***SPOILER**
Valószínűleg minden antropológushallgató
találkozott azzal a karikatúrával, amelyen egy őslakos család vidáman hesszel a
modern nappalijában, mígnem a szomszéd bekiabál az ablakon, hogy „jönnek az
antropológusok!”, mire pánikszerűen pakolják el a tévét, telefont és miegymást.
A Mindeközben Namíbiában című film bizonyítja, hogy ez nemcsak szimbolikusan,
hanem szó szerint is megtörténhet. Farmeros-pólós férfiak guggolnak a falu közepén,
egyszer csak beront egy gyerek, hogy „jönnek a turisták!”, mire mindenki rohan
be a sárkunyhóba, és lecseréli hétköznapi öltözékét állatbőr ágyékkötőre.
Persze szerte a világon számos olyan
kezdeményezés létezik, amely feléleszti a régmúlt korok életformáját, a
skanzenektől a reneszánsz vásárokon keresztül a néptánccsoportokig. De amíg a
leghülyébb amerikai se hiszi el komolyan, hogy a Nagy-Síkság közepén érintetlenül
fennmaradt egy középkori európai falu, addig a namíbiai „élő múzeumokban” az
őslakosoknak úgy kell tenniük, mintha valóban megőrizték volna azt az
életformát, amelyet az európaiak érkezése előtt űztek; még az utat is úgy kell
megépíteniük, hogy elkerülje a jelenlegi falujukat. Persze az illúzió
fenntartása nem mindig sikerül, a fúróbotos tűzgyújtással csúnyán lebőgnek, és
a turisták se full hülyék: feltűnik nekik, hogy a „busmanok” időnként elbújnak
a kunyhók mögé cigizni, és felmerül bennük a kérdés, hogy mégis hogy tanulnak
meg a falubeliek vadászni, ha évtizedek óta tiltja nekik a törvény. Az
őslakosoknak ügyesen kell lavírozniuk, hogy ne legyen nyilvánvaló: csak színházat
csinálnak. Ugyanakkor mélységesen elszomorítja őket, hogy a folyamat nem
kölcsönös (a fehérek nem mutatják meg nekik az ő hagyományos kultúrájukat,
pedig kíváncsiak lennének rá), és az láthatóan nem tart számot érdeklődésre,
ahogyan ők valójában élnek (pedig vessetek a mókusok elé, de nekem a herero nők
színes kalapjai és az „Autómosó” butikban szóló vidám afrikai reggae sokkal
jobban bejönnek, mint az ágyékkötőben kántálás, részben azért is, mert a kultúrák keveredését és fejlődését sokkal izgalmasabbnak tartom).
Persze nem véletlen, hogy az Élő Múzeumokat
szervező német egyesület az őslakosok múltját és nem jelenét kívánja bemutatni.
Hiszen a namák és a hererók hagyományos kultúráját épp az 1904-1908-as népirtás
pusztította el (amelyet az elkövető Németország továbbra sem hajlandó
népirtásnak tekinteni): egyszerűen meghaltak azok az emberek, akik még
emlékeztek a hagyományokra, és most azokat régi fotók alapján kell
újjáéleszteni. Az, hogy látszólag sikerült, felmenti a fehér látogatókat az
alól, hogy szembesüljenek a gyarmatosítás következményeivel. Ráadásul ha a
turisták és a gazdag német nyelvű namíbiaiak meglátnák a feketék jelenlegi falvait, szembesülnének azzal, mekkora
szegénységben élnek. A vicc az, hogy az Élő Múzeumokban bemutatott életforma,
ha azt követnék, még nagyobb nélkülözéssel járna (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/kivalo-dolgozok-szeressuk-kung-nepet-de.html),
de ebbe nem szoktunk belegondolni, hiszen ez „hagyományos”, ráadásul
feltételezzük, hogy az őslakosok saját döntésükből élnek így, és nem mondjuk
azért, mert nincs pénzük modern ruhákat venni.
Van azonban más oka is, hogy hajlamosak
vagyunk idealizálni az őslakosok hagyományos életformáját, és erre szépen
rámutat egy másik doku, ami szintén az idei Verzió Fesztiválon lesz majd
látható. Az Amazománia főszereplője egy svéd antropológus, aki jelen volt az
első kapcsolatfelvételnél egy elszigetelt amazóniai törzzsel, a korubókkal.
Annyira nagy hatással volt rá az élmény, hogy számára azóta is Amazónia a Paradicsom,
több filmet is forgatott ott, amelyek nemzetközi díjakat nyertek. Idős korában
elhatározza, hogy 30 év elteltével visszatér a korubókhoz. Nagy csalódással
veszi azonban tudomásul, hogy a faluban már európai öltözékű emberek mászkálnak
a szatellitantennák között, mobiltelefonnal a kezükben. Még nagyobb csalódás
Söderström számára, amikor az őslakosok szembesítik vele: az engedélyük nélkül
használta kereskedelmi célokra a róluk készült filmfelvételeket (ők azt hitték,
csak házimozit forgat), és ezzel megsértette a képmáshoz való jogukat, amiért részesedést
követelnek a bevételeiből. Söderström arra jut, hogy az európai kultúrával való
találkozás „megrontotta” a bennszülötteket, és eltökéli, hogy soha többé nem
tér vissza a korubókhoz.
A két történet közös vonása, hogy az őslakosok
eredeti életmódját valamiféle paradicsomi állapotként képzeli el: harmóniában éltek
a természettel, és nem foglalkoztatta őket az anyagi jólét. Persze mindez
közelebb áll a „nemes vadember” mítoszához, mint a valósághoz, hiszen az
antropológiai leírásokból kiderül, hogy a hagyományos társadalmak is pusztítják
a természeti környezetet (például az égetéses-irtásos földműveléssel), és a
kultúra számos elemét, például a házassági szokásokat, befolyásolja az anyagi
javak megszerzése iránti vágy. A korubók érdekeit képviselő antropológusnő meg
is próbálja elmagyarázni Söderströmnek: ezekben a társadalmakban alapvető érték
a kölcsönösség, az ajándékba adott népművészeti tárgyakért és azért, hogy
engedték magukat fotózni és videózni, cserébe várnak valamilyen
ellenszolgáltatást. Söderström ezt meg se akarja hallani (szó szerint elsétál
és otthagyja beszélgetőpartnerét), ami mutatja, hogy valójában kevéssé törődik
az általa állítólag olyannyira szeretett néppel. Azok az érvei, hogy de hát ő
is többet költött a filmek elkészítésére, mint amennyit keresett velük, elég
lámának hangzanak, ha összehasonlítjuk az ő svédországi házát a korubók
kunyhóival.
Mi van tehát a „hagyományos” (értsd: európaiak
érkezése előtti) életmódot folytató őslakosok iránti lelkesedés mögött? Egyfajta
romantikus megvetés a modern nyugati társadalom anyagiassága iránt, akár olyan
emberek részéről, akik egyébként ennek a társadalomnak az anyagi javait bőségesen élvezik? Az, hogy nem akarunk szembenézni azzal a pusztítással, amit a gyarmatosítás
ezeknél a népeknél okozott? Valamiféle rejtett felsőbbrendűség-érzés, amely
szerint a sárkunyhóban élő hererók vagy primitívek, vagy cukik, de semmiképp
sem tekinthetők velünk egyenértékű felnőtt embereknek? Vajon nem azért akarjuk
(látszólag vagy valóságosan) a hagyományos életformájukban és értékrendjükben
megtartani ezeket a népeket, mert akkor könnyebb őket manipulálni és
kihasználni?
Mondtam már, hogy mindkét filmet láthatjátok a
2026-os Verzió Fesztiválon?
