Egy siket nő és az anyaság

 

***SPOILER***

Ángela, a film siket hősnője nagyon boldog a férjével, Héctorral, és nagyon várja már, hogy megszülessen a gyereke. Amikor azonban kiderül, hogy a gyerek tökéletesen hall, Ángela nehézségekkel kerül szembe: egyrészt ki kell lépnie a főleg családjára és siket barátaira korlátozódó közegéből, a hallók világában kell mozognia, ahol folyamatosan kínos helyzetekbe és coming outokra kényszerül; másrészt úgy érzi, kimarad valamiből, amikor halló családtagjai hang alapon kommunikálnak a kislányával. Mindez végül csaknem válságba sodorja a családot.

A film nagyon érzékletesen mutatja be a siket emberek mindennapi nehézségeit, attól a felismeréstől, hogy nekik is kell coming outolniuk (ahogy sok más embercsoportnak, akikről nem is gondolnánk: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/07/a-meduza-tekintete-cukorbeteg-coming.html), addig a zseniális húzásig, hogy a film egy pontján elmegy a hang, és Ángela fülével halljuk a világot (ez gyakorlatban leginkább dobogásokat vagy adott esetben a hallókészülék sípolását jelenti). Ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni, hogy az Ángela által tapasztalt nehézségek nem feltétlenül mind a siketségéből adódnak. Rengeteg anyával megtörténik, hogy elapad a teje; hogy úgy érzi, a gyereke nem figyel oda rá, vagy más családtagokkal jobban elvan; hogy zavarja, amikor gyereke játszótársain keresztül olyan emberekkel kell kommunikálnia, akik valójában egyáltalán nem érdeklik; vagy hogy néha szeretne elszabadulni az anyai feladatoktól, sőt inkább túlórázik a munkahelyén, csak ne kelljen a családjával lennie. És persze az is, hogy mindezek miatt bűntudata van.

Donald Winnicott brit pszichoanalitikus már sok évtizede megalkotta azt az elméletet, miszerint egy anyának nem kell tökéletességre törekednie, megfelel az is, ha "elég jó anya" (egy rövid összefoglaló arról, hogy ez mit takar: https://pszichologuskereso.hu/pszichologia-blog/nem-kell-t%C3%B6k%C3%A9letes-sz%C3%BCl%C5%91nek-lenni-el%C3%A9g-ha-el%C3%A9g-j%C3%B3k-vagyunk). Ugyanakkor napjainkban rengeteg elvárás nehezedik az anyákra (erről pl. itt írtam:  https://mmreflexiok.blogspot.com/2026/07/sarah-blaffer-hrdy-mother-nature-avagy.html), ami ahhoz vezet, hogy többségük folyamatosan alkalmatlannak érzi magát. Természetesen a fogyatékossággal élő és/vagy LMBTQ+ emberek még inkább törekednek a tökéletességre szülőként, hiszen úgy érezhetik, hogy ha belebuknak, az az egész csoporttal szembeni előítéleteket erősítheti: a 70-es években az USÁ-ban váláskor automatikusan az apának ítélték a gyereket a leszbikus anyával szemben, mondván, hogy egy leszbikus nem alkalmas a gyereknevelésre (egyébként ez ösztönözte a meleg és leszbikus szülőség területén végzett első kutatásokat), és egy vak ismerősöm mesélte, hogy a terhessége idején még a 2020-as évek Magyarországán is megkapta azt a reakciót, hogy "egy vaknak ne legyen gyereke". Az tehát, hogy Ángela folyamatosan kudarcnak éli meg az anyaságot, ugyanakkor bűntudata van, hogy nem csinálja tökéletesen, nem egyedi jelenség. Ha beszélgetne más szülőkkel, például a baráti körébe tartozó siket leszbikus párral vagy akár tökéletes apukának tűnő Héctorral, rájönne, hogy sokan vannak így vele. Azonban az anyaság nehézségeire panaszkodni társadalmunkban tabu (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/09/a-mi-hazank-plakatleragaszto-akcioja.html), ezért Ángela egyedül kénytelen megküzdeni a démonjaival. A filmet nézve folyamatosan az járt a fejemben: ha az irreális elvárásokkal szemben összeroppanó anyák meg mernének szólalni és mások meghallanák őket (szándékos a hallás alapú metafora), mennyivel könnyebb lenne nekik és a gyerekeiknek is.

Szomszédok: akadálymentesítés magyar módra

 Igenis néztem annó Szomszédokat, és igenis vannak benne (társadalmilag, nem művészetileg) érdekes momentumok. Ilyen például, amikor Jutkáék iskolájába be akarnak íratni egy kerekesszékes kislányt. Az igazgató nagyon tiltakozik, hogy de hát az iskolában nincs lift, nem tudna fölmenni az emeleti tantermekbe. A tanulók azonban megtalálják a megoldást: minden szünetben egész csapat önkéntes jelentkezik, hogy fel-le cipelik Szilvit a lépcsőn. És persze ez egy igen megható és tanulságos történet, de még meghatóbb lenne, ha a következő évadban az igazgató bejelentené: sikerült akadálymentesíteni az épületet, mostantól bármely mozgáskorlátozott diák segítség nélkül tud benne közlekedni. Ilyen részre azonban nem emlékszem (ha mégis volt, kérlek, írjátok meg kommentben), vagyis a Szomszédok akadálymentesítéshez való hozzáállása ugyanazt a mintázatot mutatja, amit napjainkban sokan látunk és kritizálunk: a világ a fogyaték nélküliekre van szabva, ha neked van valami fogyatékosságod, oldd meg magad, az állam nem szól bele. Ironikus módon ezt a neoliberalizmusnak szokták felróni, de a jelek szerint a gondoskodó szocialista állam se mindig volt annyira gondoskodó (ezt egyébként történészek már felfedezték, pl. Varsa Eszter a kisgyerekes szülők támogatása kapcsán).

Persze mondhatnánk, hogy a 80-as években az akadálymentesítés még gyerekcipőben járt, a jelek szerint azonban ezen a téren továbbra sincs túl sok javulás. Tegnap a jövő heti konferenciával kapcsolatban felmerült, hogy fog a kerekesszékes résztvevő eljutni a szállodából a helyszínre. Az akadálymentes taxi lett volna a kézenfekvő megoldás, ám Kymi, akinek már voltak tapasztalatai ilyesmivel, felvilágosított, hogy ez nem járható út. A taxisok ugyanis nem alkalmazottak, hanem magánvállalkozók, akkor dolgoznak, amikor kedvük van, vagyis a taxitársaság diszpécsere nem tudja előre megmondani, hogy melyik nap lesz kerekesszékkel kompatibilis kocsi. Persze meg lehetne oldani, hogy csinálnak a taxisoknak egy beosztást, és abban az időszakban x kolléga biztosan szolgálatban van (ha belegondolunk, így működik a dolog a nyelvtanárokkal és a tolmácsokkal is), esetleg, ha kifejezetten van igény, szólni előre Kiss Piroskának, hogy lesz szíves adott időpontban vállalni egy fuvart az akadálymentes taxijával (mint mondjuk a fodrászok vagy műkörmösök), ám valamiért ez nem így működik. A mozgáskorlátozott lesz szíves gyalogosan közlekedni.

MáSzínház: Apák fiai

 ***SPOILER***

(kép: Másszínház.hu)

A darab vége felé hallunk egy mesét. A mese főhőse egy kisfiú és édesapja, aki folyamatosan fegyelmez és kritizál - akárcsak a darabbeli felnőtt fiúkat az apjuk. A mesebeli apa azonban varázslatos módon kisfiúvá változik, és hirtelen megérti, hogy azok a dolgok, amikért lecseszte a fiát, a gyereklét teljesen természetes elemei.

A fogyatékosság elfogadása mellett gyakran szoktak érvelni azzal, hogy bárkiből lehet még fogyatékossággal élő: egy baleset vagy szimplán az öregedés hatására elveszítheti a látását, hallását, járóképességét vagy akár szellemi képességei egy részét. A gyerekekkel való empatizáláshoz még erre az érvre se kellene hivatkozni, hiszen mindannyian voltunk gyerekek (kivéve Bob Dylant, aki úgy véli, helyette valaki más volt gyerek). Mégis hány olyan felnőttet látunk, aki szorongást vagy akár súlyos traumát okoz a gyerekének. Ezek memóriazavarosak lennének?

Nem feltétlenül. Valahányszor a gyerekbántalmazás ellen posztolunk valamit, mindig akad olyan komment, hogy "engem is vert az apám, mégis rendes ember lettem." Mondjuk itt először a "rendes ember" fogalmát kéne tisztázni: lehet, hogy az illető mindig visszateszi a megszáradt edényeket a konyhaszekrénybe, viszont láthatóan kevés empátiát mutat a saját gyereke (vagy bármely másik gyerek) iránt. Lehet, hogy meg se próbálja. Lehet, hogy nagyon is szenvedett gyerekkorában a verésektől, és mivel apján ezt nem tudja megbosszulni (az esetek többségében, bár kivétel is van: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/05/lopici-gaspar-halala-avagy-hogyan-ne.html), a gyerekén vezeti le, hogy neki se legyen jobb. De még az is előfordulhat, hogy tényleg nem tudja visszaidézni, mit élt át bántalmazott gyerekként, mert akkora trauma volt számára. Ilyen esetben lehet, hogy szakember segítségére van szüksége a feldolgozáshoz. Mégis jobban tenné, ha megpróbálná. Hiszen zsarnokoskodó, örökké bíráló vagy bántalmazó apa helyett lehetne olyan támogató, empatikusan segítő is, amilyent a darab kertészkedési jelenetében láthatunk. Mennyivel jobb lenne, nem?

Maddy, a modell - avagy kamera előtt mindenki elfogadó

Madeline Stuart Down-szindrómás szupermodell, divatbemutatókon és jótékonysági eseményeken lép fel. Értelmi sérült és súlyosan beszédhibás. Ám amerre csak jár, mindenki kedves vele, vadidegenek fogadják mosolyogva lelkes öleléseit, rajongói szelfiznek vele az utcán, a parton a srácok minden további nélkül beveszik a kosarazásba. Persze ebben közrejátszik Maddy közvetlen személyisége, azok a külső jegyei (pl. a haja vagy az alakja), amelyek ép szemmel nézve is beleillenek a hagyományos szépségideálba, illetve az a tény, hogy a film nagy részét az USÁ-ban és Ausztráliában forgatták, ahol egyrészt elfogadóbbak a fogyatékossággal élők felé, másrészt eleve sokkal közvetlenebbek az emberek. Biztos sokan vannak olyanok is, akiknek az előítéletei a személyes találkozás hatására leomlanak (és Maddynek tényleg tehetsége van megszerettetni magát) - de azért (Magyarországon legalábbis) nem annyira ritka, hogy türelmetlenek vagy elutasítóak egy értelmi fogyatékos emberrel. A filmet nézve nem tudtam nem arra gondolni: akkor is mindenki ilyen kedves és türelmes lenne Maddyvel, ha nem kísérné őt egy filmes stáb?

Sokszor halljuk azt az érvet: nem érdekes, ha egy közszereplő előítéletes az LMBTQ emberekkel/migránsokkal/ fogyatékossággal élőkkel stb. szemben, csak ne fejezze ki nyilvánosan. Tény, hogy sokkal nagyobb a súlya egy közszereplő előítéletes megnyilvánulásainak, és ilyen szempontból különösen mérlegelniük kell, mit mondanak és mit nem. Azzal viszont nem értek egyet, hogy semmi baj azzal, ha a magánéletében előítéletes. Ugyanis előfordulhat, hogy a magánéletében, a közvetlen környezetében is van egy Maddy vagy egy transz ember vagy valaki más, aki ezeknek az előítéleteknek a gyakorlati következményeit a saját bőrén érzékeli. A filmből kiderül, hogy Maddy is számos elutasítást kapott (egyetlen ilyen diszkrimináló eseményszervező nyilatkozik is, persze úgy tüntetve fel, hogy ő csak jót akart Maddynek, pedig elég gyenge az érvelése), és az anonimitás biztonságából egy csomóan nagyon sértő dolgokat tweetelnek róla. Szóval nem, nem elég az, ha egy közszereplő megtartja az előítéleteit magának; arra is szükség lenne, hogy dolgozzon rajtuk és aktívan próbálja meg lebontani őket. Nemcsak ő, hanem mi mindannyian. Amíg pedig ez megtörténik, csak azt tudom javasolni a fogyatékossággal élő gyerekek szüleinek: mindig legyen náluk egy profi filmes kamera. (fotó: popsugar.uk)

Vajon a fogyatékosság Isten átka, vagy az így gondolkodó fanatikusok?

https://felszabter.blog.hu/2019/12/03/a_fogyatekossag_tenyleg_isten_buntetese_na_ne_mar?fbclid=IwAR0TMvoY_XErtnO6RRYeqqIi_PSBWbQBVKaCL1zbJ_kIEG8exMrCZ-CUPdw

Perintfalvi Ritát egy nagyon vagány, bevállalós embernek tartom. Bevállalja azt, hogy teológus létére felszólal LMBTQ és feminista ügyek mellett, szembemenve a hivatalos egyházi diskurzussal is, sőt azt is bevallja, hogy szokott jógázni (na jó, mondjuk Németh Sándor nem ezen a ponton kezdte őt nem szeretni). Ez a cikke is igazán bevállalós, mert valami olyasmiről beszél, amit általában mély hallgatás övez, és nem sokan ismerik be, hogy egyáltalán létezik: a fogyatékossággal élőkkel szembeni előítéletekről.

Az, hogy a fogyatékosság egyfajta "másság", már eléggé bekerült a köztudatba, de ha megkérdezünk egy átlagembert, azt fogja mondani: a fogyatékossággal élőket nem szokás gyűlölni vagy bántani, inkább sajnáljuk őket. Nemrég olvastam egy kutatást (ha valakit érdekel, ebben a kötetben van: http://www.lgbthatecrime.eu/researchbook/2019%20Awareness%20of%20Anti-LGBT%20Hate%20Crime%20in%20the%20European%20Union.pdf), amiben megkérdezték az embereket, segítségére sietnének-e egy gyűlölet-bűncselekmény áldozatának; az összes kisebbségi csoport közül egyedül a fogyatékossággal élőknek segítenének viszonylag sokan (a válaszadók csaknem fele). Ismerek olyat, akinek könnybe lábad a szeme, ha fogyatékossággal élőkről beszél, és a különböző szappanoperák és filmek visszatérő szereplői azok a fogyatékossággal élők, akik vagy passzívan várnak a segítségre (Esmeralda, Mi történt Baby Jane-nel?), vagy emberfeletti erővel túllépnek fogyatékosságukon (Gattaca). Ez az ábrázolás nagyon jól elfedi azt, hogy a fogyatékossággal élők mindennapos tapasztalata egyáltalán nem az empátia és a segítőkészség. Sok fogyatékossággal élő embert ér diszkrimináció, illetve családon belüli erőszak. Talán páran még emlékeznek arra a sztorira, amikor Szilvásvárad önkormányzata leszavazta, hogy értelmi sérült emberek költözzenek a faluba, mert mit fognak szólni a turisták (erről a "nem akarjuk látni őket" attitűdről írtam már Ámon Kata hajléktalanos cikke kapcsán, és még fogok is). Arról pedig a tavalyi fogyatékosságtudományi konferencián hallottunk, hogy az intézetekben élő értelmi sérült nőket gyakran akaratuk ellenére, sőt akár tudtuk nélkül abortusznak vagy sterilizációnak vetik alá. És ezek csak a kirekesztés legdurvább esetei; hozzájuk képest piskóta például a szentendrei HÉV-állomás aluljárójának rámpája, amin - mint nemrég megállapítottuk - legföljebb egy díjnyertes bodybuilder tudna kerekesszékkel felmenni.

Az a jelenség, amiről Perintfalvi Rita ír, a nyílt gyűlölet, ami vallási fanatizmusban gyökerezik. Éppezért jobban ki is fejezhető, hiszen a vallás legitimálja - ugyanúgy, ahogy például a vallásos (keresztény, zsidó, muszlim) szülők nagyobb arányban tagadják ki LMBTQ gyerekeiket. Aki nem tartozik egy gyűlöletet elfogadó/propagáló felekezethez, annak nem ildomos kidobni saját gyerekét vagy leüvölteni egy vak fejét a villamoson, mert az emberek többsége ezt mégiscsak túlzásnak tartaná; ha viszont az elsődleges közösséged egy olyan csoport, ahol az ilyesmiért még meg is dicsérnek, nem fogod a többség véleményére adva (akiket úgyis a Sátán szolgáinak tartasz) visszafogni magad. De szó sincs arról, hogy ezek az emberek radikálisan különböznének a többségtől: másoknak is vannak előítéleteik a fogyatékossággal élő vagy LMBTQ emberekkel szemben, csak visszafogottabb vagy kevésbé látható módon fejezik ki. És talán durva szembesülni ezzel a jelenséggel, mégis fontos tudnunk róla, hogy létezik, mert ez az első lépés ahhoz, hogy felvegyük vele a harcot.

Hasta la vista!

***SPOILER***

Voltak kényelmetlen érzéseim, ahogy elkezdtem nézni a filmet. Pedig a fogyatékossággal élő szereplőket nem elesettnek, hanem nagyon is belevalónak ábrázolja, akik teljes életet élnek és még humoruk is van („Nem értem, miért nem hagyják, hogy én vezessek” – panaszkodik viccesen az aliglátó). Még csak nem is azzal volt problémám, hogy bordélyba akarnak menni, inkább azzal, hogy miért. A film kezdetén mindenki elfogadja azt az alaptézist, hogy egy fogyatékossággal élő embernek semmi esélye a párkapcsolatra, vagy akár csak a szexre, ha nem fizet érte.

Ugyanebből a megközelítésből indul ki a Légyott a hetesen című francia film, amely heves vitákat váltott ki, különösen a szexuális asszisztencia témakörében. Abban a filmben fel sem merül, hogy a főszereplő esetleg nem fogyatékossága, hanem kiállhatatlan természete miatt nem talál partnert. Az Hasta la Vista! látszólag első körben nem kérdőjelezi meg hősei meggyőződését – hogy aztán ők maguk a saját bőrükön tapasztalják meg annak hamisságát. Hiszen a három férfiból kettő szembesül azzal, hogy egy nő nemcsak részvétből vagy pénzért választhatja őt, hanem valódi, a személyére irányuló érdeklődésből. (Mondjuk az viszont, hogy a legsúlyosabban sérült szereplő marad ki ebből, ha nem is irreális, de sajnos erősíti a sztereotípiákat.)

Előfordult már velem – talán másokkal is -, hogy elkezdtem nézni egy filmet (vagy olvasni egy könyvet), de az elején megfogalmazott alaptézis annyira szemben állt a saját meggyőződésemmel, hogy abbahagytam. Az Hasta la vista! más megvilágításba helyezte ezt a kérdést. Mivel ez nem sablonra készült hollywoodi film, hanem belga (és a belgák tudnak valamit, mint ez már a Legújabb testamentum című alkotásból is kiderült), nem szabad készpénznek venni azt, amivel indítanak. És valószínűleg sokkal hatásosabb egy olyan film, amely a néző sztereotípiáiból indul ki, majd utána ügyesen megcáfolja őket, mint amelyik a politikai korrektség félreértelmezésével kínosan ügyel a sztereotíp ábrázolások elkerülésére. Utóbbi esetében ugyanis az előítéletes néző fogja legyintve kikapcsolni a számítógépet/tévét/DVD lejátszót, míg ha bevonódik a történetbe, sajátélményt szerezhet arról, hogy a fogyatékossággal élők igenis élhetnek teljes életet, egy kis segítséggel.

Arnaldur Inðridason: Hideg nyomon

Meggyilkolt thaiföldi kisfiút találnak Reykjavík egyik lepusztult lakótelepén. Több lehetséges indíték is fölmerül: rasszizmus, pedofília, drog, bandaháború. Mindeközben Sigurdur Óli nyomozó és felesége, Bergthóra – mivel nem lehet vér szerinti gyerekük – a nemzetközi örökbefogadást fontolgatják. (Izlandon, akárcsak Skandinávia más országaiban, kevés az örökbe adható gyerek, mivel megfelelő a szexuális felvilágosítás az iskolákban, nem korlátozzák a fogamzásgátlást és az abortuszt, és a legtöbb család megengedheti magának, hogy akárhány gyereket felneveljen.) Sigurdur Óli azonban mintha nem lelkesedne annyira az ötletért. Bergthóra nem érti, mi történik, még az is felmerül benne, hogy férjének előítéletei vannak a színesbőrűekkel szemben.

Sigurdur Óli természetesen nem rasszista. Bár a könyv nem mondja ki egyértelműen bizonytalansága okait, a két cselekményszál egymás mellé tételéből világos a magyarázat: látván, milyen szörnyűségek történhetnek békésnek hitt országában egy színesbőrű gyerekkel, a nyomozó elbizonytalanodik, hogy van-e joga ennek kitenni valakit. Ezt az érvelést sokszor halljuk LMBT és fogyatékkal élő emberektől is, akik azért mondanak le a gyerekvállalásról, mert nem akarják, hogy kisfiuk vagy kislányuk stigmatizálva nőjön fel. Az ő esetükben ráadásul ez a stigma pont szülei mássága miatt ragadna a gyerekre, szemben a nemzetközi örökbefogadással (bár ott is a szülő hozta a döntést, hogy rasszista közegben nevel föl egy nem-fehér gyereket). Van, aki egyenesen önzőnek titulálja azokat az LMBT vagy fogyatékkal élő embereket, akik ennek tudatában gyereket vállalnak – mintha ők lennének a hibásak a kirekesztésért és nem a társadalom. Ezzel persze tovább erősítik azt a gondolkodást, hogy a kisebbségek tagjai nem egyenértékűek a többséggel, hiszen megkérdőjelezik egy alapvető jogukat: azt, hogy családot alapítsanak.

Pedig ugyanezt a történetet meg lehet közelíteni más irányból is. Tegnap az Ötödik Fogyatékosságtudományi Konferencián Lévay György nagyon tudatosan reflektált arra: az ő (pár hónap múlva születendő) gyereke azzal a nehezítéssel fog majd élni, hogy édesapjának nincs keze. Gyuri azonban ennek nem a negatívumait, hanem a pozitív hozadékát látta meg: ennek a gyereknek a számára a kézzel rendelkező és kéz nélküli emberek ugyanolyan megszokottak és egyenértékűek lesznek, így megalapozhat egy olyan nemzedéket, amely a fogyatékosságot normálisként kezeli. Ugyanígy a fehérek által örökbe fogadott színesbőrű vagy a szivárványcsaládban nevelkedő gyerek számára magától értetődő lesz a családformák sokszínűsége, és tágabb látókörrel fog rendelkezni, mint társainak többsége. Persze nehézségekkel is szembenézhet, de ezek nem olyasmik, amikre nem lehet felkészíteni. Mint ahogy, ha a gyerek saját maga például fogyatékkal élő vagy transznemű, végképp nem kerülhetők meg ezek a nehézségek, de a szülők segíthetnek ezekkel megküzdeni.

Amúgy meg az ilyen félelmek nagyon gyakran eltúlzottak. Arnaldur regényében a legtöbb szereplő nem rasszista; más kérdés, hogy a rasszistákat mind Sigurdur Ólinak passzolják át kihallgatásra, mert a többi zsaru túlzottan kiborul tőlük, ezért ő nyilván torzított képet lát a valóságról. Ugyanígy az az LMBTQ ember, akire a netes portálokról ömlik a homofóbia és a játszótéren is buzizást hall, nem fogja érzékelni, hogy környezetében milyen nagy az elfogadó emberek aránya, mert azok valószínűleg nem fognak ordítozni és homofóbokat megverni az utcán. A támogatók jellemzően csöndesebbek, mint a támadók, a hírportálok pedig a sokkoló, erőszakos történeteket részesítik előnyben. A média nemcsak szíthatja a homofóbiát, hanem fel is nagyíthatja. Persze fontos beszélnünk a homofóbiáról, rasszizmusról, épségterrorról stb, de csak arányos mértékben, különben mi magunk, neten és más médiában írkáló-beszélő emberek, fogjuk megerősíteni azokat a korlátokat, amelyek saját közösségeink egyenlő jogainak útjában állnak.

Utam az iskolába - Samuel

***SPOILER***

A doku olyan gyerekekről szól, akiknek már az iskolába való eljutás is fizikai nehézségeket okoz. Samuel Indiában, a Bengáli-öböl partján él és mozgáskorlátozott. Arrafelé az elektromos kerekesszék ismeretlen fogalom, Samuel székét házilag eszkábálták össze műanyag kerti bútorból és biciklikerekekből. Az iskolába pedig úgy jut el, hogy két öccse emberfeletti erőfeszítéssel húzza-vonja a kerekesszékét homokos tengerparton, nem egészen kiszáradt folyómedren és járda nélküli, zsúfolt városi utcákon keresztül négy kilométeren át az iskoláig. A fizikai környezet tehát nem kedvez Samuel iskolába járásának, de ezt kompenzálja emberi környezete: végtagjait odaadóan masszírozó édesanyján és testvérein kívül a kamionsofőrök, akik magától értetődően segítik át az eltorlaszolt úton, a kerékpárszervízes, aki ingyen megjavítja a kerék gumiját, vagy osztálytársai, akik közösen cipelik be az osztályterembe. Senkinek az arcán nem látni szánakozást vagy megvetést: úgy kezelik Samuelt, mint bárki mást, akinek szüksége van egy kis segítségre.

A Szimbiózis Napokon hallottam egy Önállóan lakni, közösségben élni nevű kutatási projektről. Ennek célja feltárni azt, milyen tényezők segítik, illetve akadályozzák a hazai mozgáskorlátozott embereket az önálló életvitel megteremtésében. A workshopon elemzett történetekben előkerültek olyan helyzetek, amikor az akadálymentesítés igazából a környező emberek hozzáállásán múlik. Például az állítólag akadálymentes gimnáziumban minden órát más teremben tartanak, így a mozgáskorlátozott gyereknek a teljes szünete rámegy, hogy eljusson a nem túl könnyen megközelíthető következő órájára, ennivalóhoz meg nem jut, mert a menzára csak lépcsőn lehet lejutni. De olyan is volt, hogy a család nem volt hajlandó elköltözni a lift nélküli ház emeletéről, csaknem lehetetlenné téve mozgáskorlátozott gyereküknek, hogy egyáltalán elmenjen otthonról. Az emberi tényező, amely egy fizikailag sokkal nehezebb terepen hozzásegíti Samuelt az iskolába járáshoz, akadályként jelenik meg egyes budapesti mozgáskorlátozottak életében.

Természetesen az akadálymentesítés rendszerszintű probléma, nem elég hozzá az egyes emberek pozitív hozzáállása – anélkül viszont nem működik. Samuel környezetétől azt tanulhatjuk meg, hogy elsőként a gondolkodásunkat kell akadálymentesíteni.

Making families great again? Intersectional Perspectives on the Global Right’s Gendered Politics

A beszélgetésre szándékosan úgy válogattuk össze a résztvevőket, hogy legyen köztük társadalmi nemmel, LMBTQ témákkal és fogyatékkal élőkkel foglalkozó is. Az első két kategóriát elég gyakran összekapcsolják, azt viszont kevesen ismerik fel, hogy bizonyos hátrányok – köztük például a jobboldali családpolitika – a fogyatékkal élőket is hasonlóképpen érinti.

A pronatalista családpolitika abból a megállapításból indul ki, ami a múlt heti demográfiai konferencián is elhangzott: hogy az egyre kevesebb gyerek születése veszélyezteti a nemzet fennmaradását. Persze itt rögtön megkérdőjelezhető, hogy kik tartoznak vagy nem tartoznak a nemzetbe, tehát például egy csecsemőként örökbefogadott, afrikai származású de Európában felnőtt és európai hazájának nyelvét anyanyelveként beszélő gyerek miért rekesztődik ki ebből a fogalomból (ugyanis a nemzetközi örökbefogadást nem szokták a „nemzethalál” problematika megoldásai közt emlegetni). Annál érdekesebb viszont, hogy a Magyarországon, magyar szülőktől született, egész életükben itt élő magyar leszbikusokat vagy fogyatékkal élőket miért próbálják jogi és egyéb eszközökkel eltántorítani a gyermekvállalástól, amikor általuk akár jelentősen is megnövekedhetne a népszaporulat. Ugyanígy a családi egység fontosságát hirdetők ritkán kérdőjelezik meg azt a gyakorlatot, amikor a szülők elfordulnak LMBTQ gyermekeiktől vagy intézetben helyezik el a fogyatékkal élő családtagokat. Mint a beszélgetésen résztvevő aktivista elmondta, Magyarországon a fogyatékkal élő családtagját gondozó szülő kevesebb pénzt kap ápolási díjként, mint az intézetben hivatásszerűen dolgozó (esetenként képesítés nélküli) ápoló, pedig ő se vállalhat másik állást mellette. Vagyis az elvileg családbarát magyar állam igazából arra biztatja a sérült gyerekek szüleit, hogy törjék meg a család egységét.

A fenti anomáliákra a másodrendű állampolgárság fogalma adhat magyarázatot. Ahhoz, hogy valaki teljes értékű állampolgár legyen, számos kritériumnak kell megfelelnie: fontos, hogy heteroszexuális, ép és cisznemű legyen – de ugyanúgy az is, hogy ne legyen roma, szegény vagy kistérségben élő, ugyanis ezek a csoportok is számos esetben diszkrimináció áldozataivá válnak (és akkor a nőkről még nem is beszéltünk, akiket számos szempontból szintén ér hátrány). Ezeknek a csoportoknak a létszámát összesítve valószínűleg az jönne ki, hogy többen vannak, mint azok, akiknek család- és életformáit az uralkodó ideológia a nemzet részének tekinti. Magyarország a másodrendű állampolgárok országa.

Semmilyen tudományos tény nem igazolja, hogy az LMBTQ emberek vagy a fogyatékkal élők bármilyen szempontból rosszabb szülők lennének másoknál. Már csak azért sem, mert sokan közülük azelőtt vállaltak gyereket, hogy felismerték volna átlagtól eltérő szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, illetve fogyatékossá lettek volna. Az utóbbi csoport szinte teljesen láthatatlan a közbeszédben – nem meglepő módon, hiszen puszta létezésükkel megkérdőjelezik azt a megközelítést, amely a társadalmat „családalapításra alkalmas” és „családalapításra alkalmatlan” emberekre osztja bizonyos kategóriák mentén. Sőt, magukat a merev kategóriákat is: ahogy vannak, akik mindkét nemhez vonzódnak vagy mindkét nemhez tartozónak érzik magukat, ugyanúgy egyes emberek fogyatékossága csak bizonyos helyzetekben jelenik meg (pl. ha nem viselnek hallókészüléket) vagy egyfajta átmeneti kategóriát képez (mint a nagyothalló a siket és a halló között). Ilyen szempontból még akár a stratégiák is hasonlóak lehetnek, amelyekkel a LMBTQ és a fogyatékkal élő emberek küzdhetnek helyzetük jobbításáért és családformáik elfogadtatásáért. Ez a kerekasztal-beszélgetés talán az egyik első lépés volt egy fontos szövetség megalkotásához.