Mások csendje

Franco idején Spanyolországban sokakat börtönbe zártak politikai nézeteik miatt. Az új rezsim úgy oldotta meg a helyzetüket, hogy általános amnesztiát hirdetett. Ezáltal viszont felmentést kaptak azok a háborús bűnösök is, akik a Franco-rezsim nevében kínoztak vagy öltek meg embereket és raboltak el csecsemőket. A film szereplői, túlélők és áldozatok családtagjai, pert indítanak, hogy jóvátételt kapjanak, és ezzel megtörik az elkövetők és politikusok által aktívan fenntartott csendet.

Bár Magyarországon a rendszerváltás után voltak kezdeményezések az ügynökakták nyilvánosságra hozatalára, ez mindmáig nem történt meg. Pedig biztosan élnek még – bár egyre kevesebben – mind a szocializmus, mind a holokauszt idején tevékenykedő elkövetők és áldozataik közül. Nemcsak arról van szó, hogy (mint Spanyolországban is) nagy hatalommal rendelkező politikusok próbálják eltitkolni múltjuk kompromittáló eseményeit. Itt Magyarországon szeretjük úgy feltüntetni, hogy mi mindig jók voltunk, a bűnöket mindig valamely kívülről jött gonoszok (németek, illetve ruszkik) követték el. Ebbe az idealizált képbe szépen bekavarna, ha kiderülne, hány magyar lépett be önszántából a nyilaskeresztes pártba vagy jelentette fel szomszédait valós vagy kitalált rendszerellenes tevékenységükért az ötvenes években. Akkor aztán oda lenne a hírnevünk mint makulátlan, ám a történelem viharainak újra és újra áldozatuk eső nemzeté.

Persze ahogy az érintett generációk sorra kihalnak, felmerül a kérdés: volna-e értelme feltárni, hány honfitársunk követett el kegyetlenségeket vagy aljasságokat egy elnyomó hatalomtól megtámogatva. Én azt gondolom, hogy egy haszna mindenképpen lenne: felborítaná azt a fekete-fehér gondolkodást, amely szerint „mi” (magyarok, fehérek, heteroszexuálisok stb.) 100%-ban jók vagyunk, míg „ők” (migráncsok, romák, buzik) 100%-ban rosszak. Ha elismernénk, hogy emberek minden csoportjában lehetnek gazemberek, akkor talán továbbgondolnánk, hogy ugyanígy minden csoportban lehetnek jó arcok is. És akkor nem az alapján utasítanánk el valakit, hogy milyen csoportba született vagy sodorta az élet (ld. bevándorlók, hajléktalanok), hanem hanem saját egyéni érdemei szerint.

Tünet Együttes: Sóvirág

Két nő - egyikük 94 éves, a másik talán 30 – epizódokat mesél az életéből. Gyerek- és fiatalkorukat sok évtized különbséggel élték, ebből nyilván adódnak különbségek, de az érzelmi élmények (a többünk szerint nagyon nem ideillő és nagyon nem megfelelően felvezetett Holokauszt-történetet leszámítva) nagyon hasonlók. Egy valódi, egyenrangú kommunikáció zajlik a generációk között, olyan, amely a különbségeket és a hasonlóságokat egyaránt felfedezi és értékeli.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a baráti körömben sok olyan ember akad, aki életkorilag simán a gyerekem lehetne. Szerintem ők ezt talán nem is érzékelik, de semmi esetre sem mutatják, és nem viselkednek velem másképp, mint a saját korosztályukkal. Ez nagyon jó, és azt gondolom, abszolút tudunk a hasonlóságok mentén kommunikálni. Néha mégis hiányzik egy kicsit, hogy Réka, Emil vagy Dávid megkérdezze, milyen volt a szocializmusban felnőni, miben volt más az én gyerekkorom, mint az övék. (Persze talán a szüleik beszéltek nekik ilyesmiről, vagy úgy érzik, a filmekből már ismerik.) Az ilyen beszélgetések mindig rendkívül izgalmasak; emlékszem egy egri vonatútra, amelynek során Dominikával összehasonlítottuk az ő Lengyelországban és az én Magyarországon leélt gyerekkorunkat. Az ilyen személyes kommunikáció segíti a kultúrák és generációk közti megértést. Persze ehhez az kell, hogy a fiatalabbaknak legyenek olyan középkorú vagy idős barátaik, akikkel egyenrangú partnerként tudnak beszélgetni – mert ha az idősebb különleges bánásmódot vár el a kora miatt vagy nem veszi komolyan a fiatalabbat, megette a fene az egészet.