https://mymirror.hu/ne-ontozz-halott-viragokat/
Ez a cikk arra biztat, hogy ne öntözzünk halott virágokat. Vagyis: ha azt látjuk, hogy valamelyik barátunkat mindig mi keressük, ő pedig minket sohasem, akkor engedjük el, írjuk le az illetőt. A cikk megemlíti, hogy ugyanezt párkapcsolatban is gyakorolni kéne (ami szembemegy azzal a hagyományos és sokakban berögzült elvvel, hogy a lány ne keresse a fiút, de ez őket láthatóan nem zavarja), és továbbgondolva nyilván a rokonokhoz is így kéne hozzáállni.
Az első, hogy nem veszi figyelembe az emberek különböző személyiségét és kommunikációját. Például fent is említettem: sok lányba belenevelték, hogy ő sose keresse a fiút. Az ilyen kulturális gátakon felül olyan pszichés állapotok, mint a depresszió vagy az autizmus, szintén megnehezítik, hogy valaki kezdeményezzen egy baráti kapcsolatban. Pedig pont egy ilyen embernek kiemelten szüksége van egy segítő hálóra, és ha barátai azért maradoznak el, mert unják, hogy mindig nekik kell kezdeményezni, veszélyes mértékben elmagányosodhat. Nyilván ugyanez igaz azokra az idős és/vagy beteg emberekre, akiknek nehéz telefonálniuk, mert pl. remeg a kezük vagy nem látják jól a képernyőt.
A második, hogy a párkapcsolatokhoz hasonlóan a barátságokban is kialakulnak rutinok. Van, akivel inkább telefonon beszélünk, mással skype-on vagy messengeren; van, akivel mindig kávézás a közös program, másokkal esetleg kirándulás vagy színház. És igen, előfordul, hogy mindig az egyik fél hívja a másikat programokra, mert ő az, aki jobban rátalál ezekre, akinek több ötlete van. Ez nem azt jelenti, hogy a másik nem akar menni, csak mondjuk az ő személyiségéhez kevésbé passzol, hogy bulikat keresgéljen szombat estére, esetleg kevésbé van ilyesmire ideje hét közben.
A harmadik, hogy egy barátságnak nagyon nem az a fokmérője, hogy mennyire keresi az egyik fél a másikat, vagy keresi-e egyáltalán. Én legalábbis azokat tartom igaz barátoknak, akikkel sok mindenről tudunk beszélgetni, megbízunk egymásban és számíthatok rájuk. És ezek a dolgok nem feltétlenül korrelálnak azzal, hogy az illető szokott-e engem keresni. Sokszor kaptam olyanoktól segítséget, akik amúgy nem jelentkeznek, ha én nem írok rájuk. Anyukám és a húga viszonya is ilyen egyenlőtlen volt, mindig anyukám telefonált, ő vett ajándékokat, már mi is lebeszéltük róla - de mikor beteg lett, a húga lelkiismeretesen látogatta és hívogatta telefonon. Sőt vannak olyan emberek, akik akár évekre eltűntek az életemből, aztán hirtelen újra előkerültek, és ugyanúgy megtaláljuk a hangot, ugyanúgy számíthatok rájuk, mint annak idején. A külföldre költözés például hozta magával, hogy szintén külföldre (akár másik országba) költözött régi barátokkal felélénkült a kapcsolat, hiszen hasonló dolgokon mentünk keresztül.
Vajon miért vallják olyan sokan a "ne öntözzünk halott virágokat" elvét? Az egyik kommentelő (a majdnem egyetlen, aki nem értett egyet) úgy vélte, ez az egójukról szól, mert nehogy már őket valaki semmibe vegye. Szerintem meg pont a bizonytalanságról van szó. Annyira nem bíznak abban, hogy a barátaik valóban szeretik őket, hogy egyértelmű bizonyítékot várnak az ellenkezőjéről (erről már írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2011/01/l-word-5-evad-12-resz.html). Nem mindig reális viszont, hogy összes barátunk segítőkészségét teszteljük, ezért hagyatkozunk olyan felszínes dolgokra, mint hogy milyen gyakran hív fel minket az illető. Pedig ha nekünk egy telefonhívás vagy egy messenger-üzenet nem igényel nagy erőfeszítést, akkor nyugodtan megtehetjük. A legrosszabb, ami történik, hogy beszélgetünk egy olyan emberrel, akinek igazából nem jelentünk semmit - de egy jó beszélgetés önmagában is érték, és még ha kevésbé jó is, ennél sokkal nagyobb hülyeségekre is elfecsérlünk időt. Ám az is lehet, hogy a halottnak tűnő virág valójában nagyon is él, és csak egy kis erőfeszítésünkbe kerül, hogy kivirágozzék és olyan szép legyen, mint ezen a képen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése