2018. május 30., szerda

„Isten ilyennek teremtett”, avagy radikális tett volt-e Ferenc pápa kijelentése?

https://www.identitas.co/single-post/2018/05/28/Isten-teremtett-ilyennek

Az LMBTQ közösség lelkesen ünnepli Feri pápát azon kijelentése miatt, hogy beszélgetőtársát, egy chilei meleg aktivistát „Isten ilyennek teremtette”. De vajon tényleg fontos lépés volt-e ez, és egyáltalán jó-e nekünk?

Pár szempontot már a cikk is említ, például hogy a mondat magánbeszélgetésben zajlott le, ezért nem tekinthető az egyház hivatalos álláspontjának – amin Feri pápa könnyen segíthetne, ha nyilvánosan is megismételné, ám egyelőre nem tett ilyet. Így csak Juan Carlos Cruz szavaira hagyatkozhatunk, aki persze bármit félreérthetett vagy akár kitalálhatott.

Ráadásul, mint a cikkben szintén szó van róla, ez az esszencialista megközelítés nem idegen a katolikus egyháztól. A jelenleg érvényes katekizmus eredeti változata szintén tartalmazott egy ilyen értelmű mondatot – ami aztán azzal folytatódott, hogy viszont ha megélik vágyaikat, az bűn. Az egyház álláspontja már egy ideje az, hogy a homoszexuális vágyakat nem utasítjuk el, csak a homoszexuális gyakorlatot, vagyis a cölibátust fogadó melegek és leszbikusok befogadást nyernek. Feri pápa szavai (ahogy a korábbi „ki vagyok én, hogy megítéljem?” költői kérdése) semmilyen utalást nem tartalmaznak arra, hogy az azonos nemű párkapcsolatot és/vagy szexualitást elfogadhatónak tartaná. Magyarán: ugyanott vagyunk, ahol voltunk.

Az „ilyennek teremtettünk” érvelés egyébként is ingoványos terep. Egyrészt érzek benne némi lesajnálást („csórikám, nem tehet róla”). Másrészt talán alkalmazható olyanokra, akik gyerekkoruk óta egyértelműen a saját nemükhöz vonzódnak, de sokaknak az élete során változik a szexuális irányultsága. Ha egy nő harmincas éveiben, több heteroszexuális kapcsolat után kezd leszbikus vágyakat érezni és megélni, csak akkor nyerhet elfogadást, ha heteró múltját meggyőződése ellenére hazugságnak bélyegzi? És mi van a biszexuálisokkal – azzal az érvvel, hogy de hiszen különnemű partnerrel is képesek párban élni, eltiltjuk őket az azonos nemű kapcsolatoktól? Ez nemcsak azért veszélyes megközelítés, mert hierarchiát állít fel az LMBTQ közösség egyes csoportjai között. Hanem azért is, mert egy egész életében csak férfiakhoz vonzódó harcos melegaktivistával is megeshet, hogy egy nap beleszeret egy nőbe (és igazolhatom, nemcsak a filmeken). Akkor pedig az esszencialista érvelés nem állja meg a helyét, és fent vázolt katolikus megközelítés értelmében visszamenőleg bűnösnek kell nyilvánítani. Aki tehát szereti az „engem ilyennek teremtettek” érvelést hangoztatni, lehet, hogy egy nap igen nagyot fog koppanni.

Azt szeretném, ha az LMBTQ embereket nem azért fogadnák el (az egyház, az állam, a társadalom, bárki), mert „nem tehetnek róla”. Hanem azért, mert ha a heterók nyíltan (sőt állami támogatással) megélhetik vágyaikat és párkapcsolataikat, nem igazságos másokat megfosztani ettől a lehetőségtől.

2018. május 27., vasárnap

Hasta la vista!

***SPOILER***

Voltak kényelmetlen érzéseim, ahogy elkezdtem nézni a filmet. Pedig a fogyatékossággal élő szereplőket nem elesettnek, hanem nagyon is belevalónak ábrázolja, akik teljes életet élnek és még humoruk is van („Nem értem, miért nem hagyják, hogy én vezessek” – panaszkodik viccesen az aliglátó). Még csak nem is azzal volt problémám, hogy bordélyba akarnak menni, inkább azzal, hogy miért. A film kezdetén mindenki elfogadja azt az alaptézist, hogy egy fogyatékossággal élő embernek semmi esélye a párkapcsolatra, vagy akár csak a szexre, ha nem fizet érte.

Ugyanebből a megközelítésből indul ki a Légyott a hetesen című francia film, amely heves vitákat váltott ki, különösen a szexuális asszisztencia témakörében. Abban a filmben fel sem merül, hogy a főszereplő esetleg nem fogyatékossága, hanem kiállhatatlan természete miatt nem talál partnert. Az Hasta la Vista! látszólag első körben nem kérdőjelezi meg hősei meggyőződését – hogy aztán ők maguk a saját bőrükön tapasztalják meg annak hamisságát. Hiszen a három férfiból kettő szembesül azzal, hogy egy nő nemcsak részvétből vagy pénzért választhatja őt, hanem valódi, a személyére irányuló érdeklődésből. (Mondjuk az viszont, hogy a legsúlyosabban sérült szereplő marad ki ebből, ha nem is irreális, de sajnos erősíti a sztereotípiákat.)

Előfordult már velem – talán másokkal is -, hogy elkezdtem nézni egy filmet (vagy olvasni egy könyvet), de az elején megfogalmazott alaptézis annyira szemben állt a saját meggyőződésemmel, hogy abbahagytam. Az Hasta la vista! más megvilágításba helyezte ezt a kérdést. Mivel ez nem sablonra készült hollywoodi film, hanem belga (és a belgák tudnak valamit, mint ez már a Legújabb testamentum című alkotásból is kiderült), nem szabad készpénznek venni azt, amivel indítanak. És valószínűleg sokkal hatásosabb egy olyan film, amely a néző sztereotípiáiból indul ki, majd utána ügyesen megcáfolja őket, mint amelyik a politikai korrektség félreértelmezésével kínosan ügyel a sztereotíp ábrázolások elkerülésére. Utóbbi esetében ugyanis az előítéletes néző fogja legyintve kikapcsolni a számítógépet/tévét/DVD lejátszót, míg ha bevonódik a történetbe, sajátélményt szerezhet arról, hogy a fogyatékossággal élők igenis élhetnek teljes életet, egy kis segítséggel.

2018. május 18., péntek

Stephen King: Tom Gordon, segíts!

A 9 éves Trish eltéved az erdőben és napokig egyedül bolyong. Életben maradását annak köszönheti, hogy édesanyjától és az iskolában tanult az erdő ehető és veszélyes növényeiről. Enélkül a tudás nélkül pár nap alatt elpusztult volna.

Lehet, hogy azóta javult az iskolai oktatás, de nekünk semmi ilyesmit nem tanítottak, és a szüleimtől sem hallottam semmi ilyesmit, talán mert ők is csak a legalapvetőbb erdei gyümölcsöket ismerték. Persze nálunk nincsenek is olyan kiterjedt erdők, mint az Appalache-hegységben, de ettől még elképzelhető, hogy egy kisgyerek eltéved és napokig nem találják meg. Ahogyan más módokon is kapcsolatba kerülnek a gyerekek a természeti környezettel, akár parkerdőkben vagy vadasparkokban. Mégis úgy tűnik, senki nem tanítja meg nekik, milyen lehetőségeket és veszélyeket rejteget az erdő, vagy hogyan kell bánni a velük élő vagy vadasparkban látott állatokkal. A szurikátás esetben szereplő gyerek nem hallott az iskolában arról, hogy az állatkertekben „A ketrecbe benyúlni tilos” táblák nem szívatásból, hanem a látogatók és az állatok jól felfogott érdekében vannak kiszögezve, és láthatóan édesanyja sem tartotta vissza, amikor meglátta, mire készül. Lehet, hogy az anyuka nem érezte problémásnak a helyzetet, akárcsak azok a szülők, akikkel egyszer a Nagy-Szénáson találkoztam, és éppúgy nagy csokrokat cipeltek a csak ott megtalálható, szigorúan védett pilisi lenből, mint gyerekeik. A különbség az, hogy a pilisi len nem harap (bár lehet, hogy jól jönne neki), a szurikáta meg de.

Ilyenkor van persze az, hogy a szülők és az iskola egymásra mutogatnak, mondván, hogy a természettel való megfelelő viszonyt a másiknak kellene megtanítania. Pedig ez rossz kérdésfeltevés. A természethez való viszonyt MIND az iskolában, MIND otthon tanítani kellene a gyerekeknek, sőt példamutatással demonstrálni is. Ezek az igazán fontos tudások, nem az, hogy Petőfi melyik versét hol írta. Az általános műveltségen való sznob rugózás helyett olyan tudásokat kellene átadnunk a gyerekeknek, amelyek ember és természet viszonyának megértését szolgálják, mert ezeken emberi és állati életek múlhatnak.

2018. május 16., szerda

Az okos lány

***SPOILER***

Amikor a CEU-t először támadás érte tavaly, az leginkább az okos lány meséjére emlékeztetett: a magyar állam olyan feltételeket szabott, amelyeket az ő felfogása szerint lehetetlen teljesíteni („hozzál is ajándékot meg nem is” avagy „alkoss meg a semmiből egy év alatt egy amerikai campust”), hogy a feladatba belebukott főhőssel utána legyen ürügye rosszul bánni. A CEU, hasonlóan az okos lányhoz, mégis teljesítette a lehetetlen feladatot. Innen azonban megszűnik a népmesével való hasonlóság: a mesei igazságszolgáltatás helyett (a király feleségül veszi az okos lányt, avagy a magyar állam valamilyen módon szimbolikusan elismeri a CEU érdemeit) a magyar állam nem írta alá a CEU ittmaradását lehetővé tevő szerződést. Nem szabott újabb próbatételt, nem kötött bele a teljesített feladatba, egyszerűen csak nem csinál semmit. Indoklás nélkül.

A történet szépen mutatja a magyar diktatúra alakulását. A népmesék uralkodói jellemzően elég autoriter személyek (legalábbis nem sok mese szól parlamenti vitákról például), de még ők is általában keresnek valami ürügyet, hogy miért büntetnek meg valakit. Tavaly, a választások előtt egy évvel, a FIDESZ nem mert indoklás nélkül kirúgni egy nemzetközi hírű intézményt. Most, egy újabb kétharmad után viszont már biztosak a dolgukban, nincs szükségük még átlátszó ürügyekre sem. A „miért”-re az a válasz, hogy „csak”. Még azt is el tudom képzelni, hogy előbb-utóbb megmondják az őszintét: hogy nem akarnak egy demokráciát támogató intézményt az országban, és különben is le akarják nyúlni az egyetem által óriási befektetéssel felújított épületeket. Sejtik, hogy ez nem vetne jó fényt rájuk, de most már nem törődnek vele, hiszen övék a hatalom.

Ignatieff tegnapi bejelentésére reagálva – miszerint ha a kormány május végéig nem lép semmit, akkor az egész egyetem elköltözik Bécsbe – a Facebookon többen gyávasággal vádolták a CEU-t (és az országból szintén távozó OSI-t). Elvárták volna, hogy a férje által eltaszított okos lány (pardon, akkor már királyné) mintájára még egy kísérletet tegyenek a jó viszony helyreállítására. Azonban ezek a kritikus hangok több tényezőt nem vesznek figyelembe. Egyrészt a királynak nincsenek hátsó szándékai, ami nem mondható el a magyar kormányról. Másrészt sokkal nagyobb hatalmi egyenlőtlenség áll fenn az állam és az egyetem, mint a király és a királyné között (még a népmesék patriarchális világát tekintve is). A magyar állam nem a népmesék jó királya, aki állja a szavát, hanem az a fajta gonosz mostoha, aki újabb és újabb feladatokat talál ki mostohagyermeke vegzálására. Ha a CEU tovább küzdene az ittmaradásért, újabb és újabb feltételekkel nehezítenék meg az életét, és akár teljesen ellehetetlenítenék a működését. Végül itt sokkal nagyobb a tét, mint egy konkrét házaspár kapcsolata. Ahogyan az okos lány azért vág bele a feladatok teljesítésébe, hogy apjának ne legyen baja, úgy a CEU és az OSI egész Kelet-Európáért dolgozik, és morális kötelezettségei vannak a régió más országai felé is. Rendkívüli önzés lenne részünkről azt várni, hogy az összes környező ország tudós- és civiltársadalma támogatás nélkül maradjon egy merőben szimbolikus és nagyrészt reménytelen küzdelem miatt – főleg, hogy, mint az április 8-i eredményekből kiderült, mi magunk nem sokat tettünk bele ebbe a küzdelembe.

Persze még ha külföldről továbbra is segíteni fognak minket ezek az intézmények, Magyarország akkor is szívni fog a távozásukkal. De hát ez a népmesei igazság: rossztett helyébe rosszt várj.