami a FIDESZ szemében a heteronormatív, hagyományos családmodell ünneplése. (Persze nem mindenki szemében az; eljátszottam a gondolattal, hogy - nem megrendezett jelenet esetében - az ifjú pár, akiknek olyan lelkesen gratulál, valójában biszexuális poliamor kapcsolatban él és együtt nevelik a lány előző leszbikus kapcsolatában mesterséges megtermékenyítéssel fogant gyereket.)

Harmadrészt (ha most valódinak képzeljük a megrendezett jelenetet) az történik, hogy egy ifjú pár egy nagyon személyes pillanatába (amit ők konkrétan annyira személyesen éltek meg, hogy még násznép sem kísérte őket) bepofátlankodik a miniszterelnök. Aminek én az esküvőm napján akkor sem örülnék, ha történetesen nem utálnám, és nem félnék attól, hogy a drága pénzért kölcsönzött menyasszonyi ruhámra rákeni a pörköltszaftot. De ez szimbolikusan pont leképezi azt, amit a magyar állam csinál. Azzal, hogy korlátozza az örökbefogadást és most a meddőségi kezelést is azokra, akiket ő "megfelelőnek" tart a családalapításra, a FIDESZ olyan mértékig mászik be az emberek hálószobájába, ami egy emberi jogokon alapuló rendszerben nem megengedhető. Mert míg az államnak igenis joga és kötelessége beavatkozni, ha valakinek a testi vagy lelki épsége veszélyben van a családi körben (ld. családon belüli erőszak), nincs joga előítéletes alapon megmondani, hogy bizonyos emberek (pl. egyedülállók vagy azonos nemű párok) pusztán kapcsolati státuszuk miatt nem alkalmasak a gyereknevelésre. Ehhez képest a magyar állam pont ellentétesen cselekszik: beleszól egyedülállók és párok gyerekvállalással kapcsolatos privát döntéseibe, viszont nem védi meg azokat a már megszületett gyerekeket, akiket (többnyire a heteronormatív modellnek megfelelő) családjukban bántanak vagy elhanyagolnak.

Úgyhogy, noha jó hír, hogy Orbán Viktor a valóságbannem fogja elcseszni az esküvődet, a rossz hír az, hogy az általad elképzelt családi jövőképet potenciálisan igen.

(Mivel nem kívántam a miniszterelnökről képet feltenni, a képen szójapörkölt látható, forrása: receptletoltes.hu)

Öröklött árnyaink

A rendező, aki saját családjának történetét dolgozza fel a filmben, egy helyen megjegyzi: nagyanyja a fényképeken gyakran mosolyog, pedig ő egyáltalán nem így emlékszik rá. És nemcsak a nagymama, hanem általában mindenki mosolyog a fényképeken - azok a gyerekek is, akiket szüleik vagy nagyszüleik durván bántalmaztak.

A fényképeken az emberek hajlamosak eljátszani a családi boldogságot - ezzel szerintem azért elég sokan tisztában vannak. Ám nemcsak a fényképeken tesznek így, hanem általában a környezetük felé is. Gyakran még a tágabb család sem látja, hogy problémák vannak, mert "nem illik kiteregetni a családi szennyest", erős tabuk élnek a társadalomban azzal szemben, hogy valaki felfedje a családjában levő problémákat. Ezek a tabuk még erősebbek egy gyerek esetében, akit egyrészt nem vesznek komolyan, másrészt elvárják, hogy tisztelje szüleit, hálás legyen és engedelmeskedjen nekik. Ha a bántalmazott gyereknek nincs felnőtt szövetségese, nemigen tud segítséget kérni. És ha van is, gyakran előfordul, hogy a kívülállók hitetlenkednek, hiszen ők csak a mosolygós családi fényképeket látják. "Nem tudom elhinni róla, olyan kedves ember..." Ha megértjük, hogy kívülállóként egy családnak csak a felénk mutatott arculatát láthatjuk meg, a belső történéseit szinte soha, több esélyünk van segíteni az áldozatoknak is. (Fotó: Verzió 2020 Filmfesztivál honlapja https://www.verzio.org/hu/2020/filmek/oroklott-arnyaink)

Hétköznapi emberek

***SPOILER***

Frankie, a pincérnő és egyedülálló anya, megismerkedik Sammel. Sam már az elején leszögezi, hogy nem akar ráhajtani és komoly kapcsolata van - mégis egyre több időt tölt Frankie-vel és kisfiával, egy csomó mindenben segít nekik. Frankie egyre jobban vonzódik hozzá, és felveti, hogy költözzenek össze. Sam ekkor fedi fel az igazságot: ő Frankie féltestvére, akiről a lány korábban semmit sem tudott a létezésén kívül(maga Sam pedig csak nemrég tudta meg, hogy apjának volt egy másik gyereke is). Frankie kiborul, néhány berendezési tárgyat vág hozzá Samhez és közli, hgy soha többé nem akarja látni.

A szexizmus egyik hatása, hogy a nők kevéssé tudják elképzelni, hogy egy férfi hátsó (szexuális) szándék nélkül érdeklődne irántuk (a kutatások szerint egyébként ez szexuális abúzus-túlélőknél még gyakoribb - a film nem említi, hogy Frankie-vel ilyesmi történt volna, de amilyen közegben mozog és dolgozik,nincs kizárva). Az is a nemek közötti viszony egyik tünete lehet, hogy Frankie azonnal beleszeret egy olyan férfiba, aki nem akarja mindenáron ágyba vinni. Valószínűleg nem gyakran fordul elő vele, hogy egy férfi őszintén kedves vele,így kvázi megragadja a lehetőséget. Ez jellemezheti az azonos nemű kapcsolatokat is. Mivel a saját nemükhöz vonzódó emberek kisebbségben vannak, kevesebb lehetséges partner közül válogathatnak, és ha találnak olyat, aki szimpatikus, igyekeznek nem elmulasztani. Csakhogy az érzelmek nem mindig kölcsönösek: van, hogy az egyik fél csak barátságot szeretne, a másik többet. Ilyen helyzetben mindenki volt már: velem is előfordult, hogy szerelmes levelet írtam egy lánynak, mire ő azt felelte, hogy csak barátként tud rám gondolni. Ezt én elfogadtam, barátok is maradtunk. A gond ott kezdődik, ha a szerelmes fél nem hajlandó elfogadni, hogy ő értette félre a másikat, és őrá dühös, amiért "megvezette". Ebből pedig csúnya következmények lehetnek, a rosszindulatú pletykáktól (miszerint XY csak kihasználja az embereket) egészen az erőszakos vagy zaklató viselkedésig; volt olyan lány, aki minősíthetetlen stílusban kommentelte az egyik blogbejegyzésemet (töröltem a hozzászólást), mások nem adták fel és fél éjszaka nyomták a csengőt az ajtómon, vagy amikor egy szálláson dupla ágyban aludtunk, éjszaka gyakorlatilag rám másztak. Úgy tűnik, sokan nem képesek feldolgozni, hogy egy férfi egy nő iránt - vagy egy leszbikus egy másik leszbikus iránt - nemcsak szexuális indíttatásból érdeklődhet.

A filmben a nézők viszonylag hamar megtudják, hogy Sam és Frankie féltestvérek, így magától értetődőnek veszik, hogy Sam érzéseinek nincs szexuális vetülete. De mi lenne, ha nem volnának rokonok, csak Sam történetesen nem szeretne többet a barátságnál, például mert nem találná Frankie-t vonzónak? Ezt valahogy kevésbé tudjuk a hollywoodi filmekben elképzelni, pedig az életben bőven van rá példa. Ám pont azért, mert a férfi és nő (vagy két leszbikus) közötti kapcsolatokat a filmek, színdarabok stb. mindig átszexualizálják, lassan nem hiszünk abban, hogy más formában is léteznek. Ebből jönnek aztán azok a dilemmák, hogy lehet-e vajon barátság férfi és nő között, és sokan állítják, hogy nem. Mások már nem is próbálnak barátkozni olyan emberekkel, akiknél félő, hogy ezt félreérthetik. Értékes emberi kapcsolatok veszhetnek el csak azért, mert átszexualizált világunkban olyan emberek között, akik potenciálisan összejöhetnének szexuálisan, nem tudjuk elképzelni a "csak" baráti kapcsolatot.

Tünet Együttes: Sóvirág

Két nő - egyikük 94 éves, a másik talán 30 – epizódokat mesél az életéből. Gyerek- és fiatalkorukat sok évtized különbséggel élték, ebből nyilván adódnak különbségek, de az érzelmi élmények (a többünk szerint nagyon nem ideillő és nagyon nem megfelelően felvezetett Holokauszt-történetet leszámítva) nagyon hasonlók. Egy valódi, egyenrangú kommunikáció zajlik a generációk között, olyan, amely a különbségeket és a hasonlóságokat egyaránt felfedezi és értékeli.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a baráti körömben sok olyan ember akad, aki életkorilag simán a gyerekem lehetne. Szerintem ők ezt talán nem is érzékelik, de semmi esetre sem mutatják, és nem viselkednek velem másképp, mint a saját korosztályukkal. Ez nagyon jó, és azt gondolom, abszolút tudunk a hasonlóságok mentén kommunikálni. Néha mégis hiányzik egy kicsit, hogy Réka, Emil vagy Dávid megkérdezze, milyen volt a szocializmusban felnőni, miben volt más az én gyerekkorom, mint az övék. (Persze talán a szüleik beszéltek nekik ilyesmiről, vagy úgy érzik, a filmekből már ismerik.) Az ilyen beszélgetések mindig rendkívül izgalmasak; emlékszem egy egri vonatútra, amelynek során Dominikával összehasonlítottuk az ő Lengyelországban és az én Magyarországon leélt gyerekkorunkat. Az ilyen személyes kommunikáció segíti a kultúrák és generációk közti megértést. Persze ehhez az kell, hogy a fiatalabbaknak legyenek olyan középkorú vagy idős barátaik, akikkel egyenrangú partnerként tudnak beszélgetni – mert ha az idősebb különleges bánásmódot vár el a kora miatt vagy nem veszi komolyan a fiatalabbat, megette a fene az egészet.

Csakazértis szerelem

Ez eredetileg ugye a 80-as években az Első Emelet száma volt, most viszont újra feldolgozták, sőt olykor váratlanul megszólal a villamosmegállóban (az oreós Milka reklámjaként). Szándékosan nem írok linket, helyette idéznék pár sort a szövegből:
„nyomodban maradok, jól tudod”
„ha kihúzod a telefonod, odafutok és bekopogok”
„ébredésed is én leszek/mert az ablakon otthagyok egy üzenetet”
„kigúnyolhatsz és ellökhetsz/az Északi-sarkig is elszökhetsz/elér bárhol a csakazértis szerelem”

Amit ez a dal leír, az maga a zaklató követés (stalking), a szexuális zaklatás egyik formája. Az énekest (az eredeti verzióban férfi, de nem lett sokkal jobb a helyzet attól, hogy duetté alakították) baromira nem érdeklik a másik fél érzelmei. Ő eltökélte, hogy megkapja, amit akart, bármi áron. És ezt szerelemnek nevezik (ld. még a „szerelemféltésből elkövetett gyilkosság” fogalmát, ami azt sugallja, hogy az elkövetőt enyhébben kell elbírálni, hiszen szerelmes volt, állítólag).

Persze érvelhetünk azzal, hogy a 80-a években, amikor ez a dal született, még nagyon nem volt Magyarországon közbeszéd a szexuális zaklatásról. Most már viszont van, mégis újra felvették változatlan szöveggel, sőt egy olyan terméket reklámoznak vele, amely szereti a gyengédséggel és gondoskodással asszociálni magát. Mondhatnánk, hogy nem kell egy bugyuta dalszövegnek túl nagy jelentőséget tulajdonítani, csakhogy ezek a giccstermékek kulturális üzeneteket közvetítenek. Most, hogy újra feldolgozták, egy újabb generáció fog abban a hiszemben felnőni, hogy valakit követni, telefonhívásokkal és üzenetekkel zaklatni a szerelem jele. Ennyire semmi hatása nem volt az elmúlt évek szexuális zaklatás-botrányainak és a #metoo kampánynak?

Még szerencse, hogy vannak zenék, amelyek más üzeneteket közvetítenek. Bródy János „Engedd, hogy szabad legyek” című száma nem sokkal az Első Emeleté után született, viszont olyan képet fest az ideális kapcsolatról, ahol egymás kölcsönös tiszteletben tartása az alap: „Ha társad vagyok s nem a birtokod/és nem mindegy, hogy mit akarok/akkor engedd, hogy szabad legyek”. Ezt is feldolgozták nemrég, és ezt be is linkelem, mert ennek az üzenetével tudok azonosulni, és örülnék, ha minél többekhez eljutna. Köszi, Tini, köszi, Margaret Island.

https://www.youtube.com/watch?v=_MZ4eFEP9pg

James Bowen: Bob, az utcamacska

***SPOILER***

A könyv során kétszer is előfordul, hogy Bob egy vélt vagy valós támadás hatására elmenekül, és James csak hosszú keresés után találja meg. Mindkét alkalommal felmerül Jamesben: Bob talán azért ment el, mert nem akar többé vele lenni – akár azért, mert ő alapból egy utcamacska és nem kötődik tartósan senkihez, akár azért, mert csalódott Jamesben, aki nem tudta őt megvédeni (bár a második esetben éppen ezt teszi, saját testi épsége kockáztatásával).

James élete persze tele van olyan élményekkel, amikor elhagyták: kezdve szülei válásától gyerekkorában egészen addig, hogy a társadalom mint olyan is magára hagyta, amikor lezüllött és drogozni kezdett. A pszichológusok szerint a gyerekkori elhagyás-élmények különösen erősen beépülnek a személyiségbe. Egy ismerősöm, akinek kicsi korában váltak el a szülei, annyira félt az elhagyástól, hogy első párkapcsolata során pánikba esett, ha a barátja akár csak egy napra is elutazott. Akit sokszor elhagytak vagy magára hagytak, az elhiszi, hogy nem érdemli meg mások szeretetét, ezért aztán (szerinte) nem csoda, ha mások egy idő után besokallnak tőle. Minden emberi (és állati) kapcsolatában folyamatos bizonytalanságban él, mert tudatában van a kapcsolatok törékenységének. Ennek persze megvan az a jó oldala, hogy folyamatosan dolgozik a kapcsolataiért és nem hagyja őket belesüllyedni a rutinba – ugyanakkor az ő számára ez további stresszforrás. A másik személy ráadásul egy idő után besokallhat attól, hogy (ahogy ő azt megéli) a párja vagy barátja nem bízik benne, még akkor sem, ha ő annyira hűséges és megbízható, mint James macskája; lehet, hogy pont ezért fog kilépni a kapcsolatból, ami persze a szorongó fél számára elmélete beigazolódásának tűnik.

Persze van kiút: a fent említett ismerősöm évek óta boldog házasságban él, és Bob segítségével James is megtanulta szerethetőnek látni magát és bízni másokban. Tehát ha olyan emberrel kerülünk össze, aki folyamatosan bizonytalan a kapcsolatunk tartósságát illetően, legyünk türelemmel és ne hibáztassuk ezért. Esetleg szerezzünk neki egy különösen hűséges macskát.