Michael Palin Észak-Koreában

Akut Michael Palin-hiányban keresgélve akadtam rá erre az idei dokura. Számítottam rá, hogy olyan lesz, mint minden Michael Palin-doku, de mégis más. Hiszen Észak-Koreában elég esélytelen, hogy az emberek őszintén meg fognak nyílni neki. Nem is teszik, de Michael számít erre. A sorok között olvasva nem azt próbálja kideríteni, mi az igazság Észak-Koreáról, hanem hogy miért mutatnak lakói lelkes szolidaritást egy elnyomó rendszer iránt. És a válasz nem az, hogy mert félnek a megtorlástól vagy mert internet híján semmit sem tudnak a külvilágról (sőt, Michael egészen meglepődik, milyen sokat tudnak). Az ok valami egészen más, és ez általában a diktatúra természetrajzára is jól rávilágít.

Michael idegenvezetője hevesen bizonygatja, hogy ők nem valamiféle agymosás áldozatai. Noha mindenfelé forradalmi plakátok tarkázzák az utcákat és a középületeket, ez az embereket nem zavarja, mert azonosulnak velük. – A vezetőink a mi nemzetünk – magyarázza a fiatal idegenvezetőnő. – Nem kritizálhatjuk őket, mert akkor magunkat kritizálnánk. – Az észak-koreai identitásnak alapvető elemévé vált a Kim dinasztiával való azonosulás, mert az irántuk való lojalitást nem a józan ész, hanem az érzelmek vezérlik. Egy olyan országban, ahol nem létezik vallás és a külvilág minden országa ellenségnek minősül, a Kim dinasztiával azonosított nemzet kínálja az egyetlen érzelmi kötődést. Nincs szükség tehát arra, hogy kényszerítsék a gyerekeket forradalmi jelszavak szajkózására, hiszen az írónak készülő kislány magától is olyan verset ír, amely a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság bölcsőjéhez tett zarándoklatról szól.

Az elmúlt napokban az ellenzék támogatói értetlenül álltak az előtt, hogy a FIDESZ támogatói annak ellenére nem szólalnak fel a rabszolgatörvény ellen, hogy az az ő bőrükre is megy. Nyilván sokan vannak, akik félnek, de valószínűleg még többen, akik úgy érzik: elárulnák a pártjukat, ha kritizálnák. Márpedig az ő nemzeti és személyes identitásukban fontos szerepet játszik az a tény, hogy azonosulnak a FIDESZ politikájával; ha azt megkérdőjeleznék, egész világképük és identitástudatuk rendülne meg. Észérvekkel ezért nem lehet meggyőzni őket. Az egyetlen alternatíva, hogy egy másik identitást kínálunk, amellyel azonosulva lemondanak a rendszer iránti 100%-os lojalitásról és hajlandóak lesznek kritikusan vizsgálni azt. Eddig a magyar ellenzék nem nagyon tudott ilyen alternatív identitást nyújtani azoknak, akik már nem eleve egy európai szellemiségű értelmiségből jönnek. Most talán kicsit változott a helyzet: nemcsak sikerült öt egyszerű pontban megfogalmazniuk a követeléseiket, hanem a Kunigunda utcában történtek során emberi arcukat mutatták, amivel a nézőknek az érzelmeire is tudnak hatni. Az „O1G” valóban nem a legszofisztikáltabb üzenet, de pont az egyszerűsége teszi olyasmivé, amivel könnyű azonosulni (gondoljunk csak arra, hogy a még kevesebb tartalmat hordozó „hajrá, magyarok!” milyen sikert aratott a másik oldalon). Pillanatok alatt beleírható a hóba egy parkoló autó szélvédőjén, és aki olvassa, annak melegség önti el a szívét, mert érzi, hogy nincs egyedül. Ez a fajta alulról jövő közösségérzés pedig fontos alternatívája lehet egy olyan rendszernek, amely felülről, ráadásul kreált ellenségekkel szemben próbál közösséget és identitást rányomni az emberekre.

Jóbarátok 5. évad 9. rész: Chandler gatyája

Talán emlékszünk, ez az az évad, amikor Chandler és Monica titkolják a kapcsolatukat a többiek előtt, sokáig csak Joey tud róluk. Ezáltal mindenféle kínos helyzetbe keverednek: ebben a részben például valaki megtalálja Chandler alsónadrágját Monicáék lakásában a kanapén. Jobb híján azt a magyarázatot adják, hogy a gatya Joey-é, mert ugye Joey esetében senki se kérdőjelez meg egy olyan bizarr cselekedetet, mint mások kanapéján hagyni az alsóneműjét. Rachel oda is dobja neki, Joey meg mélységes undorral igyekszik úgy megfogni, hogy minél kisebb területen kelljen érintenie. Rachel értetlenül meg is jegyzi:
- Most miért nem mered megfogni a saját gatyádat?

Mi tudjuk, hogy nem a saját gatyája, de azért érdekes kérdés: miért is nem meri megfogni? Hiszen ugyanebben a sorozatban például Rachel rendszeresen rábízza a mosnivalóját Monicára, és mivel egyértelműen tudjuk, hogy Rachel visel fehérneműt, a szennyese vélhetően ilyesmit is tartalmaz. De a nők között láthatóan nem jelent problémát egymás fehérneműjének megérintése. A férfiaknál viszont ez a fajta érintkezés is tabu, ahogyan sok más is. Nemrég például egy Melegség és Megismerés órán élő dominót játszottunk: ennek ugye elvileg része, hogy az egymás mellett állók megfogják egymás kezét. A fiúk azonban, bár lelkesen vettek részt a játékban, nem voltak hajlandóak megérinteni egymást; az egyik lány rájuk is kiáltott, hogy fogják már meg egymás kezét, ha egyszer ez a szabály! De ők akkor se.

Ez a fajta kettős mérce sok szempontból okozhat nehézséget a férfiaknak. A melegeknek nyilvánvalóan azért, mert ha heteró férfiak is érhetnének egymáshoz nyilvános térben, egy meleg pár kevésbé lenne látható és sok homofób szóbeli és fizikai erőszakot megúsznának anélkül, hogy folyamatosan kontrollálniuk kéne a viselkedésüket. De a heteróknak is nehezítés, és nemcsak azért, mert így nem sózhatják rá a mosnivalójukat a szobatársukra. Az, hogy nem fejezhetik ki az érzéseiket egymás iránt, nagyon nagy lelki teher lehet. Biztos, hogy sok férfi nagyon egyedül érzi magát, pedig vannak igaz barátai, csak a társadalmi normák miatt ezt sosem mutathatják ki neki. Ráadásul az a norma, hogy az érzelmek kimutatása férfiatlan dolog, más kapcsolatokra is kiterjed; sok férfi a párja vagy a gyerekei felé sem tudja kifejezni a szeretetét, és családján belül is elszigetelődik emiatt.

A jó hír az, hogy a férfiszerep lassan ugyan, de változik. A héten egy Élő Könyvtáron, amikor a melegeket és leszbikusokat érő homofób erőszakról beszéltünk, megemlítettem a fenti normát mint tényezőt, és elmondtam az élő dominós sztorit. Négy heteró fiú beszélgetőtársam közül kettő rögtön megfogta egymás kezét. Remélem, hogy ezt nemcsak ebben a védett helyzetben merik megtenni, és nevelhetik a heteró férfiakat arra, hogy szexualitástól független intimitást megélhessenek férfitársaikkal.

Nemzeti konzultáció: népesedéspolitika

Igyekszem kerülni a nemzeti konzultációkat, nálam jellemzően az újrapapírban végzik. Mégsem lehet tőlük teljesen megszabadulni, hiszen hatalmas óriásplakátokon is hirdetik az egyes kérdéseket (ami tökéletesen fölösleges, hiszen mindenki megkapta; ezzel az erővel valami hasznos dologra is fordíthatnák azt a hirdetőfelületet). Tegnap szembejött velem egy ilyen kék plakát, az alábbi (szokás szerint erősen szuggesztív) kérdéssel: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességcsökkenést nem bevándorlással, hanem a családok támogatásával kellene ellensúlyozni?” (vagy valami ilyesmi). Nos, erre a válaszom egy igen határozott NEM, mind környezetvédelmi, mind humanitárius, emberi jogi, gazdasági és praktikus szempontból.

A környezeti szempontot nézve: tudjuk, milyen veszélyeket hordoz a Föld túlnépesedése. És bár ezért hajlamosak vagyunk a fogamzásgátlást nem használó harmadik világbeli embereket okolni (akik mellesleg azért nem használnak fogamzásgátlást, mert egyrészt nincs rá pénzük,másrészt a keresztény európai misszionáriusok a fejükbe verték, hogy ez bűn), de ennek ellenére kontinensek szintjén még mindig Európában az egyik legnagyobb a népsűrűség. De ha mégis úgy érezzük, hogy Európa el tudna tartani még párezer embert, sokkal környezetbarátabb megoldás volna befogadni az olyan sűrűn lakott területekről érkezőket, ahol a túlnépesedés helyi ökológiai katasztrófákkal fenyeget.

Humanitárius szempontból: a menedékkérők már megszülettek, tehát elsőbbséget élveznek azokkal szemben, akik még csak tervbe sincsenek véve. Az emberi jogi szempont is ide kapcsolódik, hiszen a menedékkérőknek ugyanúgy joga van a biztonsághoz, az élethez vagy a kínzásmentességhez (ezek mind szerepelnek az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában), mint nekünk. Ugyanakkor a családoknak is joga van eldönteni, hány gyereket szeretnének. Ami persze részben gazdasági szempont is.

A gazdasági szempontot illetően: a gyerekvállalás támogatása elég sokba kerül az államnak (pláne, ha megfelelő ellátást szeretne biztosítani, amit mondjuk most nem látunk, de ez visszaüthet, pl. az egészségügy leromlásával növekedni fog a gyermekhalandóság). Ráadásul a gyerek hosszú távú befektetés: minimum 18 év telik el, amíg haszna lesz belőle az államnak akár a munkáját, akár az adóját tekintve. Ehhez képest sokkal kevesebb beruházást igényel az, hogy az ideérkező, már felnőtt, munkaképes és gyakran szakmával rendelkező menekülteknek pár hónapig szállást biztosítunk és némi segítséget ahhoz, hogy beilleszkedjenek a magyar társadalomba (nyelvoktatás stb.) Az utóbbit ráadásul civil szervezetek is végzik, tehát az államnak csak annyit kéne tennie, hogy hagyja őket működni.

És ide kapcsolódik a praktikus szempont is. Mindenki látja, hogy Magyarországon szakemberhiány van: azoknak a szakmák képviselői, akik Nyugaton sokkal több megbecsülést és fizetést kapnának, többnyire elpályáztak külföldre. Magyarországon sose emelkedhetnek meg annyira a fizetések, hogy ezeket az embereket hazacsábítsuk (főleg, hogy a társadalmi megbecsülés és az általános közhangulat és mentalitás szintén fontos szempont számukra). Itt van viszont egy csomó menekült, többségükben szakemberek (hiszen egy egyszerű gyári munkás kicsi eséllyel tudja megfizetni az embercsempészeket), akik szívesen maradnának az országunkban, mert itt még mindig jobb, mint otthon. Tehát ha megnyitjuk a határainkat, nem kell lámpással keresgélni házi ápolót, bádogost vagy villanyszerelőt. A most születendő gyerekekre ebből a szempontból megint nem lehet számítani, mert mire ők szakmát szereznek, már rég elrohadt minden, ami 18-20 éven át várt javításra.

Mások csendje

Franco idején Spanyolországban sokakat börtönbe zártak politikai nézeteik miatt. Az új rezsim úgy oldotta meg a helyzetüket, hogy általános amnesztiát hirdetett. Ezáltal viszont felmentést kaptak azok a háborús bűnösök is, akik a Franco-rezsim nevében kínoztak vagy öltek meg embereket és raboltak el csecsemőket. A film szereplői, túlélők és áldozatok családtagjai, pert indítanak, hogy jóvátételt kapjanak, és ezzel megtörik az elkövetők és politikusok által aktívan fenntartott csendet.

Bár Magyarországon a rendszerváltás után voltak kezdeményezések az ügynökakták nyilvánosságra hozatalára, ez mindmáig nem történt meg. Pedig biztosan élnek még – bár egyre kevesebben – mind a szocializmus, mind a holokauszt idején tevékenykedő elkövetők és áldozataik közül. Nemcsak arról van szó, hogy (mint Spanyolországban is) nagy hatalommal rendelkező politikusok próbálják eltitkolni múltjuk kompromittáló eseményeit. Itt Magyarországon szeretjük úgy feltüntetni, hogy mi mindig jók voltunk, a bűnöket mindig valamely kívülről jött gonoszok (németek, illetve ruszkik) követték el. Ebbe az idealizált képbe szépen bekavarna, ha kiderülne, hány magyar lépett be önszántából a nyilaskeresztes pártba vagy jelentette fel szomszédait valós vagy kitalált rendszerellenes tevékenységükért az ötvenes években. Akkor aztán oda lenne a hírnevünk mint makulátlan, ám a történelem viharainak újra és újra áldozatuk eső nemzeté.

Persze ahogy az érintett generációk sorra kihalnak, felmerül a kérdés: volna-e értelme feltárni, hány honfitársunk követett el kegyetlenségeket vagy aljasságokat egy elnyomó hatalomtól megtámogatva. Én azt gondolom, hogy egy haszna mindenképpen lenne: felborítaná azt a fekete-fehér gondolkodást, amely szerint „mi” (magyarok, fehérek, heteroszexuálisok stb.) 100%-ban jók vagyunk, míg „ők” (migráncsok, romák, buzik) 100%-ban rosszak. Ha elismernénk, hogy emberek minden csoportjában lehetnek gazemberek, akkor talán továbbgondolnánk, hogy ugyanígy minden csoportban lehetnek jó arcok is. És akkor nem az alapján utasítanánk el valakit, hogy milyen csoportba született vagy sodorta az élet (ld. bevándorlók, hajléktalanok), hanem hanem saját egyéni érdemei szerint.

Tünet Együttes: Sóvirág

Két nő - egyikük 94 éves, a másik talán 30 – epizódokat mesél az életéből. Gyerek- és fiatalkorukat sok évtized különbséggel élték, ebből nyilván adódnak különbségek, de az érzelmi élmények (a többünk szerint nagyon nem ideillő és nagyon nem megfelelően felvezetett Holokauszt-történetet leszámítva) nagyon hasonlók. Egy valódi, egyenrangú kommunikáció zajlik a generációk között, olyan, amely a különbségeket és a hasonlóságokat egyaránt felfedezi és értékeli.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a baráti körömben sok olyan ember akad, aki életkorilag simán a gyerekem lehetne. Szerintem ők ezt talán nem is érzékelik, de semmi esetre sem mutatják, és nem viselkednek velem másképp, mint a saját korosztályukkal. Ez nagyon jó, és azt gondolom, abszolút tudunk a hasonlóságok mentén kommunikálni. Néha mégis hiányzik egy kicsit, hogy Réka, Emil vagy Dávid megkérdezze, milyen volt a szocializmusban felnőni, miben volt más az én gyerekkorom, mint az övék. (Persze talán a szüleik beszéltek nekik ilyesmiről, vagy úgy érzik, a filmekből már ismerik.) Az ilyen beszélgetések mindig rendkívül izgalmasak; emlékszem egy egri vonatútra, amelynek során Dominikával összehasonlítottuk az ő Lengyelországban és az én Magyarországon leélt gyerekkorunkat. Az ilyen személyes kommunikáció segíti a kultúrák és generációk közti megértést. Persze ehhez az kell, hogy a fiatalabbaknak legyenek olyan középkorú vagy idős barátaik, akikkel egyenrangú partnerként tudnak beszélgetni – mert ha az idősebb különleges bánásmódot vár el a kora miatt vagy nem veszi komolyan a fiatalabbat, megette a fene az egészet.

Könyvesbolt a tengerparton

***SPOILER***

Sokan – jómagam is – másfajta befejezést vártunk. Valami olyat, hogy Florence az ellene folytatott áskálódás ellenére a faluban maradhat, például mert a falu egyszerű népe kiáll mellette, vagy mert megörökli öreg barátja házát és berendezi ott új könyvesboltját. De nem ez történik: Florence elhajózik, és csak annyiból van happy end, hogy ellenségei sem tudják rátenni a kezüket a Régi Házra, illetve hogy sok évvel később valaki, akire hatással volt, megvalósítja az álmát. Őszintén szólva azonban a happy endek nem lettek volna reálisak. A falu egyszerű népének nem sok esélye lett volna a hatalmasokkal szemben. Ha pedig Florence átköltözik könyvesboltjával máshová, azzal egyrészt kompromisszumot köt, másrészt csak elodázza a végkifejletet, hiszen esélyes, hogy ellenségei ott sem hagyták volna békén.

A CEU most már igen valószínű, és az OSI már megtörtént távozásával kapcsolatban kétfajta ellenvéleményt hallani: az egyik szerint mindenképpen maradniuk kellene, a másik pedig nem érti, miért nem mentek el már sokkal előbb. Főleg az OSI távozásával kapcsolatban posztolták többen is, hogy „elárulja” Magyarországot és az itteni civil társadalmat. Pedig attól, mert Berlinben van a székhelye, még segíthet a magyar civileknek (most is több olyan OSI program van folyamatban, amely magyarokat is támogat). Csak annyi változott, hogy most több energiát tudnak a civil társadalom támogatására használni, mert nem foglalja le őket, hogy a magyar kormány ellen csatározzanak. (Ha Florence-nek nem kellett volna minden követ megmozgatnia a könyvesboltja fenntartásáért, többet dolgozhatott volna ott és nem kellett volna a „menyét”, de inkább görény Milót alkalmaznia.) A CEU-n ugyanígy fognak magyar diákok is tanulni a jövőben, akik – még ha külföldön élnek is – eljuttathatják volt hazájukba a tudományos eredményeiket és inspirálhatják az új nemzedéket, ahogyan Florence is hatással volt Christine-re. A magyar állam tehát csak veszít, de semmit sem nyer ezeknek az intézményeknek a kiutálásával, ahogyan az angol falu hatalmasai se profitáltak végül semmit Florence távozásából.

És hogy miért nem előbb? Mert, Florence-hez hasonlóan volt egy álmuk, amit meg akartak valósítani, és egy darabig sikerült is. Az OSI és a CEU eredeti célja az volt, hogy segítsék a demokratikus átmenetet Közép-Kelet-Európában, és ezen belül hangsúlyozottan Magyarországon. Csakhogy kiderült: az a bizonyos átmenet Magyarországon egyáltalán nem demokratikus irányba halad. Noha a magyar kormány már több mint egy éve vegzálja a CEU-t, pár tüntetésen felül semmi nem történt az egyetem érdekében, pedig ez lehetett volna a magyar demokrácia Stonewallja, a szikra, amely elindítja a nagyléptékű társadalmi változást. De a kormány elleni fellépés kimerül a „nem hagyjuk” kántálásban, azután pedig hagyjuk. Egy ilyen ország ne csodálkozzon, ha demokratikus intézmények, világszínvonalú egyetemek, valamint számos magánember (és pandaféle) más országba költözik, hogy onnan próbáljon inspirációt nyújtani a jövő Christine-jeinek.

Ámon Kata: Revanchism and Anti-revanchism in Hungary

Ez a cikk egy nemsokára megjelenő kötetben szerepel, és a pár évvel ezelőtti állapotokat tükrözi. Ekkor még nem tiltotta törvény a hajléktalanságot országos szinten, de történtek erre utaló kezdeményezések, amelyek részben az államon belüli, de az emberi jogok szempontjait érvényesítő intézmények (ombudsman, Alkotmánybíróság) hatására buktak el. Ma már ilyen ellenállást nem tapasztalhatunk, kimondhatjuk tehát, hogy ezek alatt az évek alatt a diktatúra totálisabbá vált. Ezen a látleleten felül azonban Kata arra is rámutat, milyen érveket hoztak fel azok, akik ezt a törvényt és előzményeit keresztülvitték.

Egyrészt itt van a jól ismert individualizáció: a hajléktalan maga tehet az állapotáról, mert alkoholista lett, elvált és/vagy nem dolgozott, ne csodálkozzon, hogy nincs fedél a feje fölött. Ezzel az érveléssel a felső középosztálybeli feleség – akit második férje tart el (az elsőtől elvált) és maga is a pohár fenekére néz esténként – nyugodt lélekkel hátradől, mert nem kell észrevennie a társadalmi igazságtalanságokat (ezt a végét már nem Kata mondja, hanem én).

De van itt még egy érv, amit más kisebbségekkel kapcsolatban is sűrűn felvetnek, és egyfajta hungarikumnak tekinthető: a többség joga. Tarlós István és Kocsis Máté is többször érvelt azzal, hogy a többségnek „joga van” nem látni/szagolni a hajléktalanokat, „joga van” ahhoz, hogy lakóhelyének városképét ne csúfítsák el utcán élő emberek. Ez a módszer arra épít, hogy az emberi jogi keret a nyugati világban, ezen belül az Európai Unióban is egy domináns megközelítés, viszont ha saját céljainkra használjuk, nemcsak embereket nyerünk meg a nézőpontunknak, hanem kifogjuk a szelet a szintén emberi jogokkal érvelő ellenfeleink vitorlájából. A tudósok és emberi jogi szervezetek ezt a jelenséget csak dokumentálják, hiszen ez a dolguk; a társadalmi problémákkal foglalkozó bloggereknek viszont szerintem az a dolguk, hogy tisztázzák a félreértéseket, így most ezt fogom tenni. Nem azért, mert azt gondolom, hogy bármely olvasóm is egyetért Tarlóssal és társaival, hanem hogy legyenek érveik, ha ebben a témában vitába keverednek valakivel.

Tehát a probléma gyökere egy fogalmi zavar a jog és a privilégium közt. Az, hogy ne kelljen szembesülnöm mások nyomorával és a társadalmi problémákkal és ne kelljen elviselnem azokat, akik különböznek tőlem (bőrszínük, származásuk, anyagi helyzetük stb. szempontjából), nem emberi jog, hanem privilégium. Az emberi jogi megközelítés pont egy olyan társadalmat képzel el, amelyben a sokszínűség elfogadott és érték. (Szeretem idézni Vito Russo meleg filmkritikus azon mondatát, ami magyarul kb. így szól: „Nem kunszt azokat elfogadni, akik olyanok, mint mi. Az az igazi nyitottság, ha azokat is elfogadjuk, akik különböznek tőlünk.”) Ezzel szemben, ha a hajléktalan emberek szeretnének szociálisan támogatott lakhatást, a roma gyerekek a gádzsókkal azonos szintű oktatást vagy az azonos nemű párok házasságot és közös örökbefogadást, ezek nem privilégiumok, hanem emberi jogok; nem kiemelnek valakit a többség fölé, hanem segítenek neki, hogy a többséghez hasonló eséllyel induljon az életben.

Magyarországon nem szeretjük beismerni a privilégiumainkat. Még azok is, akik amúgy elvben a faji/nemi/stb. esélyegyenlőség mellett vannak, felháborodnak, ha felhívjuk a figyelmüket, hogy maguk is profitálnak az elnyomó rendszerből. Pedig ez olyasmi, amiről nem feltétlenül tehetnek és bizonyos helyzetekben meg sem tudják változtatni (elég irreális lenne rákiabálnom az áruházi biztonsági őrre, hogy nekem is figyelje minden mozdulatomat, ahogy a másik soron vásárló roma fiatalokét, és nem is biztos, hogy eredménnyel járna). Pedig nem az a szégyen, ha a többséghez tartozunk; mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, amelyek alapján nem kisebbség (mert pl. senki se kisember és nagyon magas növésű egyszerre). Az a szégyen, ha visszaélünk ezzel a helyzetünkkel, például úgy, hogy behunyjuk a szemünket a hátrányos helyzetű emberek problémái előtt. És ha el akarjuk venni tőlük az alapvető jogokat azért, hogy a mi privilégiumaink megmaradjanak.

Ősi titkok nyomában – a Húsvét-sziget

Nem írok spoiler warningot, mert mára már viszonylag ismert tény: a Húsvét-sziget lakói ökocídium áldozatai lettek. Vagyis elpusztították természetes környezetüket, így nem maradt ennivalójuk, és az éhínség és annak következtében fellépő háborúk szinte teljesen eltörölték őket a Föld színéről. Szomorú iskolapéldái lettek annak, mi történik, ha nem fenntartható módon használjuk a természeti erőforrásokat.

Daniel Quinn Izmael című könyvében két csoportra osztja az emberi kultúrákat: elvevőkre és meghagyókra. A meghagyók azok a hagyományos kultúrák, amelyek tiszteletben tartják a természetet és fenntartható módon gazdálkodnak. Ez szép elmélet, csak sajnos közelebb áll a „nemes vadember” Quinn által is kritizált ideáljához, mint a valósághoz. A hagyományos kultúrák nagyon is komoly környezetpusztítást visznek véghez: Izlandon a hajóépítés, a Húsvét-szigeten az égetéses-irtásos földművelés irtotta ki a teljes erdőállományt, Aateroa/Új-Zélandon pedig a zsákmányoló maori törzsek pusztították ki a moákat. A szárazföldeken is zajlik a természeti erőforrások ugyanilyen szintű kizsákmányolása, csak nagyobb területen ez kevésbé jár látványos következményekkel. Azok a népek, akik fenntartható módon gazdálkodnak, gyakran kényszerből teszik ezt. Az amerikai síksági indiánok igen kevés bölényt öltek meg, mielőtt az európaiak behurcolták volna a lovakat; utána azonban sokkal hatékonyabban tudtak vadászni, és rendesen hozzájárultak a faj megfogyatkozásához. Az, hogy egy nép szimbiózisban él a természettel, még nem jelenti, hogy hosszú távon meg akarja óvni.

Igaz persze, hogy a modern nyugati társadalmaknak egyrészt sokkal fejlettebb eszközeik vannak a természet pusztítására, másrészt olyan erőforrásokkal is foglalkoznak (pl.kőolaj), amelyek mondjuk az ősi maorikat vajmi kevéssé érdekelték. De ettől a tendencia ugyanaz: a hagyományos társadalmak között nincsenek elvevők és meghagyók, csak abban különböznek, mennyi lehetőségük van a környezet kizsákmányolására. Tudtommal semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy bármelyik kultúra is tudatosan fenntartható életmódot folytatott volna az európaiakkal való kapcsolatfelvétel előtt. A környezettudatos életmód jellemzően olyan hagyományos közösségekben alakult ki, akik az európaiak kétségtelenül nagyobb mértékű környezetpusztításának hatására átértékelték a természethez való viszonyukat (ilyen több indián nép vagy a maorik), illetve olyan nyugati közösségekben, amelyek pont a modern társadalomban kialakult, illetve annak eszközei segítségével elterjedt ideológiák hatására váltottak életmódot (pl.az ökofalvak vagy hippi kommunák).

Könnyű, mint mindenért, a környezet rombolásáért is a kapitalista fogyasztói társadalmat okolni. Ez az érvelés azt sugallja, hogy előtte és (potenciálisan) utána az emberek fenntarthatóbb módon viselkedtek/viselkednek majd a környezettel szemben. A szocializmus által okozott ökológiai károk hosszú sora Romániában ellenpélda erre, de éppúgy a modern kor előtti ökocídiumok, mint a húsvét-szigeti. Úgy tűnik, a természet fölötti uralom gondolata minden történelmi kultúrában megvan. Pont a modern információs társadalom és globalizáció mutatta meg ennek a hozzáállásnak a katasztrofális hatásait, és indított el olyan mozgalmakat, amelyek csökkenteni próbálják a környezetpusztítást. Amikor idealizáljuk a prekapitalista társadalmak környezethez való viszonyát, jusson eszünkbe a Húsvét-sziget. Ahelyett, hogy idealizálnánk a múltat vagy ott keresnénk modelleket, vonjuk le a tanulságait és csináljuk másképp.

A számolás joga

***SPOILER***

Amikor egy diszkriminatív rendszerről hallunk, mint az apartheid volt a régi amerikai Délen, gyakran nem gondolunk bele, hogyan hat ez a benne élők mindennapi életére. Ez a film enged némi bepillantást a dologba három tehetséges fekete matematikusnő történetén keresztül. Egyikük például szeretne egyetemre menni, és formálisan ennek semmi akadálya – csakhogy a kötelező felkészítő kurzusokat kizárólag fehéreket fogadó intézményekben tartják. (Engem ez kísértetiesen emlékeztet a mai magyar helyzetre, ahol ugyan nincs kimondva, hogy roma gyerekek ne tanulhassanak tovább – hiszen az már látványos megkülönböztetés lenne – viszont automatikusan kisegítő osztályokba teszik be őket, így nem szerezhetik meg a magasabb szintű tanulmányokhoz szükséges alapokat.) A másik a NASA egy olyan épületében dolgozik, ahol nincs feketék számára fenntartott mosdó (a tervezők nyilván úgy gondolták, hogy ilyen nagy tudást igénylő munkára úgyis csak fehérek képesek), ezért valahányszor vécére akar menni, egy kilométert kell futnia a legközelebbi megfelelően felszerelt épületig. Főnökének (Kevin Costner love) feltűnnek hosszú hiányzásai, és egy nap felelősségre vonja, miért lóg a munkából. Katherine besokall és elmondja. A főnök másnap kalapáccsal leveri a színesek mosdóját jelző táblát és közli, hogy mostantól mindenki használhat minden mellékhelyiséget, mert „mind ugyanolyan színűt pisilünk.” Kiderül tehát, hogy ő alapjáraton nem volt rasszista, csak egyszerűen fogalma sem volt arról, milyen szintű problémákat okoz a faji szegregáció azoknak, akik nem a privilegizált csoportba tartoznak.

Az LMBTQ (roma, zsidó, stb.) emberekről ismereteket terjesztő programok gyakran megkapják, hogy a homofóbia (rasszizmus, antiszemitizmus, stb.) rendszerszintű jelenségek, amelyek nem számolhatóak fel azzal, ha egyes embereket meggyőzünk az elfogadásról. Ez teljesen igaz, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a felvilágosító programok hatástalanok lennének. Hiszen azokon felül, akik bekajálják a többségi propagandát és gyűlölt ellenségnek vagy csökkent értékűnek tekintik a kisebbségi csoportok tagjait (és akiknek egy beszélgetés tényleg nem fogja megváltoztatni a véleményét), olyanok is vannak, akik teljesen semlegesen viszonyulnak hozzánk, viszont a többség tagjai lévén nem érzékelik, milyen hátrányokat szenvedünk. Belőlük lehetnek azok a többségi szövetségesek, akik a kisebbségek védelmében posztolnak a facebookon, velünk menetelnek az LMBTQ vagy a roma pride-on, és ha megfelelő hatalmi helyzetben vannak – mint a filmbeli főnök – egy egész intézmény belső kultúrájában változást indíthatnak el. Valóban küzdeni kell a rendszerszintű megkülönböztetés ellen, de ezt a küzdelmet nem kell egyedül lefolytatnunk. Az egyes emberek meggyőzésével sokat léphetünk előre. Mindkét stratégiára szükség van.

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Emmi Itäranta regénye sötét antiutópia egy olyan korból, amikor az emberiség már kimerítette a nem-megújuló energiaforrásokat, a globális felmelegedés miatt pedig a Föld állandó vízhiánnyal küzd. A műanyag olyan értékes kincs, hogy emberek élnek meg elrepedt műanyagdobozok sokadszori megjavításából, a vízfogyasztás pedig korlátozva van, és ha valaki ezt kijátssza, „vízbűnös”-ként akár halálra is ítélhetik. Noria, az ifjú teamesternő sokat gondol azokra az emberekre, akiknek a viselkedése évszázadokkal korábban ehhez a katasztrófához vezetett.

„Hiába próbáltam nem gondolni rájuk, észre kellett vennem, hogy világuk minduntalan beleárad a mi világunkba, a mi égboltunkba, a porunkba. De vajon a mai világ, a most fennálló világ is beleáradt-e valaha az ő világukba – abba a világba, amely már elmúlt? Magam előtt látom, amint egyikük ott áll annak a folyónak a partján, amely most seb a mi tájunkon, egy nő talán, sem öreg, sem pedig fiatal, vagy talán mégiscsak férfi, nincs jelentősége. Haja világosbarna, és ahogy nézi a hömpölygő vizet, amely talán sáros, vagy éppen tiszta és átlátszó, valami, ami addig még nem létezett, beszivárog a gondolataiba.
Szeretném azt képzelni, hogy ez a valaki megfordul, hazamegy, és aznap valamit másképp csinál, mint eddig, csak azért, amit képzeletben látott, a következő nap szintén, és az azt követőn is.
Aztán újra látom őt, most valahogy másként – elfordul, és semmit sem tesz másképp.” (Varjasi Csilla fordítása)

Nekem nincsenek gyerekeim, unokáim, keresztgyerekeim, unokaöccseim, unokahúgaim. Igazából nem kéne, hogy érdekeljen, mi lesz a Földdel, ha a nálam fiatalabb barátaim generációja is kipusztul. Mégis, néha úgy érzem, többet gondolok az utánam jövő generációkra mind elméletben, mind fogyasztási szokásaimban, mint sok olyan ember, aki reménykedik, hogy leszármazottak hosszú sora fogja követni. Számomra felfoghatatlan, hogy ezek az emberek hogy képesek olyan felelőtlenül használni a természeti erőforrásokat, amikor tudhatják, hogy ez leendő utódaikra üt majd vissza.

Persze van egy olyan megközelítés is, amelyet egy facebook-posztra írt egy ismerősöm: csaknem minden emberi tevékenység környezetszennyező, tehát nagyjából fölösleges próbálkozni. Csakhogy nem minden tevékenység egyformán környezetszennyező. Felhozok egy mindannyiunkat közelről érintő példát: a kávét. Ha biokávét veszünk, annak a termesztésekor nem mérgezték vegyszerekkel a földet. A kávékapszula a legkörnyezetszennyezőbb cuccok egyike, tehát ha ahelyett instant vagy szemes kávét választunk (illetve nem vásárolunk olyan kávézóban, ahol kapszulát használnak), máris csökkentettük ökológiai lábnyomunkat. Ha a kávézóban nem kérünk elviteles poharat, hanem ott helyben megisszuk csészéből vagy visszük magunkkal a saját tumblerünket, a mosogatással ugyan juttatunk némi vegyi anyagot a vízbe (ez környezetbarát mosogatószernél kisebb gáz), viszont nem termeltünk további műanyaghulladékot. Ja és a frappé igenis megiható szívószál nélkül is (na jó, egy kis türelem kell hozzá), és akkor kiiktattuk a másik nagyon környezetszennyező műanyaghulladékot. Egészen kicsi változtatások, amelyek nem is rontanak az életminőségünkön (sőt amilyen szar kapszulás kávékat ittam, még javítanak is). Ilyen egyszerűen lehetünk az az ember, aki belepillantott Noria világába, és onnantól valamit kicsit másképp csinál.

Fekete Vipera 4. évad: A primadonna

***SPOILER***
Vipera kapitány és csapata színházi előadást állít össze. A primadonna szerepét George kapja, akinek sikerül teljesen átlényegülnie nővé (Hugh Laurie-rajongóknak kötelező nézvény; ha valakit a spoiler zavar, inkább hagyja itt abba az olvasást és folytassa, miután megnézte az epizódot). Sajnos Melchett ezredes bele is szeret a primadonnába, akinek ezért sürgősen hősi halált kell halnia (mármint ezt elhitetni az ezredessel), így viszont az előadásban űr keletkezik. Itt jön a képbe Bob közlegény: ő valójában lány, aki fiúnak álcázta magát, hogy fivéreivel együtt védhesse a hazát. Kézenfekvő tehát őt beállítani primadonnának, de az akció nem jár sikerrel. Melchett ezredes ki van kelve magából: Bob fellépését szánalmas imitációnak titulálja, amelyből egyértelműen meglátszik, hogy előadójának fogalma sincs a nőiségről.

A történet adja magát egy elvont feminista elemzéshez (mit jelent nőnek lenni? Vajon a biológiai nem vagy a nemi szerepeknek való megfelelés tesz valakit nővé? Judith Butler hogy élvezné ezt!), de sajnos nem áll távol a gyakorlattól sem. Az elmúlt időszakban Ausztriában két menedékkérőt is azért utasítottak vissza, mert nem hitték el róluk, hogy melegek. Egyikükről azért, mert nem volt elég „buzis”, a másikról meg azért, mert túlságosan az volt, ezért a hatóságok gyanakodni kezdtek, hogy megjátssza magát. (Részletek itt: https://www.identitas.co/single-post/2018/09/07/A-bevandorlasi-hivatalok-sztereotipiai-embereletekbe-kerulhetnek). Vagyis Bob akár katonai egyenruhában van, akár szoknyában a színpadon, nem tudja megütni azt a mércét, amit Georgina felállított. Kivéve, hogy a bevándorlási hatóságokról még azt se tudjuk, nekik ki a Georginájuk, vagyis kit fogadnának el hiteles melegnek. (És simán lehet, hogy az ugyanúgy nem lenne valójában meleg, ahogyan Georgina is csak nőimitátor.)

Valószínűleg minden LMBTQ ember szenvedett már élete folyamán a rólunk a társadalomban élő sztereotípiáktól („Te nem lehetsz leszbikus, azok 100 kilósak és Martens bakancsban járnak”, „Vigyázz, ha azzal a buzival zuhanyozol együtt, nehogy leejtsd a szappant!” stb.), azok számára azonban, akik szexuális irányultságuk miatt kénytelenek menedékjogot kérni egy másik országban, élet-halál múlhat rajtuk. Az osztrák bevándorlási hatóságok nemcsak azt nem vették figyelembe, hogy az LMBTQ emberek ugyanolyan sokfélék, mint bárki más, hanem azt sem, hogy ez a sokszínűség kultúrafüggő is lehet: az ókori Görögországban idősebb férfiak fiatal srácokkal jártak, Indonéziában a férfias leszbikusok kifejezetten lányos lányokat keresnek, nálunk viszont ezek a jelenségek ha megvannak is, nem jellemzőek a szubkultúrára. Arról nem is szólva, hogy egy olyan országban, ahol a homoszexualitást büntetik, a melegek és leszbikusok nyilvánvalóan igyekeznek minél jobban rejtőzködni, vagyis sem öltözködési stílusukkal, sem viselkedésükkel vagy életmódjukkal nem idomulni a sztereotípiákhoz. Ezáltal tanúsítani sem tudják a melegségüket, hiszen biztonságuk érdekében nem őriznek tárgyi bizonyítékokat róla (pl. szerelmes leveleket vagy meleg magazinokat), és sokan még legközelebbi barátaik előtt is rejtőzködnek. Ha a hatóságok a családot kérdezik meg, tényleg meleg-e a fiuk (ahogy a cikkben említett esetben tették), nyilvánvalóan nemleges választ fognak kapni – viszont egyben elültetik a fülükben a bogarat, és esélyes, hogy a menedékkérőnek nem lesz többé biztonságos a rokonaival találkozni.

A bevándorlási hatóságok láthatóan attól félnek, hogy gazdasági menekültek tömegei vallják maguknak melegnek azért, hogy letelepedhessenek az Európai Unióban. Számomra ez elég bizarr elképzelés, ugyanis ezekben a kultúrákban a homoszexualitás olyan megbélyegzett tulajdonság, hogy egy átlagos heteró még kétségbeesésében sem folyamodna ehhez az eszközhöz – pláne, ha fennáll a veszély, hogy utána ez kitudódik, mint Firas esetében. Gondolj csak bele, kedves olvasó: mondanád-e magadról több tanú előtt azt, hogy óvodásokat erőszakolsz meg és utána megfojtod őket, pusztán azért, hogy jobb életed legyen egy gazdagabb országban? Egy homofób országban a homoszexualitás nemcsak büntetőjogi kategória, hanem erkölcsi is; nemcsak a büntetéstől való félelem, hanem az internalizált kulturális normák is visszatartják a homofób embereket attól, hogy melegnek vallják magukat, akármilyen előnyük származna ebből.

Tudjuk, hogy számos olyan országban, ahol büntetendő a homoszexualitás, ezek a törvények az európai gyarmatosítóktól származnak; ez mindenképpen igaz Afrikára és a Karib-tenger térségére, de Joseph Massad szerint (bár forrásokat nem említ) az arab világban sem vonatkoztak jogi szankciók a férfiak közötti szexuális kapcsolatra az európai hatás időszaka előtt. Bizonyos értelemben tehát mi, európaiak vagyunk a felelősek azért, hogy sok sorstársunk üldöztetésnek van kitéve saját hazájában. Az a minimum, hogy segítünk nekik kiszabadulni egy számunkra elképzelhetetlen mértékű elnyomásból, hogy annyira szabadon élhessék meg szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, mint mi magunk. Ezzel a szinttel mi talán nem vagyunk elégedettek, de higgyük el: ahonnan ők jöttek, ott sokkal rosszabb.

(a kép forrása: tenor.com)

Csakazértis szerelem

Ez eredetileg ugye a 80-as években az Első Emelet száma volt, most viszont újra feldolgozták, sőt olykor váratlanul megszólal a villamosmegállóban (az oreós Milka reklámjaként). Szándékosan nem írok linket, helyette idéznék pár sort a szövegből:
„nyomodban maradok, jól tudod”
„ha kihúzod a telefonod, odafutok és bekopogok”
„ébredésed is én leszek/mert az ablakon otthagyok egy üzenetet”
„kigúnyolhatsz és ellökhetsz/az Északi-sarkig is elszökhetsz/elér bárhol a csakazértis szerelem”

Amit ez a dal leír, az maga a zaklató követés (stalking), a szexuális zaklatás egyik formája. Az énekest (az eredeti verzióban férfi, de nem lett sokkal jobb a helyzet attól, hogy duetté alakították) baromira nem érdeklik a másik fél érzelmei. Ő eltökélte, hogy megkapja, amit akart, bármi áron. És ezt szerelemnek nevezik (ld. még a „szerelemféltésből elkövetett gyilkosság” fogalmát, ami azt sugallja, hogy az elkövetőt enyhébben kell elbírálni, hiszen szerelmes volt, állítólag).

Persze érvelhetünk azzal, hogy a 80-a években, amikor ez a dal született, még nagyon nem volt Magyarországon közbeszéd a szexuális zaklatásról. Most már viszont van, mégis újra felvették változatlan szöveggel, sőt egy olyan terméket reklámoznak vele, amely szereti a gyengédséggel és gondoskodással asszociálni magát. Mondhatnánk, hogy nem kell egy bugyuta dalszövegnek túl nagy jelentőséget tulajdonítani, csakhogy ezek a giccstermékek kulturális üzeneteket közvetítenek. Most, hogy újra feldolgozták, egy újabb generáció fog abban a hiszemben felnőni, hogy valakit követni, telefonhívásokkal és üzenetekkel zaklatni a szerelem jele. Ennyire semmi hatása nem volt az elmúlt évek szexuális zaklatás-botrányainak és a #metoo kampánynak?

Még szerencse, hogy vannak zenék, amelyek más üzeneteket közvetítenek. Bródy János „Engedd, hogy szabad legyek” című száma nem sokkal az Első Emeleté után született, viszont olyan képet fest az ideális kapcsolatról, ahol egymás kölcsönös tiszteletben tartása az alap: „Ha társad vagyok s nem a birtokod/és nem mindegy, hogy mit akarok/akkor engedd, hogy szabad legyek”. Ezt is feldolgozták nemrég, és ezt be is linkelem, mert ennek az üzenetével tudok azonosulni, és örülnék, ha minél többekhez eljutna. Köszi, Tini, köszi, Margaret Island.

https://www.youtube.com/watch?v=_MZ4eFEP9pg

Transzfóbia az LMBT közösségben: hogy kerül a csizma az asztalra?

https://www.identitas.co/single-post/2018/08/17/Hogyan-kerul-a-csizma-az-asztalra


Nick Duffy cikkéből kiderül, hogy a transz emberekkel kapcsolatos pánik („majd női ruhás férfiak mennek be a női vécébe és megerőszakolják a nőket” és hasonló parák) igazából a keresztény jobboldal termékei, akik ezzel az eszközzel próbálják megosztani az LMBTQ közösséget és aláásni az LMBTQ jogokat. Ha belegondolunk, ez tök egyértelmű, csak azon csodálkozom, hogy a cikk olvasása előtt hogy nem jutott eszembe. Nyilván azért nem, mert – legalábbis Magyarországon – ezeket az érveket leghangosabban magukat feministának nevező, részben LMBTQ emberek szajkózzák, ami elfedi az érvek valódi eredetét és célját.

Egy percig sem állítom, hogy a transzfób feministák valójában a jobboldal beépített ügynökei, bár előfordulhat, hogy ilyen is van közöttük. Számos különböző személyes vagy politikai oka lehet annak, hogy valaki ezeket az érveket hangoztatja. Például az, hogy az általuk olvasott/nézett média kellően meggyőzően hangoztatja őket; ne feledjük, sokan az ötvenes években őszintén hittek Rákosi Mátyásban. Ha egy barátunk vagy véleményvezér elkezd transzellenes szövegeket nyomni, nagyobb eséllyel hiszünk neki, főleg, ha mi magunk nem ismerünk transz embereket. Lehetnek olyanok is, akik így próbálnak népszerűségre szert tenni, vagy éppen önelfogadási problémával küzdenek (találkoztam már transzfób nézeteket valló transzneművel is). Ha azonban a magyarországi transzellenes feministák hátterét megnézzük, egy komplex politikai nézetrendszert találunk. A nemek egyenlőségéhez vezető utat ők nem a kapitalizmus keretein belül képzelik el, merthogy ott az osztálykülönbségek akkor is megmaradnak, ha minden más kisebbség emancipálódik (ezt annak ellenére elfogadhatjuk, hogy Skandináviában a munkásosztály képviselői nagyobb kényelemben, anyagi és szociális biztonságban élnek, mint nálunk a felső középosztály). Tehát nem együttműködni akarnak a rendszerrel, hanem lerombolni azt és kialakítani egy alternatívát (amiről kevés konkrétumot szoktak mondani).

Na de mi köze mindehhez a transzoknak? Talán az, hogy az ilyen rendszerkritikus aktivisták szerint az LMBTQ emberek (vagy a nők) jogaiért való küzdelem kontraproduktív, mert maximum javít a jelenlegi rendszeren, nem pedig lerombolja azt. Azt viszont azért mégsem vállalják be, hogy nyíltan felszólaljanak a melegek és leszbikusok élettársi kapcsolata vagy gyerekvállalása ellen, mert ezzel túl népszerűtlenné válnának, nem beszélve arról, hogy az antidiszkriminációs törvényeket kritizálva saját maguk alatt vágnák a fát, hiszen azok őket is védik (a saját érdekeikről nem szoktak megfeledkezni, például vadul bírálják a CEU-t mint liberális intézményt, de használják a szolgáltatásait). A transzok viszont több szempontból könnyű célpont: kevéssé szervezettek és láthatóak, általában kevesebb hatalommal rendelkeznek a társadalmon belül (munkahelyi diszkrimináció stb. következtében), ráadásul Magyarországon nagyon erősen élnek a hagyományos nemi szerepek, a transzneműség pedig pont ezeket kérdőjelezi meg. Így a transzfób érveléssel több sikert érhetnek el, mint pl. az egyenlő házasság megkérdőjelezésével (erre is tesznek néha kísérletet, de ez jóval kevésbé sikeres és látványos).

Tavasszal a CEU-n Jack Halberstam ismert transznemű kutató felvetette: nem kell ezekkel a transzfób feministákkal foglalkozni, nem ők a fő ellenség, hanem a heteroszexista társadalom. Csakhogy egy ilyen kicsi közösségben nagyon számít az is, ha csak egy kis csoport támadja a többieket: olyan kevés biztonságos LMBTQ tér van, a transzellenes aktivisták miatt pedig ezeknek a száma még tovább csökken. Mint Nick Duffy is kifejti, az ilyen emberek megosztják a közösséget, amikor pedig egy konzervatív homofób államban nagyobb szükségünk lenne az összefogásra, mint valaha. A cikkben felsorolt példákból látszik: ha felüti a fejét a transzfóbia az LMBTQ közösségben, az az összes LMBTQ ember jogainak és biztonságának a kárára válhat. Megfordítva Jack Halberstam érvelését: a transzellenes aktivistáknak kéne észrevenniük, hogy nem mi vagyunk az ellenség, hanem az a társadalmi közeg, amely mindenkire merev nemi szerepeket és heteroszexualitást akar rákényszeríteni.

Rosencrantz és Guildernstern halott –hisz-e ön Angliában?

Egy ponton Rosencrantz (vagy Guildernstern? Na jó, tökmindegy) kijelenti: „Nem hiszek Angliában.” Társa megértően bólogat és empatikusan visszakérdez: „Úgy érted, csak a térképészek csínye?”

A gender szakok várható bezárása kapcsán Novák Katalin azt nyilatkozta, hogy nem hisz a genderben. Ez mondjuk meglehetősen bizarr állítás; azt gondolja talán, genetikailag kódolt az, hogy neki sminkelnie kell? (És azok a nők, akik nem sminkelnek, akkor nem is nők?) De persze tudjuk, hogy a „genderelmélet” ellenzői számára a gender nem a nemek társadalmonként eltérő viszonyainak tudományos leírása, hanem egy mumus, amivel morális pánikot lehet kelteni és elterelni a figyelmet valós társadalmi problémákról. A genderrel kapcsolatos pánik egyébként leginkább a transzfóbiában gyökerezik: az ellenzők azért próbálják kétségbeesetten a biológiára visszavezetni a nemek közti különbségeket, mert akkor lenne alapjuk nem elfogadni, hogy egyesek a születéskor kijelölt nemüktől eltérő nemben szeretnének élni. Nem véletlen, hogy a gender szakokkal kapcsolatos döntésről szóló cikkek legjellemzőbb illusztrációi a nemileg semleges vécék (köszönettel tartozom Antoni Ritának a megfigyelésért), mintha a genderkutatás fő célja a nemek közti különbségek megszüntetése lenne – és persze a vécékérdés a transzellenes aktivistáknak is vesszőparipája.

A konzervatívok számára a rossz hír azonban az, hogy a gender szakok megszüntetésével sem maga a gender, sem annak tanulmányozása nem szűnik meg. Hiszen a CEU képzései fölött a magyar kormánynak csak annyi hatalma van, hogy az akkreditációjukat megszüntetheti; magyarországi akkreditáció nélkül is tanulhatnak ott magyar diákok tömegei, akik aztán egyéb nyelvek mellett magyarul is publikálhatják tudományos eredményeiket. A magyar fiatalság egy jelentős részét az itthoni oktatáspolitika és általános társadalmi helyzet már amúgy is nyugati egyetemekre száműzte, ahol a gendertudomány a kurzuskínálat magától értetődő része, sőt számos tantárgyat eleve gender szemlélettel oktatnak – tehát a magyar vezetés tulajdonképpen hozzájárult ahhoz, hogy országunk minél több állampolgára megismerkedjen ezzel a tudományterülettel. Most még léteznek olyan szakfolyóiratok, amelyek szívesen fogadják a gender tárgyú publikációkat magyar nyelven, de ha ezeket megszüntetik, az internet akkor is számos megjelenési felületet fog kínálni a genderkutatóknak. És persze a társadalmi nemek nem tűnnek el attól sem, ha nem kutatják őket; elég egyetlen olyan nyugati filmet megnézni, amelyben akár csak egy mellékszereplő a hagyományos nemi szerepektől eltérő módon viselkedik (mint A fa alatt című izlandi filmben a cuki óvóbácsi), máris rájöhet a néző, hogy amit ő addig természetesnek vett, nem feltétlenül az. Sőt, számos transz ember története bizonyítja, hogy egyesek még modellek hiányában is megkérdőjelezik a nekik előírt nemi szerepeket. Angliát igazság szerint baromira nem érdekli, hiszünk-e benne vagy sem.

Csengetett, Mylord? – Ivy, Lady Lavender és a Hír TV

Minden Csengetett, Mylord? rajongó tudja, hogy Lady Lavender Ivyt, a szobalányt Ethelnek szólítja. De arra is emlékszünk, hogy miért? Aki nem, nézze szépen vissza az első epizódot, vagy olvassa tovább ezt a bejegyzést. Nem arról van szó, hogy Lady Lavender túl szenilis és nem emlékszik a nevekre. Egyszerűen szerinte az Ivy borzalmas név, ezért lazán átkereszteli a szobalányt.

Tény, hogy kislányunkat a mérges szömörcéről elnevezni nem túl kedves cselekedet (ezt jelenti ugyanis Ivy neve), de azért ez a momentum egyértelmű kritika az uralkodó osztály felé, akik annyira nem veszik emberszámba a cselédeket, hogy még az ilyen alapszintű önrendelkezés jogát is megtagadják tőlük. Hasonló üzenetet közvetít a Hír TV azon döntése, hogy mostantól fogva a „meleg” szót kizárólag az időjárásra alkalmazzák, egyéb értelemben a „homoszexuális” szó használandó. És míg persze a közösségi oldalakon tobzódnak az emberek a homoszexuális ételekről és ruhadarabokról szóló poénokban („megyek, eszem egy homoszexuális szendvicset”, „ilyen időben nem veszek farmert, túl homoszexuális”), érdemes megnéznünk, milyen szimbolikus jelentése van a döntésnek.

A „homoszexuális” szót, mint tudjuk, a magyar Kertbeny Károly alkotta meg, és eredetileg emancipációs célokra használta azzal érvelve, hogy ez az emberi szexualitás egyenértékű változata, amelyet így nem szabadna büntetni vagy elítélni. Ugyanakkor az idők során a „homoszexuális” szó – talán mert a szexológusok és pszichológusok olyan lelkesen magukévá tették – asszociációi átalakultak, és mára már legtöbbször egy olyan nézőponttal kapcsolják össze, amely az azonos neműek közti vonzalmat betegségnek vagy bűnnek tartja. Ezzel szemben maguk az érintettek a „meleg” szót szeretik használni, amely a 20. század végi, jogegyenlőségért küzdő mozgalmak terméke. A Hír TV tehát szóhasználatával is azt fejezi ki, hogy nem ért egyet ezekkel az emancipációs törekvésekkel.

Egy Ken Plummer nevű tudós szerint a melegek emancipációjának legfontosabb mérföldköve az volt, amikor már nemcsak tárgyai voltak pszichológusok, szociológusok vagy kriminológusok leírásainak, hanem önmaguk definiálták magukat és mondták el saját történeteiket. Az ezredforduló környékén a legtöbb európai országban erre már bőven adódik lehetőség, a Hír TV és a mögötte álló hatalom azonban úgy határozott, korlátozza ezeket a 19. századi szintre. Mint egy brit arisztokrata hölgy, dönthet az alárendeltjei fölött azok megkérdezése nélkül. Ha megtagadják tőlünk az öndefiníciót, ezzel nyilvánvalóvá teszik, hogy nem tekintenek minket teljes értékű állampolgároknak. Viszont rossz hír a Hír TV-seknek, hogy a szellemeket nagyon nehéz visszagyömöszölni a palackba. Lehet, hogy a kedves néző náluk csak a „homoszexuális” szót fogja hallani, de a médiában és azon kívül épp elég lehetősége lesz találkozni olyan jelenlegi és korábbi megszólalásokkal, amelyek tiszteletben tartják az LMBT emberek önrendelkezését.

Homoszexuális szeretettel ajánlom ezt mindazok figyelmébe, akik szerint a kifejezéseken problémázni fölösleges formalitás.

Egy fantasztikus nő

***SPOILER***

„Ez egy fantasztikus film”, gondoltam magamban, egészen az utolsó öt percig. Ott aztán sikeresen elcseszték azt, ami addig a film legfőbb értéke volt számomra.

Ez a bizonyos érték pedig az volt, hogy a film nagyon érzékletesen mutatja be, mennyire függ a kisebbségek megítélése a társadalmi helyzetüktől. Amíg Marina gazdag, jól szituált párja életben van, ő is luxuslakásban lakik, elegáns éttermekbe jár és sehol nem találkozik elutasítással. Amint a férfi meghal, rögtön mindenki úgy kezeli, mint egy prostituáltat. Ez gyönyörűen illusztrálja a feministák által gyakran hangoztatott metszetszemléletet, amely szerint azonos kisebbséghez tartozó emberek is nagyon különbözően élhetik meg kisebbségi létüket egyéb jellemzőiktől – mint például társadalmi helyzet, bőrszín vagy fogyatékosság – függően. Szóval érzékletesen fel van vázolva a probléma, de mi a megoldás? Hát ebben a filmben az, hogy Marina tovább képezi a hangját, sikeres énekesnő lesz és a legnagyobb koncertterem színpadán aratja a babérokat. Ezzel aztán jó kis elégtételt vesz Orlando szemét családján (már ha azok tudnak róla, mert nem úgy néznek ki, mint akik klasszikus zenei koncertekre járnak).

Hogy hol itt a probléma? Egyrészt nyilván abban az üzenetben, hogy a transznemű (vagy vak, vagy autista, vagy meleg) emberek csak akkor értékes tagjai a társadalomnak, ha rendkívüli társadalmi vagy kulturális értéket hoznak létre. Ezért ugyanaz az ember, aki rajong Ray Charles zenéjéért, nyugodt lelkiismerettel löki félre a vak koldust az aluljáróban, hiszen őt kevésbé tekinti értékesnek. Sőt, akár jobban el is ítéli, mert hiszen Ray Charles mekkora karriert csinált, tehát ne mondja neki senki, hogy a vakok nem boldogulnak ebben a társadalomban. Hasonlóan működhet a dolog a transznemű énekesek (például Conchita Wurst) és a munkahelyi diszkrimináció miatt prostitúcióra kényszerülő transznők esetében. Nemcsak azt nem vesszük ilyenkor figyelembe, hogy rendkívüli akaraterő, tehetség és szerencsés körülmények is szükségeltetnek ahhoz, hogy egy kisebbségből jövő ember a csúcsra jusson (ezen körülmények közé tartozik a kisebbségekhez való társadalmi hozzáállás: nem véletlen, hogy Magyarország nem nagyon dicsekedhet olyan LMBTQ hírességekkel, akik már karrierjük kezdetén vállalták magukat, mozgáskorlátozott zenészeink – Deák Bill Gyula és Lang Györgyi – is előbb voltak sztárok, mint mozgáskorlátozottak). Hanem azt se, hogy nem mindenki akar feltétlenül híresség lenni. Nemcsak a popsztárok, a topmenedzserek vagy a politikusok értékes tagjai a társadalomnak (sőt, ők nem is mindig), hanem ugyanolyan fontos ember a transzférfi asztalos, a vak informatikus, a genderqueer női szabó vagy az a mozgáskorlátozott nagymama, aki meséivel örömet visz unokái életébe. Ha felismerjük az átlagember értékét, a kisebbségből jövő emberektől sem fogunk különleges teljesítményt elvárni a befogadás feltételeként.

Na jó, mondhatnánk, csakhogy a film készítői happy endet akartak, és a meglevő társadalmi keretben ez tűnt a leghatásosabbnak. De pont itt a probléma: meg sem próbáltak egy alternatív keretet felvetni. Mi lett volna például, ha Marina egyszerűen csak talál egy őt őszintén befogadó, szerető családot, akár később egy teljesen átlagos társat, és mondjuk velük boldogan sétálgatva a parkban fut össze az őt eltaszított, éppen hevesen veszekedő szemét családdal (ha már mindenképpen elégtételt akarunk venni)? Akkor a film szintén felmutatna egy modellt a befogadásra, de az nem valamilyen rendkívüli teljesítményen múlna, és így pozitívabb képet festene mind a transznemű, mind az átlagos cisznemű néző számára az ő társadalomban elfoglalt helyéről.

Günter Grass: Az én évszázadom

Günter Grass egyedi módon mutatja be Németország 20. századi történelmét: minden évet más ember szemszögéből láttat és egy-egy eseményt emel csak ki. A megszólalók között van egy-két ismert személyiség, de többségük átlagember, akik azonban valamilyen formában közvetlen kapcsolatba kerültek a történelemmel. Megszólal a lebombázott Berlinben romokat eltakarító asszony, a nagy írók beszélgetését kihallgató bölcsész, az Eichmannt a tárgyalásán védő kalitkát legyártó üveges vagy éppen az a munkáslány, akiről a Kövér Berta ágyút elnevezték. Míg néhányuk (mint a bölcsészhallgató) csak szemlélője az eseményeknek, mások nagyon is aktív szerepet vállalnak azok alakításában. Hiszen a romeltakarító asszonyoknak köszönhető, hogy Berlin újra lakhatóvá vált (és, mint a narrátor megjegyzi, a férfiak ebben a munkában nem vettek ám részt), és Eichmann ellen csak azért sikerült szimbolikus jelentőségű ítéletet hozni, mert a golyóálló üvegkalitka megakadályozta, hogy valaki személyes bosszút álljon rajta a tárgyalás során. A megszólalók büszkék arra, amit elértek, még ha az nem is több, mint egy újság verspályázatának első díja.

Az iskolában a történelmet a nagy emberek nagy tettei jelentették, amiket én mindig is unalmasnak találtam. Sokkal jobban kedvelem azt a fajta történelmet, amely elismeri, hogy az átlagember is alakíthatja a világot. Erre pedig ma is számtalan eszköze van, a politikai graffititől (vagy éppen blogbejegyzéstől) a civil szervezetekben való munkáig vagy azok segítéséig. Sőt, ennél sokkal spontánabb lépések is sokat jelenthetnek. Ma láttam a neten a videót arról a svéd lányról, aki nem volt hajlandó leülni a repülőgépen, ezzel akadályozva meg, hogy pár afgán menekültet visszatoloncoljanak az országukba. Ez a lány nemcsak azon a néhány menekülten segített, hanem a neten megosztott videó nem-menekült nézőinek példát és módszert mutatott az igazságtalanságokkal szembeni kiállásra, menekült nézőiben pedig megerősítette, hogy nincsenek egyedül, és a gazdag országok polgárai nem mindig értenek egyet kormányuk menekültellenes döntéseivel. Kedvenc Tóra-idézetem – „aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg” – konkrét valósággá vált az internet hatalmán keresztül.

Tény, hogy az emberek egy csomó fölösleges és érdektelen dolgot posztolnak a neten. Azonban azt gondolom: sosem fölösleges azt posztolni, hogy tettünk valamit, amivel befolyásoltuk a történelmet. Nemcsak azért, mert ilyenkor joggal vagyunk büszkék magunkra. Hanem azért is, mert megmutathatjuk másoknak az egyénben rejlő erőt.

Marsha P. Johnson élete és halála

Marsha P. Johnson, a new yorki LMBTQ közösség ikonikus figurája és a Stonewall-lázadás egyik résztvevője tisztázatlan körülmények közt halt meg 1992-ben. A film főszereplője, egy idős transz aktivista, visszavonulása előtt meg akarja oldani az ügyet, és krimiszerűen fordulatos nyomozást folytat az AVP, vagyis Anti-Violence Project kötelékében, amely egy gyűlölet-bűncselekményekkel foglalkozó civil szervezet. Közben megismerjük az AVP néhány más ügyét is, amelyekben szintén a transzfób erőszak láthatóvá tételéért, illetve az elkövetők jogi felelősségre vonásáért küzd.

Nagyon ideje volt egy olyan dokunak, ami egy ilyen civil szervezetet mutat be. A mainstream LMBT aktivizmus ellen ugyanis mind a radikális queer aktivisták, mind a konzervatív heterók gyakran felhozzák azt az érvet, hogy kizárólag az azonos nemű párok jogegyenlőségével foglalkozik. Különösen Amerikával kapcsolatban hozza fel több szerző azt a kritikát, hogy az LMBT mozgalom egyetlen célja az egyenlő házasság. Még én is, aki jó ideje nem jártam Amerikában, számos olyan civil szervezetet és hálózatot tudok felsorolni, amelyek egészen más területeken tevékenykednek (például oktatási projektek, önismereti csoportok, vallási közösségek, LMBTQ emberek szülei és családtagjai). Miért lehet mégis az, hogy nemcsak magyarországi radikális baloldali aktivisták, hanem az amerikai queerelmélet jeles képviselői sem veszik ezeket észre?

A kevésbé jóindulatú feltételezés, hogy észreveszik persze, csak kevésbé tudnak belekötni, ezért ignorálják. De mondjuk én kicsit meredeknek tartanám egy tudományos műben azt leírni, hogy „az amerikai LMBT mozgalom kizárólag a házassággal foglalkozik”, ha közben tudom, hogy nem igaz. Ahhoz, hogy ez mantrává váljék a queer kritikusok körében, néhányaknak biztos el kell hinniük. És itt jön a média szerepe. A házasságot jól föl lehet fújni „szembemegy a hagyományos értékekkel”-típusú érvek segítségével, így sokkal jobban megosztja az embereket, mint mondjuk egy homofób zaklatás ellen küzdő diákszervezet, mert azért még egy jobboldali vagy radikális baloldali szemszögből is nehezen védhető az az álláspont, hogy a gyerekeknek legyen joguk összeverni meleg vagy transz társaikat. A házasság jól eladható a médiának, így az azt propagáló LMBT szervezeteknek is könnyebb médiakampányt generálniuk, mint mondjuk egy olyan projektnek, amely iskolákba jár jogtudatosító órákat tartani. Az AVP is csak azért kerülhetett be egy dokuba, mert egy ismert személyiség halála és az akörüli nyomozás nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mint névtelen transz* emberek elleni erőszak. Vagyis: azért tűnik úgy, mintha az LMBT mozgalom csak a házassággal foglalkozna, mert ezt látni a médiában (legalábbis Amerikában; nálunk a gyerekvállalás és a pride hasonlóan kivágja a biztosítékot, úgyhogy néha ezekről is szó esik).

Persze felmerül a kérdés: egy LMBTQ témával foglalkozó kutató miért a médiából tájékozódik a mozgalom céljairól és miért nem első kézből? Fontos megjegyezni, hogy az utóbbira is vannak példák: Amerikában John D’Emilio több könyvben írta meg a melegmozgalom történetét, Gilbert Herdt és kollégái fiataloknak szóló önismereti csoportokat tanulmányoztak, a magyar pride-okról és a velük kapcsolatos vitákról pedig Hadley Renkin cikkeit tudom ajánlani. Ők nem is redukálják le a mozgalmat arra, amit a tévében látnak belőle. Sajnos azonban számos queer tudós, sőt önjelölt aktivista (akik azonban aktivizmusukat kizárólag internetes cikkek formájában valósítják meg) nem veszi a fáradságot, hogy tényleg megismerje azokat a szervezeteket, amelyeket kritizál. Ennek csak egy része az az általam már többször kritizált tendencia, hogy a queer megközelítésű tudósok közül igen kevesen végeznek terepmunkát. (Akik igen, mint Steven Seidman vagy Gavin Brown, maguk is meglepődnek az eredményeiken.) Hiszen semmi sem akadályoz meg akár egy queer irodalomtudóst vagy filozófust, hogy elmenjen mondjuk egy LMBTQ rendezvényre vagy utánanézzen egy civil szervezetnek. Mégis kevesen teszik ezt meg; egy részüket még a pride-on se láttam soha (ahogy egy csomó feminista tudós is látványosan hiányzik a nők jogaiért szervezett tüntetésekről).

Kaptam már meg dicséretként tudóstársaktól: milyen fantasztikus, hogy én tudományos munkám mellett még aktivizmusban is részt veszek. Pedig ez annyira nem különleges teljesítmény, ha belegondolunk, hogy Magyarországon szinte minden LMBTQ aktivista önkéntesen, munka után csinálja ezt. Annyi szabadideje egy tudósnak is van, mint egy irodistának vagy könyvelőnek, sőt egy részét maga osztja be, így könnyebben vállalhat olyan feladatokat, amelyek a kötött munkaidőben dolgozó embereknek nem férnének bele (pl. iskolai órák tartása). Csak annyira van szükség, hogy ne derogáljon neki a feladat és elszánja magát. Egy ilyen fejleménnyel mindkét oldal jól járna. A civil szervezetek olyan munkatársakat kapnának, akik társadalmi perspektívából látják az LMBTQ témákat és ezáltal akár segíthetnek a célok és eszközök hatékonyabb megválasztásában. A tudósok pedig nem szakadnának el az LMBTQ emberek valóságától, és meglátnák, hogy ez a világ sokkal sokszínűbb, mint a leegyszerűsítő elméletek feltételezik.

Jane Ward: Not Gay. Sex between straight white men

A cím sokak számára meglepő lehet, hiszen a heteró pasi definíciója elvileg pont az, hogy nem szexel más pasikkal. Jane Ward azonban végigvesz egy csomó olyan helyzetet – hülyecsávó-filmektől gólyaavatási szertartásokon keresztül a Hell’s Angels motorosok látványos smárolásáig – amelyekben magukat heterónak mondott pasik igenis erotikus dolgokat csinálnak más pasikkal. Persze erre jellemzően van valami alibijük, pl. „részeg voltam”, „ezzel csak azt fejezzük ki, hogy tesók vagyunk”, „kényszerítettek”. Néhány helyzetben ez igaz is lehet. De mit gondoljunk azokról a netes hirdetésekről, amelyekben kihangsúlyozottan heteró csávók keresnek másik heteró csávót közös maszturbálásra, kézimunkára vagy szopásra? Őket nem kényszeríti senki, nyilván nem barátságukat akarják megerősíteni egy ismeretlennel, és annyira nem részegek, hogy ne tudjanak feladni egy netes hirdetést. Erre is lehet persze magyarázatokat hozni, mint például hogy bonyodalmak nélküli, alkalmi szexet keresnek – na de ne mondja senki, hogy ez nővel lehetetlen, meg különben is, ha valaki egyáltalán nem indul be a pasiktól, nem akar velük alkalmi szexet, hanem elintézi egyedül. Tehát az a nagy helyzet, hogy Kinseynek igaza volt: nagyon sok magát heterónak valló emberben is megvan a saját neme iránti vonzalom.

Továbbgondolva a témát, Jane felveti a kérdést: akkor miért nem mondják magukat melegnek ezek az emberek? Még az újabban elterjedt „heteróflexibilis” identitást is inkább bevállalják, mint a meleget. Vannak, akik úgy vélik, melegnek lenni a szubkultúrához való teljes alkalmazkodást jelenti, tehát ha ők nem járnak buzibárba és hallgatják az Eurovíziós Fesztivált, akkor nem melegek, hanem heterók. Azt gondolom, hogy ez is alibi: azért annyira még a heteró pasik többsége se hülye, hogy a melegeket ennyire egyformának gondolja. Jane arra jut, hogy a heteronormativitással való azonosulás különbözteti meg ezeket a csávókat a melegektől. Ők konzervatívok, a hagyományos családmodell hívei, akik ezért homoerotikus vágyaikat csak úgy élhetik meg, ha teljesen elkülönítik amúgy heteró életüktől.

Ez utóbbi felvetés elgondolkoztatott, mert ismerek olyan, magukat melegnek vagy leszbikusnak valló embereket, akik teljesen elkülönített meleg és heteró világokban élnek. Van közöttük házasember, aki (jobb esetben felesége tudtával és beleegyezésével) férfikapcsolatot is fenntart. Vagy olyan leszbikus, aki konzervatív munkahelyén és családjában rejtőzködik, és csak hétvégén merészkedik el egy-egy LMBTQ programra. Közösségünkben is vannak, akik elutasítják például az azonos nemű párok gyerekvállalását vagy a környezet előtti előbújást. Ők vajon miben különböznek a könyvben emlegetett „heteróktól” vagy „heteróflexibilisektől”? Mondhatjuk, hogy kevésbé hazudnak maguknak vagy az önelfogadás egy magasabb szintjén állnak, de szerintem az alapvető különbség a homofóbia. A férfiakkal szexelő heteró pasik, akik Jane könyvében megjelennek, erős homofóbiát mutatnak; a hirdetésekben sokszor szerepel, hogy „melegek kíméljenek”, a felsős főiskolások pedig a homoerotikus tevékenységekre kényszerített gólyákat utólag röhögve lebuzizzák. A lényegi különbség tehát nem a szubkultúrához vagy többségi kultúrához való kapcsolódás, hanem a homofóbia megléte vagy hiánya.

Hasonló jelenséget egyébként a nemi önkifejezéssel kapcsolatban is megfigyelhetünk. Pont a pride napján délelőtt láttam egy csapat angol fiatalt, akik nyilván legénybúcsú részeként pompomlánynak öltözve, szőke parókával flangáltak a Rákóczi úton - és senkinek a szeme se rebbent. Ugyanaznap este persze már dőlt a homofóbok billentyűzetéből a gyűlölet a pride-on vonuló "nőnek öltözött férfiak" ellen. Vagyis: szabad egy pasinak női ruhát felvenni, ha olyan kontextusban teszi, hogy emiatt nem kérdőjeleződik meg a nemi identitása. Azt pedig, hogy a legénybúcsúk résztvevői közül egyesek talán - a dán lányhoz hasonlóan - egy ilyen "poén" beöltözés során fedezik fel valódi nemi identitásukat, nem kell senkinek tudnia.

A heteroflexibilis identitás megjelenését sok queer örömmel üdvözölte, mert ezzel szerintük a heterók körében is elismerést nyert a szexuális fluiditás. Ennek a könyvnek az elolvasása után azonban nem vagyok ilyen optimista. Gyakorlatilag az jön le belőle, hogy a „heteróflexibilis” címkét azok használják, akik nem mernek közösséget vállalni a saját nemükhöz vonzódó emberekkel. Azok a „heterók”, akiknek valójában élvezetet okoznak a többségi kultúra által is szankcionált homoerotikus helyzetek, még rosszabbak. A homofóbia nem tűnt el, hanem köszöni jól van, és most már a szexuális fluiditás jelenségét is beépítette magába. Az a queer remény, hogy a szexualitás bináris modelljének megtörésével meg fog szűnni a homofóbia, sajnos nem látszik beigazolódni. Noha a szexuálisan és/vagy nemileg nem-bináris identitásoknak természetesen van létjogosultsága és sokat változtathatnak a közvéleményen, a jelek szerint inkább közvetlenül a homofóbiával kéne kezdeni valamit, mint arra várni, hogy a fluiditás láthatóságának hatására az emberek maguktól megkérdőjelezik majd. A heterók többsége nem tudja meglépni ezt a logikai műveletet, mert túlságosan beágyazottak egy heteronormatív kultúrába.

A Durrell család

***SPOILER***

Gyerekkorom óta imádom Gerald Durrell Korfu-trilógiáját (még az első angoltanárom ajánlotta nekem azzal a kitétellel, hogy ne a BKV-n olvassam, mert az embert jellemzően hülyének szokták nézni, ha ül egyedül a metrón és sírva röhög). Ezért kb. minden feldolgozását megnézem, ami utamba kerül, beleértve ezt a sorozatot is. Én mindig a karakterekre vagyok rákattanva, és a családtagok figuráit itt is roppantul élvezem. Oké, a mama némileg fiatalabb és nőiesebb, Spiró gálánsabb, Margó jelentősen okosabb és Leslie kevésbé bumburnyák, mint a könyvekben, de azért emlékeztetnek előképeikre, Larryt és Gerryt pedig kifejezetten jól eltalálták. A sztorik azonban teljesen mások. Eddig nem találkoztam kedvenceimmel: amikor Larry vadászni megy, belesüllyed a mocsárba, majd részegen felgyújtja a házat; amikor Leslie és Gerry bemesélik a vendégeknek, hogy kísértet van a padláson, majd felpakolnak oda egy csomó ébresztőórát éjfélre beállítva; vagy amikor a család csónakkirándulásra megy, és a tengeribetegségre hajlamosakat az első hajó mögé kötött másodikba ültetik, megjósolható eredménnyel. Az állatvédő hölgy látogatása Leslie verébmészárlásának közepén megtörténik ugyan, de a döglött verebek nem a teájába és a lekvárba esnek, pedig az aztán igazán filmszerű jelenet. Még inkább fájlalom, hogy míg a könyvek fő humorforrása a családnál sorra megforduló, hibbantnál hibbantabb vendégek, a filmváltozatban ők alig kerülnek elő. Ehelyett a cselekmény főleg a családtagok szerelmi élete körül bonyolódik, néhány egyéb klisével (mint anyagi nehézségek vagy szülő-gyerek konfliktus) megspékelve.

Persze Gerald Durrell maga is beismerte, hogy nem szigorúan a tényekhez ragaszkodó műveket írt, tehát a sorozatkészítőket igazságtalan lenne azzal vádolni, hogy elferdítik a valóságot. De rájöttem: tinédzserként részben azért imádtam annyira a Durrell-könyveket, mert üdítő változatosságot jelentettek az amúgy minden mást átitató heteroszexuális cselekményekhez képest. Bár Margo sorra zúg bele pasikba első látásra, a könyvek nagyrészt nélkülözik a populáris kultúrára jellemző szerelmi bonyodalmakat (még a Férjhez adjuk a mamát című kisregényből is hiányoznak a romantikus klisék). Egy olyan kultúrában, ahol a csapból is (heteroszexuális) szerelem folyik, hasznos szembesülni azzal, hogy teljesen más témákban is írható szórakoztató történet. Ráadásul a könyvekben több nem-heteró mellékszereplő is színesíti a képet. Nem úgy a sorozatban, ahol a három idősebb testvér és a mama majdnem állandó jelleggel vonzódnak valakihez, és minden epizódra jut legalább egy szerelmi bonyodalom, viszont mindez heteró keretben történik. Egyetlen kivételként a mama udvarlójáról kiderül, hogy addig jobbára a fiúkhoz vonzódott – és bár esküdözik, hogy a mama iránti érzelmei őszinték, homoszexuális múltja elég ahhoz, hogy sztornózzák az esküvőt és az egész kapcsolatot. A család (amelynek egyes tagjai még a homoszexualitás jelenségéről is csak ekkor értesülnek) teljesen elutasítja a szexuális fluiditás lehetőségét. Szegény jó biszex Lawrence Durrell, mázli, hogy ezt nem érte meg.

Gerald Durrell Korfu-regényei a 30-as években játszódnak és az 50-es 60-as években íródtak. Erre az időszakra általában úgy gondolunk, mint amikor a saját nemükhöz vonzódó emberek rejtőzködve, törvény által üldöztetve és folyamatos önmarcangolás közepette éltek, ahogy Sven is a filmváltozatban. A könyvek ellenben egy olyan világot mutatnak be, amely nem kezeli mereven a kategóriákat és nyitott mindenféle másságra. Nyilván a regénybeli Korfu és azon belül a bohém Durrell család vendégszerető otthona egy idealizált közeg. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a napjaink elvben LMBTQ-barát és felvilágosult Angliájában készült film sokkal erősebben közvetíti a heteroszexualitást mint normát és patologizálja a homoszexualitást, mint egy, a szodómia büntetendősége idején íródott regényciklus. A merev identitáskategóriák nemcsak azt eredményezik, hogy a regények szexuálisan sokkal fluidabb szereplőit egyik vagy másik dobozba sorolják, de mintha a rendező szükségét érezné az általa nem LMBTQ-nak vélt szereplők (ami az ő nézőpontja, mert én pl. a könyvbéli Leslie-t és a mamát is abszolút aszexnek gondolom) heteroszexualitásának bizonygatását. A mai kultúra tehát nemcsak sokkal szexualizáltabb, mint az, amiben Gerald Durrell a regényeit írta, hanem részben emiatt a heteroszexualitást is sokkal erősebben sulykolja.

Az azonos nemű párok és a házimunka

https://merce.hu/2018/06/13/kinek-van-a-konyhaban-a-helye-az-azonos-nemu-parok-eseteben/

A cikk egy kutatásból indul ki, amely szerint a hosszú ideje együtt élő azonos nemű párok között hasonló munkamegosztás alakul ki, mint a heteró párok esetében. A Kettős Mérce ebből arra a következtetésre jutott, hogy a „melegházasság” tulajdonképpen szembemegy a haladással, hiszen megerősíti a hagyományos nemi szerepeket. Bizonyos nyugati queer körökben divat hasonló nézeteket hangoztatni (legalábbis divat volt 10-20 éve). Azonban a háztartási munka egyenlőtlen megosztását a házasságra kenni több szempontból is csúsztatás.

Hosszú évek óta együtt élő pároknál gyakran kialakulnak rutinok, akár a házimunkára vonatkozóan, de ettől még nem biztos, hogy egyenlőtlen az elosztás. (Egy ismerős férfipár egyik tagja ezt az alábbi módon fogalmazta meg: „Nálunk úgy van, hogy a Laci főz, én mosogatok, takarítani meg egyikünk se szokott!”) Kutatásokból viszont kiderül, hogy amikor a házimunkáról kérdezik őket, a férfiak hajlamosak eltúlozni azt a mennyiséget, amit csinálnak. Lehet, hogy ebben a vizsgálatban a valamivel több házimunkát vállaló pasik úgy állítják be, mintha házi rabszolgaként tartanák őket, és esetleg nincsenek is tudatában annak, amit a másik csinál (ismertem meleg pasit, aki csak szakítása után jött rá, hogy a vécét időnként ki kell tisztítani). A házimunka valós eloszlását csak résztvevő megfigyeléses antropológiai kutatással, a párral együtt lakva lehet felmérni, annak pedig nincs nyoma, hogy a felmérés készítői ilyesmit csináltak volna.

Önmagában az sem feltétlenül probléma, ha egy pár nem egyenlően osztja meg a házimunkát. Hiszen van, aki jobban élvezi az ilyesmit vagy több affinitása van hozzá, mint a társának. Van, hogy az igények különbözőek; aki velem él, előbb-utóbb átvállalná a takarítást, mert valszeg hamarabb lenne elege a koszból, mint nekem. Az ideális persze az, ha a pár tagjai közösen állapodnak meg a felosztásban, mindkettőjüknek megfelelő módon – de előfordulhat, hogy pont a hagyományos szerepleosztás passzol nekik legjobban. (Ez persze félre is csúszhat, egy barátom és a párja például mindketten a kenyérkereső/háziasszony modellt preferálták, csak épp mindkettő a háziasszony szeretett volna lenni.) Egyéni szinten ezzel semmi baj nincs, és szerintem politikai szinten sem erősíti a patriarchátust, hiszen azáltal, hogy két férfiről vagy két nőről van szó, eleve megkérdőjeleződik a „női munka”/”férfimunka” felosztás.

Az is a Kettős Mérce szerzőinek a csúsztatása, hogy ezért a házasságot teszik felelőssé, noha az idézett kutatásban semmi sem utalt arra, hogy házasság nélkül együtt élő pár- vagy akár poliamor kapcsolatoknál ne alakulna ki ugyanez. Például a XX. század közepén a butch-femme leszbikus kapcsolatokban (ahol az egyik fél „férfias”, a másik „nőies” szerephez idomult) jellemzően egyenlőtlenül volt leosztva a házimunka, noha egyenlő házasságról senki még csak nem is álmodott. Megemlítődik ugyan a cikkben az anyagi biztonság kérdése, de ezt nálunk és sok európai országban már a bejegyzett élettársi kapcsolat megoldja, tehát a házasság nem változtatna a dolgon.

A kutatás viszont megemlít egy tényezőt, ami szerintem fontosabb, mint amilyennek a Mérce cikkéből tűnik, ez pedig a gyerekvállalás. Azt tapasztalom, hogy a gyereket nevelő azonos nemű pároknál valóban kialakul egy szerepleosztás. A GYES jelenlegi rendszere, miszerint egyszerre (és az esetek többségében végig) ugyanaz a szülő marad otthon a gyerekkel (ahelyett, hogy pl. mindketten elmehetnének részmunkaidőbe és megosztanák a gyerekfelügyeletet), borítékolja, hogy a házimunkából ő fog nagyobb részt vállalni. Ahol a szülőknek nincs külső segítsége fizetett bébiszitter, rokonok vagy intézmények (óvoda, bölcsőde) formájában, ott ez az állapot a gyerek iskoláskoráig elhúzódhat, ennyi év után pedig már nehéz megváltoztatni a rutinokat. Véleményem szerint ugyanez hátráltatja az egyenlőbb munkamegosztást a heteró párok esetén, leszámítva, hogy ők eldönthetik, ki menjen GYES-re, illetve talán nagyobb eséllyel számíthatnak a tágabb család segítségére, mint a gyakran rejtőzködő vagy családjuktól eltávolodott azonos nemű párok.

Ha tehát azt szeretnénk, hogy akár azonos, akár különnemű párok egyenlőbben osszák meg a házimunkát, nem a házasság intézményével, hanem a gyereknevelés jelenlegi formáival kell kezdenünk valamit. Ismerjük végre el: a kétkeresős elszigetelt nukleáris család nem képes teljesíteni azokat az elvárásokat, amelyeket a gyerekneveléssel kapcsolatosan mai társadalmunk támaszt. A hagyományos nemi szerepekhez való visszatérés az egyik lehetőség, de nem az egyetlen. Létezik egy olyan (szintén hagyományos) modell is, amelyben kevesebb figyelmet fordítottak a gyerekekre: anyuka elvitte a bölcsőbe kötözött csecsemőt magával a mezőre, föltett egy ernyőt a bölcső fölé és magára hagyta, amíg ő aratott. A mai gyermekpszichológusok valószínűleg ezt sem javasolnák. Valakinek tehát segítenie kell a szülőknek: ez lehet a tágabb család (amely alatt nem feltétlenül vér szerinti rokonokat értünk, hiszen a „választott családok” már most sokat segítenek a kisgyerekes leszbikusoknak azokban a nyugati városokban, ahol ennek mára hagyománya alakult ki) vagy maga az állam. Jogos elvárás, hogy ha a modern állam nukleáris családokra szűkíti le az emberi kapcsolatokat, akkor vállalja fel szociális szolgáltatások formájában azt a szerepet, amit régen a tágabb rokonság töltött be a gyereknevelésben. Alternatívaként a távmunka elterjedése és állami támogatása is segíthet abban, hogy adott esetben mindkét (vagy mindhárom, sőt több) szülő is otthon maradhasson a gyerekkel egyszerre, noha a munka és a gyereknevelés összehangolását így is ki kell sakkozniuk. Véleményem szerint ilyesmiken múlik a házimunka elosztása, nem pedig olyan intézményeken, amelyeknek a gyakorlati tartalma egyébként is igen tág (egy házaspár nem feltétlenül monogám, él együtt vagy van közös kasszán). Ezzel nem azt állítom, hogy az egyenlő házasság pusztán szimbolikus kérdés, de ha problémákat arra redukálunk, azzal elodázzuk a megoldásukat.

Átmenetről mindenkinek

A beszélgetésen nagyon sok érdekes dolog hangzott el az átmenettel kapcsolatban. Én most itt egy elemet emelnék ki, amely elgondolkodtatott. Mindkét résztvevő (akiknek amúgy abszolút respect az őszinte kitárulkozásért) azt mesélte: noha sohasem érezték kényelmesen magukat a rájuk osztott nemi szerepben, azután kezdték csak transzként azonosítani magukat, hogy először találkoztak a környezetükben transznemű emberrel, addig gyakorlatilag a fogalmat sem ismerték.

Ez nagyon hasonlít ahhoz, ahogy én annó tizenévesen a leszbikusságot megéltem – csakhogy ez a két fiatal simán a gyerekem lehetne. Úgy tűnik, míg a melegek és leszbikusok láthatósága valamennyire növekedett a társadalomban (legalábbis iskolai foglalkozásokon az derül ki, hogy még kis zsákfalvakban élő tinédzsereknek is van ilyen ismerősük), addig a transzok még mindig láthatatlanok. Pár hónapja a CEU-n tartott előadásában Jack Halberstam azt mondta: míg régen a nemi diszfóriában szenvedő fiatalok az LMBTQ vagy feminista közegben találkoztak először a transzneműséggel, mára az első benyomásuk rendszerint a médiából származik. Lehet, hogy Amerikában így van, de a jelek szerint nálunk annak ellenére sem, hogy mondjuk Conchita Wurstról vagy a Wachowski testvérekről elég sokan hallottak. Valószínű, hogy őket az átlagember afféle csodabogaraknak tekinti és nincs tudatában annak, hogy egy létező identitás, sőt közösség és szubkultúra is tartozik hozzájuk.

Konzervatív hangok azért ellenzik az LMBTQ témákról való ismeretterjesztést a fiataloknak, mert azt állítják, akkor többen fogják magukat ezekkel a kategóriákkal azonosítani (többek között ez a háttere a Billy Elliot körül folyó vekengésnek is). Annyiban igaz az érvelés, hogy amíg nem ismerek egy fogalmat, nyilván nem fogom magamra alkalmazni. De eltekintve attól, hogy miért is lenne baj, ha több fiatal vallaná magát az LMBTQA valamelyik betűjének; azok, akiknél ezeknek a fogalmaknak az ismerete egy új identitás kialakulásához vezet, nem a ciszheteró identitásukban biztos és kiegyensúlyozott fiatalok lesznek, hanem azok, akik korábban is szenvedtek a nemi szerepektől vagy a heteroszexualitás kényszerétől. Számukra az a tudat, hogy ennek a jelenségnek van neve és másokat is érint, óriási megerősítést jelenthet. Tehát az ismeretterjesztés hatására nemi vagy szexuális identitásválságban szenvedő magányos tinédzserekből boldog, kiegyensúlyozott LMBTQA emberek válhatnak, akik új közösségeikben barátokra és mintákra találnak. Egy olyan országban, ahol mai huszonévesek is nagykorúként találkoznak először a transzszexualitás fogalmával, erre égető szükség van.

(Ez itt a Melegség és Megismerés és más hasonló programok reklámja volt.)

Attenborough bárkája, avagy idomítsunk-e erszényesnyestet?

***SPOILER***

Örömmel állapítom meg, hogy Sir David Attenborough olvassa a blogomat. 3 éve egy bejegyzésemben (David Attenborough: 60 éve a vadonban) kértem tőle erszényesnyestes dokut - és erre ebben a műsorban pont ezekről a cukiságokról készített riportot. (Persze az is lehet, hogy hasonló az ízlésünk állatok terén; emellett szól az, hogy a bárka 10 lakójából két másik, a tobzoska és a barlangi vak gőte is a kedvenceim közé tartozik.) Viszont ez a konkrét riport nemcsak a fókuszában levő állatka miatt érdekes, hanem mert továbbgondolva egy - legalábbis az általánosan hangoztatotthoz képest - egészen más természetvédelmi szemléletet tükröz.

Adva van tehát egy übercuki jószág, aki békésen ragadozgat Észak-Ausztráliában. Adva van továbbá egy invazív kétéltűfaj, az óriásvarangy, amely elszaporodott a nyestecske élőhelyén. Sir David tapintatosan nem említi azt a tényt, hogy ez a rondaság nem magától úszott át Texasból, hanem az ember telepítette be Ausztráliába a nádbogár ellen. Azóta egy csomó állatfajt veszélyeztet (sőt, kisgyerekeket is), kivéve a nádbogarat. Ugyanis a varangy bőre mérgező, és aki megeszi (vagy mondjuk megfogja és utána lenyalja az ujját, ahogy a bölcsisek szokták), az igen hamar jobblétre szenderül. Ezt szívták meg az erszényesnyestek is, akik a varangyfogyasztás miatt jutottak a kihalás szélére. Mint ilyenkor szokás, a természetvédők összefogdostak néhányat belőlük és rezervátumba zárták, hátha sikerül fogságban szaporítani vagy valami. Ekkor azonban az egyik csávó fura ötlettel állt elő: pavlovi módszerrel tanítsák meg a nyesteknek, hogy a varangy nem jó kaja. A varangy nem mérgező részeiből varangykolbászt csinálnak és beletesznek valami cuccot, amitől a nyestek kicsit szarul lesznek - nem nagyon, de épp annyira, hogy ne tudjanak mondjuk koncentrálni a meccsre. Egy idő után a nyestek rájönnek, hogy varangyszagú izéből nem jó enni, mert a végén még bukják az egész VB-t; ekkor szabadon engedik őket. A kísérlet működik, sőt egy vadon befogott nyestről kiderül, hogy egy általuk kiképzett nősténynek a lánya. A nyestcsaj tehát nemcsak életben maradt a vadonban, de még a gyerekének is nagyobb sikerrel adta tovább az egészséges táplálkozás alapelveit, mint sok emberi szülő.

A történetnek számomra a "ne együnk varangyot" mellett más tanulsága is van. A veszélyeztetett fajok megmentésére tett erőfeszítések legtöbbször az élőhely eredeti állapotban való megőrzésére, valamint a fogságban szaporításra koncentrálnak; a fogságban született állatkákat aztán vissza lehet engedni a megőrzött élőhelyre. Csakhogy gyakran lehetetlen eredeti állapotában megőrizni az élőhelyet. Az óriásvarangyot nem lehet kiirtani Ausztráliából (bár próbálkozások azért vannak), és a már kiirtott esőerdő helyére hiába telepítenek fákat, az eredmény sose lesz olyan, mint az eredeti. Nemcsak emberi, hanem természeti hatások is megváltoztathatják az élőhelyeket (pont ebben a filmben egy másik élőhelyet vulkáni hamu temetett be), ez pedig nem újkeletű jelenség, hanem évezredek óta zajlik. A természet nem stabil, hanem folyamatosan változik, és azok az élőlények maradnak meg hosszú távon, amelyek képesek alkalmazkodni a változáshoz. Nemcsak emberi beavatkozás hatására haltak ki állatok a földtörténet során (a dinókban pl. ártatlanok vagyunk). Annyi a különbség, hogy az emberi tevékenység hatására ezek a változások gyorsabban és nagyobb mértékűek lettek, az állatfajoknak is rugalmasabbaknak kell tehát lenniük. Van, akiknek ez semmi gondot nem okoz, az erszényesnyestek erszénytelen tesókáival például rendszeresen találkozhatunk városainkban, ahol a padlásokon tárolt limlom közt új játékokat találnak maguknak. Azonban a fajok nagy része nem ilyen laza, tehát a felgyorsult változások a biodiverzitás durva lecsökkenésével fenyegetnek. És itt jön be az erszényesnyesteknél alkalmazott módszer: nem egy mesterségesen változatlanul tartott környezetbe engedik vissza őket, hanem segítenek nekik megbirkózni a változással. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez egyfajta esélyegyenlőségi megközelítés.

Nyilván nem minden állatfajjal alkalmazható a nyestes módszer (pl. kétlem, hogy egy csigafaj ilyen szinten idomítható lenne). De azt gondolom, nagyon fontos alternatív megközelítés lehet, és hosszú távon talán hatásosabb is, mint a konzerválásra fókuszáló módszerek.

(Sir David, a kispandával még tartozik).

„Isten ilyennek teremtett”, avagy radikális tett volt-e Ferenc pápa kijelentése?

https://www.identitas.co/single-post/2018/05/28/Isten-teremtett-ilyennek

Az LMBTQ közösség lelkesen ünnepli Feri pápát azon kijelentése miatt, hogy beszélgetőtársát, egy chilei meleg aktivistát „Isten ilyennek teremtette”. De vajon tényleg fontos lépés volt-e ez, és egyáltalán jó-e nekünk?

Pár szempontot már a cikk is említ, például hogy a mondat magánbeszélgetésben zajlott le, ezért nem tekinthető az egyház hivatalos álláspontjának – amin Feri pápa könnyen segíthetne, ha nyilvánosan is megismételné, ám egyelőre nem tett ilyet. Így csak Juan Carlos Cruz szavaira hagyatkozhatunk, aki persze bármit félreérthetett vagy akár kitalálhatott.

Ráadásul, mint a cikkben szintén szó van róla, ez az esszencialista megközelítés nem idegen a katolikus egyháztól. A jelenleg érvényes katekizmus eredeti változata szintén tartalmazott egy ilyen értelmű mondatot – ami aztán azzal folytatódott, hogy viszont ha megélik vágyaikat, az bűn. Az egyház álláspontja már egy ideje az, hogy a homoszexuális vágyakat nem utasítjuk el, csak a homoszexuális gyakorlatot, vagyis a cölibátust fogadó melegek és leszbikusok befogadást nyernek. Feri pápa szavai (ahogy a korábbi „ki vagyok én, hogy megítéljem?” költői kérdése) semmilyen utalást nem tartalmaznak arra, hogy az azonos nemű párkapcsolatot és/vagy szexualitást elfogadhatónak tartaná. Magyarán: ugyanott vagyunk, ahol voltunk.

Az „ilyennek teremtettünk” érvelés egyébként is ingoványos terep. Egyrészt érzek benne némi lesajnálást („csórikám, nem tehet róla”). Másrészt talán alkalmazható olyanokra, akik gyerekkoruk óta egyértelműen a saját nemükhöz vonzódnak, de sokaknak az élete során változik a szexuális irányultsága. Ha egy nő harmincas éveiben, több heteroszexuális kapcsolat után kezd leszbikus vágyakat érezni és megélni, csak akkor nyerhet elfogadást, ha heteró múltját meggyőződése ellenére hazugságnak bélyegzi? És mi van a biszexuálisokkal – azzal az érvvel, hogy de hiszen különnemű partnerrel is képesek párban élni, eltiltjuk őket az azonos nemű kapcsolatoktól? Ez nemcsak azért veszélyes megközelítés, mert hierarchiát állít fel az LMBTQ közösség egyes csoportjai között. Hanem azért is, mert egy egész életében csak férfiakhoz vonzódó harcos melegaktivistával is megeshet, hogy egy nap beleszeret egy nőbe (és igazolhatom, nemcsak a filmeken). Akkor pedig az esszencialista érvelés nem állja meg a helyét, és fent vázolt katolikus megközelítés értelmében visszamenőleg bűnösnek kell nyilvánítani. Aki tehát szereti az „engem ilyennek teremtettek” érvelést hangoztatni, lehet, hogy egy nap igen nagyot fog koppanni.

Azt szeretném, ha az LMBTQ embereket nem azért fogadnák el (az egyház, az állam, a társadalom, bárki), mert „nem tehetnek róla”. Hanem azért, mert ha a heterók nyíltan (sőt állami támogatással) megélhetik vágyaikat és párkapcsolataikat, nem igazságos másokat megfosztani ettől a lehetőségtől.

Hasta la vista!

***SPOILER***

Voltak kényelmetlen érzéseim, ahogy elkezdtem nézni a filmet. Pedig a fogyatékossággal élő szereplőket nem elesettnek, hanem nagyon is belevalónak ábrázolja, akik teljes életet élnek és még humoruk is van („Nem értem, miért nem hagyják, hogy én vezessek” – panaszkodik viccesen az aliglátó). Még csak nem is azzal volt problémám, hogy bordélyba akarnak menni, inkább azzal, hogy miért. A film kezdetén mindenki elfogadja azt az alaptézist, hogy egy fogyatékossággal élő embernek semmi esélye a párkapcsolatra, vagy akár csak a szexre, ha nem fizet érte.

Ugyanebből a megközelítésből indul ki a Légyott a hetesen című francia film, amely heves vitákat váltott ki, különösen a szexuális asszisztencia témakörében. Abban a filmben fel sem merül, hogy a főszereplő esetleg nem fogyatékossága, hanem kiállhatatlan természete miatt nem talál partnert. Az Hasta la Vista! látszólag első körben nem kérdőjelezi meg hősei meggyőződését – hogy aztán ők maguk a saját bőrükön tapasztalják meg annak hamisságát. Hiszen a három férfiból kettő szembesül azzal, hogy egy nő nemcsak részvétből vagy pénzért választhatja őt, hanem valódi, a személyére irányuló érdeklődésből. (Mondjuk az viszont, hogy a legsúlyosabban sérült szereplő marad ki ebből, ha nem is irreális, de sajnos erősíti a sztereotípiákat.)

Előfordult már velem – talán másokkal is -, hogy elkezdtem nézni egy filmet (vagy olvasni egy könyvet), de az elején megfogalmazott alaptézis annyira szemben állt a saját meggyőződésemmel, hogy abbahagytam. Az Hasta la vista! más megvilágításba helyezte ezt a kérdést. Mivel ez nem sablonra készült hollywoodi film, hanem belga (és a belgák tudnak valamit, mint ez már a Legújabb testamentum című alkotásból is kiderült), nem szabad készpénznek venni azt, amivel indítanak. És valószínűleg sokkal hatásosabb egy olyan film, amely a néző sztereotípiáiból indul ki, majd utána ügyesen megcáfolja őket, mint amelyik a politikai korrektség félreértelmezésével kínosan ügyel a sztereotíp ábrázolások elkerülésére. Utóbbi esetében ugyanis az előítéletes néző fogja legyintve kikapcsolni a számítógépet/tévét/DVD lejátszót, míg ha bevonódik a történetbe, sajátélményt szerezhet arról, hogy a fogyatékossággal élők igenis élhetnek teljes életet, egy kis segítséggel.

Stephen King: Tom Gordon, segíts!

A 9 éves Trish eltéved az erdőben és napokig egyedül bolyong. Életben maradását annak köszönheti, hogy édesanyjától és az iskolában tanult az erdő ehető és veszélyes növényeiről. Enélkül a tudás nélkül pár nap alatt elpusztult volna.

Lehet, hogy azóta javult az iskolai oktatás, de nekünk semmi ilyesmit nem tanítottak, és a szüleimtől sem hallottam semmi ilyesmit, talán mert ők is csak a legalapvetőbb erdei gyümölcsöket ismerték. Persze nálunk nincsenek is olyan kiterjedt erdők, mint az Appalache-hegységben, de ettől még elképzelhető, hogy egy kisgyerek eltéved és napokig nem találják meg. Ahogyan más módokon is kapcsolatba kerülnek a gyerekek a természeti környezettel, akár parkerdőkben vagy vadasparkokban. Mégis úgy tűnik, senki nem tanítja meg nekik, milyen lehetőségeket és veszélyeket rejteget az erdő, vagy hogyan kell bánni a velük élő vagy vadasparkban látott állatokkal. A szurikátás esetben szereplő gyerek nem hallott az iskolában arról, hogy az állatkertekben „A ketrecbe benyúlni tilos” táblák nem szívatásból, hanem a látogatók és az állatok jól felfogott érdekében vannak kiszögezve, és láthatóan édesanyja sem tartotta vissza, amikor meglátta, mire készül. Lehet, hogy az anyuka nem érezte problémásnak a helyzetet, akárcsak azok a szülők, akikkel egyszer a Nagy-Szénáson találkoztam, és éppúgy nagy csokrokat cipeltek a csak ott megtalálható, szigorúan védett pilisi lenből, mint gyerekeik. A különbség az, hogy a pilisi len nem harap (bár lehet, hogy jól jönne neki), a szurikáta meg de.

Ilyenkor van persze az, hogy a szülők és az iskola egymásra mutogatnak, mondván, hogy a természettel való megfelelő viszonyt a másiknak kellene megtanítania. Pedig ez rossz kérdésfeltevés. A természethez való viszonyt MIND az iskolában, MIND otthon tanítani kellene a gyerekeknek, sőt példamutatással demonstrálni is. Ezek az igazán fontos tudások, nem az, hogy Petőfi melyik versét hol írta. Az általános műveltségen való sznob rugózás helyett olyan tudásokat kellene átadnunk a gyerekeknek, amelyek ember és természet viszonyának megértését szolgálják, mert ezeken emberi és állati életek múlhatnak.

Az okos lány

***SPOILER***

Amikor a CEU-t először támadás érte tavaly, az leginkább az okos lány meséjére emlékeztetett: a magyar állam olyan feltételeket szabott, amelyeket az ő felfogása szerint lehetetlen teljesíteni („hozzál is ajándékot meg nem is” avagy „alkoss meg a semmiből egy év alatt egy amerikai campust”), hogy a feladatba belebukott főhőssel utána legyen ürügye rosszul bánni. A CEU, hasonlóan az okos lányhoz, mégis teljesítette a lehetetlen feladatot. Innen azonban megszűnik a népmesével való hasonlóság: a mesei igazságszolgáltatás helyett (a király feleségül veszi az okos lányt, avagy a magyar állam valamilyen módon szimbolikusan elismeri a CEU érdemeit) a magyar állam nem írta alá a CEU ittmaradását lehetővé tevő szerződést. Nem szabott újabb próbatételt, nem kötött bele a teljesített feladatba, egyszerűen csak nem csinál semmit. Indoklás nélkül.

A történet szépen mutatja a magyar diktatúra alakulását. A népmesék uralkodói jellemzően elég autoriter személyek (legalábbis nem sok mese szól parlamenti vitákról például), de még ők is általában keresnek valami ürügyet, hogy miért büntetnek meg valakit. Tavaly, a választások előtt egy évvel, a FIDESZ nem mert indoklás nélkül kirúgni egy nemzetközi hírű intézményt. Most, egy újabb kétharmad után viszont már biztosak a dolgukban, nincs szükségük még átlátszó ürügyekre sem. A „miért”-re az a válasz, hogy „csak”. Még azt is el tudom képzelni, hogy előbb-utóbb megmondják az őszintét: hogy nem akarnak egy demokráciát támogató intézményt az országban, és különben is le akarják nyúlni az egyetem által óriási befektetéssel felújított épületeket. Sejtik, hogy ez nem vetne jó fényt rájuk, de most már nem törődnek vele, hiszen övék a hatalom.

Ignatieff tegnapi bejelentésére reagálva – miszerint ha a kormány május végéig nem lép semmit, akkor az egész egyetem elköltözik Bécsbe – a Facebookon többen gyávasággal vádolták a CEU-t (és az országból szintén távozó OSI-t). Elvárták volna, hogy a férje által eltaszított okos lány (pardon, akkor már királyné) mintájára még egy kísérletet tegyenek a jó viszony helyreállítására. Azonban ezek a kritikus hangok több tényezőt nem vesznek figyelembe. Egyrészt a királynak nincsenek hátsó szándékai, ami nem mondható el a magyar kormányról. Másrészt sokkal nagyobb hatalmi egyenlőtlenség áll fenn az állam és az egyetem, mint a király és a királyné között (még a népmesék patriarchális világát tekintve is). A magyar állam nem a népmesék jó királya, aki állja a szavát, hanem az a fajta gonosz mostoha, aki újabb és újabb feladatokat talál ki mostohagyermeke vegzálására. Ha a CEU tovább küzdene az ittmaradásért, újabb és újabb feltételekkel nehezítenék meg az életét, és akár teljesen ellehetetlenítenék a működését. Végül itt sokkal nagyobb a tét, mint egy konkrét házaspár kapcsolata. Ahogyan az okos lány azért vág bele a feladatok teljesítésébe, hogy apjának ne legyen baja, úgy a CEU és az OSI egész Kelet-Európáért dolgozik, és morális kötelezettségei vannak a régió más országai felé is. Rendkívüli önzés lenne részünkről azt várni, hogy az összes környező ország tudós- és civiltársadalma támogatás nélkül maradjon egy merőben szimbolikus és nagyrészt reménytelen küzdelem miatt – főleg, hogy, mint az április 8-i eredményekből kiderült, mi magunk nem sokat tettünk bele ebbe a küzdelembe.

Persze még ha külföldről továbbra is segíteni fognak minket ezek az intézmények, Magyarország akkor is szívni fog a távozásukkal. De hát ez a népmesei igazság: rossztett helyébe rosszt várj.

Szólíts a neveden

***SPOILER***
A legtöbb LMBTQ és szimpatizáns ismerősömet mélyen megfogta a film: többen egyenesen azt mondták, hogy ezt kellene megnézetni az emberekkel a homofóbia csökkentésére. Bár tagadhatatlan, hogy gyönyörűen fényképezett filmről van szó, amely érzelmi bevonódás útján segíthet egy megfelelően nyitott személynek átélni a saját nemük iránt vonzódó emberek helyzetét, én mégsem vagyok 100%-ban elégedett vele – leginkább azért, mert olvastam a könyvet.

A könyvben a két főszereplő közötti korkülönbség (Oliver csak 24 éves – a filmben többnek látszik) csak olyan szinten jön be, hogy a fiatalabb fiú nem mer kezdeményezni, úgy közelít vágya tárgyához, mint a klasszikus kamaszszerelmekben. Oliver hozzá képest ugyan felnőtt és ez eredményez némi hierarchiát a kapcsolatban, de ugyanakkor karizmatikus személyiség, aki a kilencéves szomszéd kislány nyelvén éppúgy ért, mint az öreg sofőrén. Ehhez képes a filmbeli Oliver egy üresfejű, nyálas szépfiú, aki emellett egocentrikus és bunkó. (Többen magyarázták Oliver bunkóságát azzal, hogy távolítani akarja magától Eliót, mert fenntartásai vannak a kapcsolattal szemben – csakhogy Oliver másokkal is bunkó, és velük nincs meg ez az alibije. Plusz azután is bunkó Elióval, hogy összejöttek; az „ezután mivel fogsz szexelni, ásványokkal?” beszólása pl. a könyvben Elio önmaga felé intézett cinikus gondolata.) Nem az az ember, akit szívesen képzelnénk el egy Elio-érzékenységű tizenéves mellett.

De akkor miért is szeret bele Elio? Kézenfekvő magyarázat lenne Oliver külseje, ami erősítené azt a sztereotípiát, hogy a melegeknek csak a külső a fontos. (Mellesleg a film egy másik sztereotípiát már megerősít, amikor Elio apja bevallja fiának, hogy benne is van vonzalom a férfiak iránt. A könyvben ilyesmi nem hangzik el, így nem vonjuk le azt a következtetést, hogy egy teljesen ciszheteró ember sosem lenne képes elfogadni fia melegségét.) Én azonban másként látom. Elio azért szeretett bele Oliverbe, mert ő volt kéznél. Egy olasz tengerparti faluban egy magányos kamasz annyira nem találkozhatott hozzá hasonló irányultságú emberekkel, hogy amint felbukkant egy, aki egyértelműen ilyen nonverbális jelzéseket küldött, az felértékelődött a szemében. Ez egyáltalán nem ritka jelenség az LMBTQ közösségben. Én is forogtam olyan közegben, ahol az egyik leszbikus lány a társaság négy másik leszbikus tagjának mindegyikével volt hosszabb-rövidebb kapcsolatban, és olyan nőpárt is ismertem, akik szakításuk után azért jöttek össze ismét, mert nem ismertek más leszbikusokat, így arra jutottak, hogy különválás esetén élethossziglani magány lenne osztályrészük. Tény, hogy ezek a történetek mind a 90-es években játszódtak, de nem vagyok biztos benne, hogy egy bármilyen okból társadalmilag elszigetelt meleg vagy leszbikus nem ezt éli meg ma is. És ennek persze megvannak a veszélyei: akár az, hogy valaki benne marad egy rossz, sőt esetleg bántalmazó kapcsolatban, akár az, hogy választott partner bántja vagy kihasználja. Számomra a Szólíts a neveden! az LMBTQ emberek elnyomásának arról a ritkán tárgyalt eleméről szól, hogy a láthatatlanság és a rejtőzködés miatt sokkal nehezebb olyan kapcsolatokat találnunk, amelyekben valódi kiteljesedést és kapcsolódást élhetünk meg, ezért gyakran hajlandóak vagyunk kevesebbel is beérni. Nyilván előfordul ilyen döntés heterók között is, de az ilyen történetek mutatják meg, mennyivel nehezítettebb helyzetben van az, aki azonos nemű partnert keres.

Rosencrantz és Guildenstern halott

Emlékszünk még talán arra a jelenetre, amelyben Rosencrantz (vagy lehet, hogy Guildenstern?  mindegy, a Gary Oldman által játszott figura) fej vagy írást játszik, de akárhányszor feldobja a pénzérmét, fej jön ki. Megszűnt a véletlen: egyfajta sorsszerűség irányítja a világot, és bármit is tesz a két főhős, sorsát nem kerülheti el. (Ha a címben benne van, akkor ez gondolom nem spoiler.)

A darabbéli fej vagy írás játékkal szemben a FIDESZ harmadszori győzelme egyáltalán nem egyfajta sorsszerűségnek köszönhető. Hanem annak, hogy megszüntették az ellenzéki médiumokat (legalábbis az interneten kívül, de az meg nem mindenkihez jut el), hogy igazságtalan a választási törvény, és hogy az ellenzék üzenete vidékre nem jutott el (ld. Doktor Zsivágó c. posztomat). Ezek az okok elhangzottak a szombati tüntetés beszédeiben is. Ennek ellenére a megszólalók szerint a megoldás egy új választás lenne. Rossz hírem van: ha a FIDESZ bele is egyezne az új választásba, az hasonló eredményt hozna ki, mert annyi eszük van, hogy ne mondjanak le helyzeti előnyeikről. Az új választással a FIDESZ győzelme éppúgy végtelenítve ismétlődne, mint Rosencrantz feldobott pénzérméjének „fej” eredménye, és ez ráadásul még pökhendibbé és elvetemültebbé tenné őket. Egy új választásnak akkor lenne értelme, ha egy kidolgozott stratégiával rendelkező ellenzék egyenlő esélyekkel indulhatna. Ehhez viszont meg kellene változtatni a FIDESZ gyakorlatát és kétharmados többséggel hozott törvényeit. Ez itt vagy egy önmaga farkába harapó kígyó, vagy egy olyan probléma, aminek a leküzdéséhez valószínűleg szükség van arra a négy évre.