A kötet 19 magyar család életét követi nyomon a 70-es évektől a 90-es évek végéig, interjúk és tereptanulmányok alapján. Több szempontból is tanulságos olvasmány, különösen azoknak, akik az Alaptörvény család-definícióját komolyan veszik (vagy egyenesen ők alkották meg). Ugyanis ezekben a családokban fehér holló az apa-anya-gyerek felállás. Egyrészt alig pár család mentes a válásoktól, különélésektől, előző házasságokból hozott gyerekektől stb. Vannak itt leányanyák; férje halála után annak öccsével összeházasodó asszony; elvált házaspár, akik egymás mellett laknak és idős korukra ismét összeköltöznek; és igen, olyan történet is, hogy a férj a feleségével való szakítás után egy férfival költözik össze. Ugyanakkor az sem jellemző, hogy egy háztartásban csak a szülők éljenek gyerekeikkel: szinte mindig velük laknak nagyszülők, mostohatestvérek, nagybácsik-nagynénik vagy akár a házaspár szülei által örökbe fogadni kívánt állami gondozott kislány.
A kötet célja elsősorban a családi konfliktusok feltérképezése volt, úgyhogy ezekből van bőven. Elgondolkodtatott viszont, hogy a leírások alapján a legbékésebb együttélés a budapesti, középosztálybeli családoknál tapasztalható. Persze a közhiedelemnek ez megfelel, de nem azoknak a felméréseknek, amelyek szerint az ilyen családokban is jócskán előfordul például a családon belüli erőszak vagy az alkoholizmus.
Több tippem is van, miért pont ezek a jól szituált családok sugároznak ilyen pozitív képet. Természetesen lehetséges, hogy ez leképezi a valóságot: sokkal kevesebb a konfliktusforrás, ha a mindennapi megélhetési gondok, a szegénység, a munkanélküliség kiiktatódnak. Ha konfliktus merül fel, van pénzük kifizetni a pszichológust, hogy segítsen a megoldásban (bár meglepően szegény interjúalanyok is járnak pszichológushoz vagy pszichiáterhez). Ráadásul ezekben a családokban kevesebb a rokon (vagy legalábbis kevesebbet említenek a kutatónak), így nyilván kevesebb emberrel lehet konfliktusba kerülni. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a kötet torz képet nyújt a középosztálybeli családokról. Egyrészt a vizsgálatban 41 család vett részt, ebből válogattak ki 19-et, vagyis lehet, hogy a kutatók a kiválasztás során akaratlanul is saját elképzeléseiket próbálták illusztrálni. Ugyanakkor azt is simán el tudom képzelni, hogy ezekben a családokban is vannak konfliktusok, csak ezt nem kívánják a külvilág orrára kötni, mert meg akarják őrizni az ideális család látszatát. Így például, mikor egy tizenéves lány teherbe esik, apját a leírás szerint csak azt bántja, hogy ezt mástól (a háziorvostól) kellett megtudnia. Kétlem, hogy ez volt az egyetlen reakciója, de a többit vagy nem tartja utólag vállalhatónak, vagy akár nem is emlékszik rájuk. A szegényebb családok valószínűleg nyíltabban vállalják a konfliktusokat: egyrészt egy kiterjedt háztartásban nehezebb is elhallgatni őket, mert bárkinek eljárhat a szája, másrészt gyakran a kutató az egyetlen empatikus hallgató, akinek kiönthetik keserveiket.
Az ilyen leírások azt a látszatot keltik, hogy a középosztálybeli család az ideális család. Pedig a különbség valószínűleg nem annyira a konfliktusok számában rejlik, inkább abban, mennyire vállalják fel ezeket a környezetük felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése