Mikor szokásomtól eltérően jó korán megérkeztem a színházba, a pult mögött feketébe öltözött idősebb hölgy szolgálta ki a vendégeket, és irányította el azokat a nézőket, akiknek az RS9 másik (az utca túloldalán levő) helyszínére szólt a jegyük. Simán pultos néninek tekintettem, sőt így is hivatkoztam rá a hamarosan megérkező barátaimnak. Aztán kiderült, hogy ő is az előadás része: ő Firsz, a komornyik. Ő az, aki szerepe szerint gondoskodik a többi szereplőről, ám ezt kiterjesztette a nézőkre is. Egy idősebb, csokornyakkendős úr ugyanis nehezen mozgott, ami nem előny, ha egy előadás során a nézőknek is egyik helyszínről a másikra kell vonulniuk. Firsz minden esetben segített, karon fogta az öregurat és áttámogatta a másik helyiségbe. A szünetben (amit szintén ő jelentett be) megkérdezte tőle, kér-e valamit a büféből; az öregúr stílszerűen meggypálinkát rendelt. Firsz pedig leültette őt egy székre és ment a büféhez; hallottam, ahogy odaszól a pultosnak:
- Viszek egy meggypálinkát az egyik nézőnek, aki nehezen tud járni.
Sablonos megállapítás: azért járunk színházba, hogy érzelmeket éljünk át, akár olyanokat, amelyekre a hétköznapokban nincs lehetőségünk. Ezt jellemzően maga a darab szolgáltatja. Az RS9 előadásán azonban a darabtól függetlenül is megélhettünk valamit: az egymásra figyelést, empátiát, őszinte segítőkészséget. Lassan már ezért is színházba kell járni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése