Isten nagy, én kicsi vagyok

A film hősnője már régóta keresi a vallását, és mikor egy zsidó sráccal összejön, rögtön a judaizmus tetszik meg neki. Újdonsült férje meg csak néz, hogy neje – esetünkben igen bénán hangzó szólással élve – pápább a pápánál. Kicsit úgy érzi, hogy valami ebben nem egészen normális.

Ez a film azért jutott eszembe, mert tegnapelőtt beszélgettem egy régi ismerősömmel (Ági). Szóba került egy közös ismerősünk (Anna), és Ági teljesen felháborodott azon, hogy ő újabban nyíltan zsidónak vallja magát. Anna ugyanis nem született zsidónak; akárcsak a filmbéli lánynak, férje volt zsidó, ekkor kezdett érdeklődni a kultúra iránt, bár magát a vallást nem vette föl. Ági szerint Annának annyira nem volt identitása, hogy gyorsan lecsapott az első elérhető identitásra.

Ágit az egész történet rendkívül felháborította. Bár tudtam, hogy egyéb ellentétek is feszülnek köztük és Anna zsidósága leginkább ürügy, nem álltam meg, hogy megkérdezzem: miért is zavarja Ágit annyira, ha egy nem született zsidó zsidónak vallja magát? Ági két érdemi érve az volt, hogy az ilyen embereknek nincs meg az az élő tapasztalata, hogy számos családtagjuk elpusztult a holokauszt idején, és egy újabb náci rezsim esetén nem őket fogják bevagonírozni. Mondjuk az utóbbival nem értek egyet, mert szerintem például ha egy csapat neonáci rajtaüt egy kis csoporton, akik épp a zsinagógából (vagy a melegfelvonulásról) vannak távozóban, nem csekkolják mindenkiről, hogy tényleg zsidó (avagy LMBTQ ember)-e, mielőtt ütnek, és a holokauszt idején se volt életbiztosítás zsidóbarát kereszténynek lenni. Az első érvvel kapcsolatban meg az jutott eszembe, hogy mondjuk egy hosszú ideje Dániában élő zsidó család se élte meg a holokausztot olyan közvetlenül, mint kelet-európai társaik; a diaszpóra különböző részein, vagy akár egyazon helyen különböző társadalmi helyzetben élő zsidók között is komoly különbségek vannak.

Az jutott eszembe, hogy Somlai Péter a szocializmus alatt felnövő generációkat identitás nélkülinek nevezte; akkoriban nem pártolták a sokszínűséget, a különböző etnikai, vallási stb. kisebbségek kultúráját elnyomták. Magam is sokakat ismerek, akik csak a 90-es években, már fiatal felnőttként tudták meg, hogy családjuk valójában zsidó (a témában ld. a Córesz című dokut és az arról készült blogbejegyzésemet). Az identitására rálelt fiatal nemzedék aztán fennen hirdette zsidóságát, hasonlóan Annához. És ha úgy vesszük, hogy az identitás nélküliség elég gyökértelen érzés lehet, valamilyen szinten szerencsések voltak, hogy zsidóságuknak köszönhetően közösségre találtak. Én legalábbis sokszor megsajnáltam azokat a fiatalokat, akiknek semmi ilyen nem áll a rendelkezésükre.

Ági rosszallása mögött valami olyasmi húzódik meg, hogy csak a született zsidó az igazi, autentikus zsidó. És ezzel visszaértünk az autentikusság manapság mindent átitató mítoszához. Mindennek igazinak és minél természetesebbnek kell lennie (pedig ha az alma vagy a körte „természetes”, vadon növő formájába belekóstolunk, az bizony igen távol lesz a nemesített gyümölcsök ízétől). Hierarchiák múlnak azon, ki az „igazibb” zsidó (vagy leszbikus). Pedig ugye a zsidóságnak (akárcsak a leszbikusságnak) nincs egyetlen általános érvényű kritériuma sem. Maguk a zsidók is vitatkoznak azon, hogy a származás, a vallás, a viselkedési szabályok betartása vagy valami más a döntő. És persze pont az ilyen bizonytalan alapokon nyugvó, fenyegetett csoportok aggódnak leginkább amiatt, hogy autentikusnak tűnjenek, és rekesztenek ki pont ezért olyanokat, akik közéjük szeretnének tartozni, de nem felelnek meg a(z egyik) kritériumnak. És észre sem veszik, mert elhiszik azt az elterjedt mítoszt, hogy a kisebbségek tagjai maguk soha nem előítéletesek. Márpedig szerintem ugyanolyan gáz, ha a egy csoport vagy ember hierarchiában elfoglalt helyét a bőrszíne, az etnikai hovatartozása vagy éppen az autentikussága határozza meg.