2014. február 22., szombat

Brian élete - Loretta

Loretta a kedvenc szereplőm a filmben (köszönhető ez jórészt az őt alakító Eric Idle-nak). Noha a legelején még férfinéven szólítják, igen hamar coming outol: felfedi, hogy nőnek érzi magát, és elvárja, hogy innentől kezdve nőként tekintsenek rá. Meglepő módon a Júdea Népe Front (juj, remélem, jól írtam :-) ) pillanatok alatt alkalmazkodik az új helyzethez: nemcsak választott nevén szólítják Lorettát, hanem áttérnek a "fivérek" helyett a "testvérek" megszólításra és általánosságban véve is a gender-semleges nyelvezetre. Annyira nőnek tekintik Lorettát, hogy minden ülésen rábízzák a jegyzőkönyv-vezetést (tapasztalatom szerint ez még LMBTQ egyesületekben is tipikusan női feladat).

A szituációt mindössze az bonyolítja, hogy van a csoport vezetőségében egy cisz nő is, Judit. Ő láthatóan kevésbé befolyásos, mint Loretta, hiszen nem sikerült meghonosítania a gender-tudatos nyelvhasználatot. Sőt, amikor egy ízben Judit - teljes joggal - kiakad a vezetőség férfitagjaira, azok egy legyintéssel "feminista hiszti"-nek minősítik kirohanását, majd Lorettától kérnek bocsánatot.

A Monty Python-társulatot ugyan túlzás volna feministának minősíteni, de azt gondolom, itt létező jelenségen élcelődtek. Ha valakik egy transz embert még születési nemében ismertek meg, nehezen vonatkoztatnak el attól, még ha a felszínen nem is ezt közvetítik. Egy ismerősöm mesélt transzférfi barátjáról, akit ugyan a kollégák férfinevén szólítanak, valamiért kávézás után mégis mindig rá marad a mosogatás. Ugyanígy Loretta, bár most már nőnek vallja magát, megőrizte a csoporton belül azt a pozícióját, amit csak férfiként érhetett el. Ami olyan értelemben rossz hír Lorettának, hogy mégsem sikerült teljesen átminősülnie nővé. De még rosszabb hír a cisz nőknek, akiknek a szava sosem fog annyit érni, mint egy olyan emberé, aki férfinak született.

Orhan Pamuk: A fehér kastély

A hodzsa segítséget kér olasz származású szolgájától: segítsen neki megismerni önmagát. A szolga feladatokat ad a hodzsának: írjon magáról, saját hibáiról, életéről, álmairól. A hodzsa megteszi ugyan, de folyamatosan lázadozik: összetépi az irományait vagy a szolgát kényszeríti, hogy ő is írjon, majd a leírtak alapján gúnyolódik rajta. Hatalmi harc folyik közöttük: a hodzsának szüksége van ugyan szolgája segítségére, ez azonban felborítja a kettejük között fennálló hierarchiát, amit ő ezután mindenféle módokon próbál visszaállítani.

A felállás igen ismerős, mint gondolom mindenkinek, aki valaha dolgozott magántanárként. Van-e jogom számonkérni a házi feladatot? Egyrészt van, hiszen a közmegegyezés alapján ez munkaköröm része, továbbá a diák érdekében történik. Viszont a diák fizet, tehát ő diktálja a feltételeket; ha ő köti az ebet a karóhoz, hogy nem ír házi feladatot, nincs jogom ezzel szembehelyezkedni, még ha tudom is, hogy ezzel a saját nyelvvizsgáját veszélyezteti. Ugyanez a hatalmi harc kialakulhat egy segítő kapcsolatban is: a megkereső úgy érzi, diktálhatja a feltételeket, még ha nem is fizet a szolgáltatásért, hiszen a segítő feladata az, hogy őt kiszolgálja. A segítő külső szemmel jobban látja, mire van a másiknak szüksége – például arra, hogy egy időre abbahagyja a terápiát, vagy más témákkal foglalkozzanak az ülések alatt, mint amit a kliens megajánl – de nem feltétlenül van abban a hatalmi pozícióban, hogy ezt érvényesítse is.

A regény narrátora a szolga, aki igencsak zokon veszi ura hatalmi játszmáit; egy ponton fel is emlegeti (persze nem gazdájának, csak az olvasónak), hogy a hodzsa szándékosan akarja őt megalázni, míg őt magát csak az őszinte segítő szándék vezérelte minden megnyilvánulásában. Ám ha az olvasó visszanéz, azt látja, hogy hősünk kifejezetten élvezte, hogy ő adhat feladatokat a gazdájának és bírálhatja az eredményt. Ugyanígy egy tanár vagy egy segítő is kiélheti magát abban, hogy végre egyszer ő irányíthatja a gyakran jobb anyagi vagy társadalmi helyzetben levő másikat, esetleg bosszút állhat rajta azokért az alkalmakért, amikor az élt vissza saját hatalmi helyzetével.

Megvalósítható-e egy egyenrangú kapcsolat tanár és tanítvány vagy segítő és kliens között? A feminista pedagógia a párbeszéden alapuló tanulás szókratészi mintáját teszi meg ideállá, de ez nem feltétlenül veszi figyelembe, hogy a tanár anyagilag függ tanítványától, a tanítvány pedig rá van szorulva tanára tudására. Nyilván bizonyos tantárgyaknál, főleg a humán és a társadalomtudományokban, fennáll a kölcsönös tanulás lehetősége, mert nem feltétlenül tárgyi tudás átadása a cél, hanem a gondolkodásra serkentés vagy a saját tapasztalatok értelmezése; ez azonban kevésbé áll fenn a közgazdaságtannál vagy az autóvezetésnél. Talán ha mindkét fél elismeri és tudja kezelni, hogy tanár és tanítvány, segítő és kliens kölcsönösen függnek egymástól, le tudják tenni a hatalmi játszmákat és együtt dolgozni a közös cél érdekében. Valahogy úgy, mint az a tábla, amit egy budafoki étterem előtt láttam: „Gyere be hozzánk, mert ha nem jössz, mindketten éhen halunk!”

2014. február 14., péntek

Mi történt Baby Jane-nel?

***SPOILER***
Ahhoz képest, hogy ez egy 1962-es film, meglepően jól ábrázolja a bántalmazás természetrajzát. Persze vannak kifogásolható elemei, például hogy a bántalmazó egyben elmebeteg – ami azt a közfelfogást erősítheti, hogy épelméjű emberek nem követnek el ilyet és nagyjából biztonságban vagyunk, ha felnőtt párunk vagy családtagunk nem szokta magát ötévesnek képzelni – de hát akkor még sehol sem volt a feminizmus második hulláma, amely elkezdte ezt a témát tudományosan is tanulmányozni. Ehhez képest egy az 50 éves film sok szempontból előbbre tart, mint pl. a mai magyar közbeszédek. Zseniálisan mutatja be például, hogyan függ össze egymással a verbális, pszichés és fizikai bántalmazás, és hogy nem feltétlenül a legdurvább a legrosszabb: konkrét verés (rugdosás) csak egyszer van a filmben, de ez kevésbé megrázó, mint a személyes szabadság folyamatos korlátozása. A bántalmazott elszigetelése klasszikus technika, amit persze Baby Jane-nek némileg könnyebb elérnie, mint sok más bántalmazónak. Merthogy az a másik közhiedelem, amivel a film szembemegy, hogy a bántalmazást/családon belüli erőszakot férfiak követik el, áldozatai pedig a „nőkésgyerekek” (és ez a tévhit még az aktivizmus szintjén is tartja magát, gondoljunk csak a témával leginkább foglalkozó magyarországi egyesület nevére). Csakhogy ebben a filmben egy nő, ráadásul egy áldozatánál fiatalabb nő bántalmaz egy másik nőt. A bántalmazás nem nemtől vagy életkortól függ, hanem attól, hogy melyik fél a kiszolgáltatott a másiknak. Baby Jane nővére fogyatékosságát használja fel arra, hogy a hatalmában tartsa (amire nagyban rásegít az angolszász építkezési kultúra: végig az járt a fejemben, hogy mindez nem történhetett volna meg, ha Blanche hálószobája a földszinten van). A magyar közbeszédben mély hallgatás övezi a fogyatékkal élők, idősek, anyagilag kiszolgáltatottak elleni erőszakot, pedig így pont a bántalmazás rendszerjellege nem válik láthatóvá.

Blanche meggyőződése, hogy húga csak azért hagyja életben, mert az ő pénzéből élnek, neki kell aláírnia a csekkeket. Mikor megtudja, hogy Baby Jane megtanulta hamisítani az ő aláírását, elkezd rettegni az életéért. Pedig Baby Jane-nek nemcsak a pénz miatt van rá szüksége. Egy bántalmazónak áldozat kell, különben nem tud bántalmazni, és hát Baby Jane környezetében nemigen van más, neki kiszolgáltatott személy. A bántalmazásra pedig pont azért van szüksége, hogy hatalmi pozícióban érezze magát. Hiszen minden tekintetben totális lúzer, és tiszta pillanataiban azért ennek tudatában is van. Blanche lehetővé teszi a számára, hogy úgy érezze: kontrollja van egy ember élete fölött.

Elgondolkoztam a film címén: miért „történt” valami Baby Jane-nel, amikor pedig ő aktívan csinál dolgokat? (Nyilván nem arra utalnak, hogy hogy lett a cuki kislányból bántalmazó alkoholista, mert kb. a film ötödik percében kiderül, hogy már kislánynak se volt olyan cuki.) De ha belegondolunk, csak illúzió, hogy Baby Jane maga irányítja a sorsát, bármennyire is próbálkozik. Szerez ugyan zongorakísérőt, de egyértelmű, hogy a tervezett fellépések sosem fognak megvalósulni. Sikerül majdnem teljesen elszigetelnie Blanche-ot, de ezáltal magát is; amint kitör a maga alkotta magányból, félnie kell, hogy Blanche segítséget hív. A legvégén pedig kiderül, hogy még a neki tulajdonított gyilkossági kísérletért se ő a felelős. A bántalmazás nem teszi a másikat teljesen a sajátunkká, legföljebb ennek az illúzióját kelti. Üzenem ezt így Valentin-napon mindenkinek, aki – bármilyen indítékból – korlátozással, lelki vagy fizikai erőszakkal szeretne magához kötni egy másik embert.