Somlai Péter: Húsz év

A kötet 19 magyar család életét követi nyomon a 70-es évektől a 90-es évek végéig, interjúk és tereptanulmányok alapján. Több szempontból is tanulságos olvasmány, különösen azoknak, akik az Alaptörvény család-definícióját komolyan veszik (vagy egyenesen ők alkották meg). Ugyanis ezekben a családokban fehér holló az apa-anya-gyerek felállás. Egyrészt alig pár család mentes a válásoktól, különélésektől, előző házasságokból hozott gyerekektől stb. Vannak itt leányanyák; férje halála után annak öccsével összeházasodó asszony; elvált házaspár, akik egymás mellett laknak és idős korukra ismét összeköltöznek; és igen, olyan történet is, hogy a férj a feleségével való szakítás után egy férfival költözik össze. Ugyanakkor az sem jellemző, hogy egy háztartásban csak a szülők éljenek gyerekeikkel: szinte mindig velük laknak nagyszülők, mostohatestvérek, nagybácsik-nagynénik vagy akár a házaspár szülei által örökbe fogadni kívánt állami gondozott kislány.

A kötet célja elsősorban a családi konfliktusok feltérképezése volt, úgyhogy ezekből van bőven. Elgondolkodtatott viszont, hogy a leírások alapján a legbékésebb együttélés a budapesti, középosztálybeli családoknál tapasztalható. Persze a közhiedelemnek ez megfelel, de nem azoknak a felméréseknek, amelyek szerint az ilyen családokban is jócskán előfordul például a családon belüli erőszak vagy az alkoholizmus.

Több tippem is van, miért pont ezek a jól szituált családok sugároznak ilyen pozitív képet. Természetesen lehetséges, hogy ez leképezi a valóságot: sokkal kevesebb a konfliktusforrás, ha a mindennapi megélhetési gondok, a szegénység, a munkanélküliség kiiktatódnak. Ha konfliktus merül fel, van pénzük kifizetni a pszichológust, hogy segítsen a megoldásban (bár meglepően szegény interjúalanyok is járnak pszichológushoz vagy pszichiáterhez). Ráadásul ezekben a családokban kevesebb a rokon (vagy legalábbis kevesebbet említenek a kutatónak), így nyilván kevesebb emberrel lehet konfliktusba kerülni. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a kötet torz képet nyújt a középosztálybeli családokról. Egyrészt a vizsgálatban 41 család vett részt, ebből válogattak ki 19-et, vagyis lehet, hogy a kutatók a kiválasztás során akaratlanul is saját elképzeléseiket próbálták illusztrálni. Ugyanakkor azt is simán el tudom képzelni, hogy ezekben a családokban is vannak konfliktusok, csak ezt nem kívánják a külvilág orrára kötni, mert meg akarják őrizni az ideális család látszatát. Így például, mikor egy tizenéves lány teherbe esik, apját a leírás szerint csak azt bántja, hogy ezt mástól (a háziorvostól) kellett megtudnia. Kétlem, hogy ez volt az egyetlen reakciója, de a többit vagy nem tartja utólag vállalhatónak, vagy akár nem is emlékszik rájuk. A szegényebb családok valószínűleg nyíltabban vállalják a konfliktusokat: egyrészt egy kiterjedt háztartásban nehezebb is elhallgatni őket, mert bárkinek eljárhat a szája, másrészt gyakran a kutató az egyetlen empatikus hallgató, akinek kiönthetik keserveiket.

Az ilyen leírások azt a látszatot keltik, hogy a középosztálybeli család az ideális család. Pedig a különbség valószínűleg nem annyira a konfliktusok számában rejlik, inkább abban, mennyire vállalják fel ezeket a környezetük felé.

Efrajim Kishon: Hajvédők

Nagy kedvencem ez a regény, ami azt mutatja be, hogyan lehet egy adott csoportból ellenséget és bűnbakot kreálni, hogy egy kisebbség hatalomhoz és anyagi haszonhoz jusson. Noha azt elég régóta lehetett tudni, hogy ez a technika nem halt ki a II. világháborúval, egyre újabb célpontjai mindig okoznak meglepetést. A legújabb változat az állítólagos meleglobbi vagy buzilobbi.

Persze homofóbia eddig is volt, ha nem lett volna, nem lehetne meglovagolni. Az első buzilobbizás még azzal kapcsolatban hangzott el, hogy ki nyerte az Eurovíziós Fesztivált, ami valljuk be, a lakosság jelentős részének nem igazán húsbavágó kérdés. Aztán valaki észrevette, hogy a Norvég Alap támogatottjai között szerepel a Labrisz Leszbikus Egyesület, és rögtön bevethető volt a klasszikus érv, ami mindent visz: a pénz.

Én a magam részéről sosem értettem, miért fáj embereknek (és nemcsak a létminimum alatt élőknek, mert a politikusok és elismert művészek vélhetően nem azok), ha rajtuk kívül is van pénze valakinek. Nyilván az irigység egy fontos tényező ebben, ami miatt kis országunkban szinte mindenki stratégiai szempontból folyamatosan saját szegénységéről panaszkodik (klasszikus példa az a rokonom, aki eltitkolja, amikor nyaralni megy, nehogy mások azt képzeljék, van ilyesmire pénze), és ami miatt nem tudjuk elképzelni pénzzel rendelkező emberekről vagy szervezetekről, hogy azt tisztességes módon szerezték. A civil szervezetek esetén a dologban még az a csavar, hogy ők ezt a pénzt nem a saját jólétükre költik – a Labrisz Leszbikus Egyesületről konkrétan tudom, hogy mindenki önkéntesként dolgozik benne, és valószínűleg így van a Norvég Alap sok más támogatottjával is – hanem a társadalom jobbá tételére. De persze a politikusok retorikája és az irigység hagyománya együtt megteszi a hatását. A tévé előtt ülő Irma néni és Károly bácsi (nem feltétlenül Frakk gazdái, csak most ezek a nevek jutottak eszembe) nem gondol bele, hogy a Norvég Alap által támogatott civil szervezet segít esetleg a saját falujukban élő rászorulóknak ennivalóhoz jutni, vagy egy másik ilyen szervezet oktató munkájának lesz az eredménye, ha meleg vagy transzszexuális unokájukat nem verik rendszeresen agyba-főbe az osztálytársai. Ők csak azt látják, hogy valaki más kapott pénzt, ők pedig nem, és ez attól függetlenül fáj nekik, hogy ez a valaki más mire használja föl.

Mindezek figyelembe vételével tiszteletteljesen megkérem az összes olyan közszereplőt és magánembert, aki akár a médiában, akár közvetlen környezetében buzilobbizik és a Norvég Alap által támogatott szervezeteket összességében szidja, hogy legyen szíves saját vagyonából áldozni azokra a célokra, amelyekért ezen szervezetek küzdenek, és amelyek megvalósítását ő a saját áskálódásával veszélyezteti. Előre is köszönöm.

Egy botrány részletei

Az idősödő zenetanárnő összebarátkozik új, fiatal kolléganőjével, Shebával. Amikor megtudja, hogy Sheba etikátlan dolgot tett, nem jelenti fel, de nem puszta önzetlen barátságból: így akarja magához láncolni, hogy végül nemcsak legközelebbi barátja, hanem társa legyen.

A témába vágó cikkek (pl. az indexé: http://port.hu/article/8649) Barbarát egyszerűen magányos idős asszonynak láttatják, aki kétségbeesetten és betegesen ragaszkodik a végre megtalált baráthoz. Egyértelmű azonban, hogy Barbarának fontos a kettőjük közötti intimitás is; konkrét szexuális vágyakról ugyan még naplójának sem vall, de a fizikai érintést nagyon is igényli. A környezete is - legalábbis akik jobban ismerik - feltételezik, hogy párkapcsolat-féle áll fenn közte és fiatal mentoráltjai közt (mert Sheba nem az első). Ha még ebbe belevesszük mélységesen konzervatív szemléletét és azt, hogy az ő korabeli nők egy szexualitást erősen elfojtó közegben nevelkedtek, megállja a helyét az az értelmezés, hogy állítása ellenére Barbara nem csupán barátságot, hanem vonzalmat érez Sheba iránt, tragédiája pedig nem a barátnőhöz való beteges ragaszkodás - hiszen ugyanez egy párkapcsolatban, ha nem is mindenki szerint oké, de legalábbis társadalmilag elfogadott -, hanem az, hogy önmagának is hazudik, amikor fenntartja a pusztán baráti érzések látszatát.

Nem szándékom bekategorizálni a főszereplőt leszbikusnak, de azt gondolom, hogy ha ezt az identitást magáévá tenné, könnyebben találna olyan közösséget, amelyben nem kell trükköket alkalmaznia, hogy igazán közel kerüljön valakihez. Persze lehet, hogy nehezen találna őt befogadó leszbikus közösséget (bár Londonban ez kicsit sokszínűbb, mint nálunk), vagy taszítaná maga ez a címke. Akkor élhetne egy queer megközelítéssel, miszerint szinte mindenkiben vannak vágyak a saját neme felé, és ezzel nincs semmi baj. Ez ugyan közösséghez nem juttatná (nehezen tudom elképzelni a piercinges-tetkós queer fiatalok között), de legalább kevésbé korlátozná le önmagát, és akár odáig is eljuthatna, hogy nyíltan kifejezi a vágyait. Az a ravaszkodás és zsarolás, amit ehelyett választ, mind közül a legrosszabb megoldás. Mert lehet úgy dönteni, hogy nem kategorizáljuk be magunkat a vágyaink alapján, vagy akár meg se éljük őket. De ha nem veszünk róluk tudomást, az előbb-utóbb megbosszulja magát, és olykor ártatlan külső személyeket is magával ránt.