A svéd kulturális miniszter frizurája és a kulturális kisajátítás

https://www.nlcafe.hu/ezvan/20190124/amanda-lind-svedorszag-kulturalis-miniszter-raszta-szerepjatek-kepregeny/

Nem jellemző, hogy Magyarországon beszédtéma lenne egy másik ország kulturális minisztere. Amanda Lind egyértelműen nem a politikájával érte el ezt a különleges bánásmódot, hanem a frizurájával. Itt most nem azzal kívánok foglalkozni, hogy az emberek egy politikusnak miért a frizuráját nézik és miért teszik ezt leggyakrabban akkor, ha nő az illető (pedig Donald Trump hajáról is lenne mit mondani), hanem arról, amit többen felvetettek: hogy fehér embernek raszta frizurát viselni cultural appropriation, vagyis kulturális kisajátítás.

Először kezdjük a definícióval. A kulturális kisajátítás a wikipedia szerint a kolonializmus egyik formája, amikor az alávetett kultúra bizonyos elemeit kontextusukból kiragadva, pusztán divatelemként átveszi a domináns kultúra. Gyakran olyan dolgokra használják, amelyek az eredeti kultúrában spirituális vagy vallási jelentéssel bírnak, így egy ilyen eredeti tárgy kontextuson kívüli viselése megszentségteleníti azt.

Amanda Lind raszta frizurájával kapcsolatban már itt felmerül a kérdés, ugyanis nem találtam utalást arra, hogy ő bevallottan a trendiség miatt viselné. Számos más oka lehet. Ismertem egy afrofonásos antropológus lányt, akiről szintén azt hittük, divatból viseli ezt a hajat, aztán kiderült, hogy annál a törzsnél fonták be neki, ahol terepmunkát végzett, ezzel a rítussal fogadták be a közösségbe. Még az sem lehetetlen, hogy Amanda Lind az ősei kultúrájához való kötődését fejezi ki ezzel a frizurával, hiszen attól, mert valaki világos bőrű és szőke, még simán lehetnek fekete ősei.

Nem mintha a raszta egyértelműen a feketékhez kötődne. A wikipédiából is kiderül (https://en.wikipedia.org/wiki/Dreadlocks), hogy számos kultúrában viselték így az emberek a hajukat, köztük az ókori Görögországban, ahol ugyebár fehérek éltek (ha már mereven értelmezzük a "faji" kategóriákat). A rasztafariánus vallás követői ugyan többségükben színesbőrűek, de egyáltalán nem mind, jópár fehér is van köztük. Tehát ha eltekintünk az olyan modernebb fejleményektől, mint a hippik és más ellenkultúrák, akkor sem mondhatjuk azt, hogy a raszta a feketéké.

És még ha mindez nem volna és tényleg bebizonyosodna, hogy soha egyetlen kultúrában sem viseltek nem-fekete bőrű emberek raszta frizurát, akkor is zavarna az a megközelítés, hogy ezután se tehessék, több okból is.

1. Az emberiség kezdete óta a kultúrák folyamatosan kapcsolatban állnak egymással, adnak és vesznek át dolgokat, és ezt mesterségesen megállítani gyakorlatilag lehetetlen. Több mexikói népnél szakrális jelentősége volt a kukoricának, de azt jelenti-e ez, hogy ne ehessünk popcornt? És az eredetileg szakrális elemek profanizálódása szintén általános kulturális jelenség: még ha valaki szentnek is tekinti István királyunk koronáját, nem valószínű, hogy botrányt csinál, ha a születésnapján a McDonald'sban papírkoronát tesznek a fejére.

2. Bár sokan állítják, hogy az ilyen kulturális átvétel nem növeli a befogadást a másság iránt, szerintem egy olyan közegben, mint pl. Magyarország (vagy a svéd vidék, ha már itt tartunk), ahol az embereknek kicsi esélye van találkozni más kultúrából származó emberekkel, legalább látványban hozzászokhatnak ahhoz, hogy ilyen van. Ez ugyanaz a kérdés, hogy nem-indiánként mesélhetünk-e indián meséket: azt gondolom, hogy mivel a magyar gyerekek többsége nem találkozik rendszeresen indiánokkal, vagy mi meséljük el nekik az indián mesét, vagy senki. És ha mi elmeséljük, akkor talán bepillantást nyer egy másik világnézetbe, még ha esetleg nem is látjuk át olyan tökéletesen, mint a kultúra egy eredeti képviselője. (Nem mintha azok mindig tökéletesen átlátnák a saját kultúrájukat - erre jónéhány magyar példát tudnék hozni, de most eltekintek tőle.)

3. "A raszta a feketéké" érvelés nekem sajnos erősen hajaz arra, hogy "Magyarország a magyaroké". Mindkettő abból a csoportok közötti határokat erősítő, adott esetben nacionalista felfogásból táplálkozik, amely elutasít mindenfajta kulturális keveredést és a kultúrát a maga "eredeti" formájában kívánja megőrizni. (Az, hogy a "magyar" paprikás krumpli nyilvánvalóan nem létezett Amerika felfedezése előtt, vagy hogy a rasztafariánus vallás kevesebb mint 100 éves, jellemzően nem zavarja őket.) Furcsa módon olyan emberek, akik ilyenfajta attitűdöt elítélik az európai vagy észak-amerikai államok esetén, vadul a védelmére kelnek, ha egy kisebbségi csoportról van szó. Pedig az ilyen kivételezős attitűd visszaüthet: amikor magyar (lengyel, más kelet-európai) politikusok megtámadott kisebbségnek állítanak be minket a nyugati/migráns/zsidó többséggel szemben, ugyanezt a retorikát alkalmazzák. (Ami persze erősen sántít, mint az Ámon Kata cikkéről szóló bejegyzésemben kifejtettem pár hónapja, de akinek nincsenek megfelelő háttérismeretei, simán beveszi.) Az ellen sem ágálnak nagyon, ha a kisebbségi kultúra vesz át a többségitől: kevesen kritizálják a magyar zászlókat a pride-on vagy Mága Zoltánt, amiért roma népzene helyett gádzsó klasszikusokat játszik. Pedig ha már a kisebbség kultúravesztésének kísértete ellen harcolunk, ezt sokkal inkább veszélyezteti, ha a kisebbség olvasztja magába a többség kultúráját, mint fordítva.

A "kulturális kisajátítás" fogalom szó szerint értelmezve azt is jelenthetné, hogy bizonyos kultúra bizonyos elemeket a maga számára sajátít ki, és másoknak nem enged hozzáférést (pl. ha a melegek megtiltanák, hogy a békezászló is szivárványszínű legyen). Véleményem szerint ez lenne a kultúra valódi halála. Nem állítom azt, hogy a multikulti jelenlegi formájában mindig ideális és vannak igen problémás elemei (egy következő bejegyzés egy ilyenről fog szólni), de nem az a megoldás, hogy akár a többségnek, akár a kisebbségnek megtiltjuk azt a fajta kulturális átvételt, amely vélhetően az emberiség kezdete óta működik és fejlődésének egyik alapja.

RS9: CsRSnyés – Firsz szerepben marad

Mikor szokásomtól eltérően jó korán megérkeztem a színházba, a pult mögött feketébe öltözött idősebb hölgy szolgálta ki a vendégeket, és irányította el azokat a nézőket, akiknek az RS9 másik (az utca túloldalán levő) helyszínére szólt a jegyük. Simán pultos néninek tekintettem, sőt így is hivatkoztam rá a hamarosan megérkező barátaimnak. Aztán kiderült, hogy ő is az előadás része: ő Firsz, a komornyik. Ő az, aki szerepe szerint gondoskodik a többi szereplőről, ám ezt kiterjesztette a nézőkre is. Egy idősebb, csokornyakkendős úr ugyanis nehezen mozgott, ami nem előny, ha egy előadás során a nézőknek is egyik helyszínről a másikra kell vonulniuk. Firsz minden esetben segített, karon fogta az öregurat és áttámogatta a másik helyiségbe. A szünetben (amit szintén ő jelentett be) megkérdezte tőle, kér-e valamit a büféből; az öregúr stílszerűen meggypálinkát rendelt. Firsz pedig leültette őt egy székre és ment a büféhez; hallottam, ahogy odaszól a pultosnak:
- Viszek egy meggypálinkát az egyik nézőnek, aki nehezen tud járni.

Sablonos megállapítás: azért járunk színházba, hogy érzelmeket éljünk át, akár olyanokat, amelyekre a hétköznapokban nincs lehetőségünk. Ezt jellemzően maga a darab szolgáltatja. Az RS9 előadásán azonban a darabtól függetlenül is megélhettünk valamit: az egymásra figyelést, empátiát, őszinte segítőkészséget. Lassan már ezért is színházba kell járni.

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

***SPOILER***
Valahol a Dél-Alföldön, a semmi közepén, egy isten háta mögötti telepen él egy meleg pár. Egymással szomszédos házakban laknak, a fákkal benőtt kertek közötti rejtett kapun járnak át egymáshoz, az utcán sosem mutatkoznak együtt. Persze mindenki tudja, mi van köztük, nem is problémázik rajta senki, az egyik férfi rokonai családtagként kezelik a másikat. De sosem nevezi meg senki, mi is van köztük. Ők sem.

Gyakran hallani azt az érvet, hogy persze, melegek mindig is voltak, de miért kell erről beszélni? Az ezt az elvet vallók nem gondolják homofóbnak magukat, de azt szeretnék, ha az azonos nemű párok továbbra is négy fal között élnék az életüket, és berzenkednek a pride felvonulásoktól és a leszbikus esküvőktől. Miért nem lehet ezt diszkréten kezelni, mint régen?

Ezek az emberek arról feledkeznek csak meg, hogy régen a heteroszexualitást is (majdnem) ugyanilyen diszkréten kezelték. Oké, volt nyilvános esküvő és a pár egy házban lakott, de ezen túl a kapcsolatuk részleteiről senki nem tudott semmit. Az akkori normák szerint párkapcsolatokról, szerelemről, szexről nem illett beszélni. A könyv egyik jelenetében a férfipár egyik tagja megkérdi sógorasszonyát: ő hogyan tud segíteni a férjének, hogy túltegye magát a háború traumáján? A kérdés mai szemmel nézve nem kifejezetten intim vagy tolakodó, ráadásul egy cipőben járnak (a meleg férfi párja is megjárta a frontot), a sógorasszony mégsem válaszol. Talán meg sem tudja fogalmazni magának sem saját kapcsolata dinamikáit, talán csak elképzelhetetlennek tartja azokat mással – akár egy sorstársával – megosztani. Ehhez képest ma a heteró nők mindent megbeszélnek barátnőikkel a fogamzásgátlástól az orgazmusig, és sok heteró férfi haveri köre is tudja, hogy az illető barátnője milyen pozíciókat szeret az ágyban vagy milyen becenéven szólítja őt. A talkshow-k tele vannak olyan emberekkel, akik kapcsolatuk legszemélyesebb oldalát is megosztják a nézőkkel. Mint Ken Plummer angol tudós megállapította: a szexuális történetek korát éljük. A magánélet nyilvánossá vált, mindenkit érdekelnek a másik kapcsolatai, és ő is szívesen beszél a sajátjáról. Míg azonban Grecsó Krisztián regényének pusztában élő hősei a 20. század közepén ugyanúgy hallgattak a különnemű és az azonos nemű kapcsolatokról, a mai magyar közbeszédben már kettős mérce érvényesül. Egy heteró nő minden további nélkül megoszthatja barátnőivel a pasijával felmerülő szexuális problémáit, de ha egy leszbikus szájon csókolja a barátnőjét búcsúzáskor a vasútállomáson, ők „mutogatják magukat” és „csinálják inkább a négy fal között”.

Vagyis a rövid válasz: azért kell a melegségről beszélni, mert a heteroszexualitásról is beszélünk.

Az ismeretlen lány

Mikor Magyarországon először kezdték vetíteni a Dr. House sorozatot, egyik barátomat az ragadta meg benne leginkább, milyen fantasztikusan felszerelt kórházat láthatunk benne. Tény, hogy a magyar kórházakat a pénzhiánnyal és a lepusztultsággal szokás összefüggésbe hozni, ahová még az ágyneműt is Ruby Rose-nak kell megvennie (aki amúgy love). De a közelmúltbeli tapasztalataim alapján nem feltétlenül az orvosi eszközök minőségében van különbség: a magyar mentősöknek is van egy csomó spéci cuccuk. Ez a belga film rámutat a lényegesebb különbségre. Tény, hogy a dokik ott is cigiznek meg kávéznak (hajrá egészséges életmód) és nem mindig hawaii az életük; a főszereplő doktornő a film nagy részében asszisztens nélkül, egyedül látja el pácienseit. Mégis empatikus velük, nem cseszi le őket, ha nem tudják a különböző szakkifejezések pontos jelentését vagy azért, mert számára jelentéktelennek tűnő problémával orvoshoz mertek fordulni. Segít nekik felöltözni, ha maguktól nem tudnak, szemben a magyar helyzettel, amikor egyik kezembe nyomják a vizsgálati lapot, szólnak, hogy a másikkal szorítsam rá a gézt a szúrás helyére, majd vegyem a kabátomat (a harmadik kezemmel?) és tűnjek el – pedig két lépés és egy mozdulat lenne odaadni a kabátot. Sőt, Belgiumban nem felejtik rajta a beteget az infúzión, és ha megkapják a kórházból a negatív eredményt, azonnal felhívják aggódó páciensüket a jó hírrel.

Nyilván mindehhez kellenek a feltételek is. Amikor a gyakornok rendelési idő után is be akar engedni egy pácienst, az orvosnő elmagyarázza neki: azért nem lehet, mert ők most már túl fáradtak, nem tudnák rendesen ellátni. Ehhez képest a magyar egészségügyben simán tolnak 24 órás műszakokat (és pár éve még hosszabbak is voltak). Én nagyon nem szeretném, ha (még egyszer) olyan egészségügyi dolgozók látnának el, akik egy napja nem aludtak és futószalagon tolják a betegeket. Ez a dolog strukturális része, ami nyilván összefügg a neoliberális politikával (miszerint aki nem tudja megfizetni a magánellátást, az haljon meg). Az emberi része meg az, hogy igenis túlterhelten is lehet empatikusnak lenni, odafigyelni az emberre a rendelőben, a szemébe nézni és nem neki hátat fordítva olvasni fel a laboreredményt. Van, akiknek sikerül, a többiek is nyugodtan megpróbálhatják.