A hodzsa segítséget kér olasz származású szolgájától: segítsen neki megismerni önmagát. A szolga feladatokat ad a hodzsának: írjon magáról, saját hibáiról, életéről, álmairól. A hodzsa megteszi ugyan, de folyamatosan lázadozik: összetépi az irományait vagy a szolgát kényszeríti, hogy ő is írjon, majd a leírtak alapján gúnyolódik rajta. Hatalmi harc folyik közöttük: a hodzsának szüksége van ugyan szolgája segítségére, ez azonban felborítja a kettejük között fennálló hierarchiát, amit ő ezután mindenféle módokon próbál visszaállítani.
A felállás igen ismerős, mint gondolom mindenkinek, aki valaha dolgozott magántanárként. Van-e jogom számonkérni a házi feladatot? Egyrészt van, hiszen a közmegegyezés alapján ez munkaköröm része, továbbá a diák érdekében történik. Viszont a diák fizet, tehát ő diktálja a feltételeket; ha ő köti az ebet a karóhoz, hogy nem ír házi feladatot, nincs jogom ezzel szembehelyezkedni, még ha tudom is, hogy ezzel a saját nyelvvizsgáját veszélyezteti. Ugyanez a hatalmi harc kialakulhat egy segítő kapcsolatban is: a megkereső úgy érzi, diktálhatja a feltételeket, még ha nem is fizet a szolgáltatásért, hiszen a segítő feladata az, hogy őt kiszolgálja. A segítő külső szemmel jobban látja, mire van a másiknak szüksége – például arra, hogy egy időre abbahagyja a terápiát, vagy más témákkal foglalkozzanak az ülések alatt, mint amit a kliens megajánl – de nem feltétlenül van abban a hatalmi pozícióban, hogy ezt érvényesítse is.
A regény narrátora a szolga, aki igencsak zokon veszi ura hatalmi játszmáit; egy ponton fel is emlegeti (persze nem gazdájának, csak az olvasónak), hogy a hodzsa szándékosan akarja őt megalázni, míg őt magát csak az őszinte segítő szándék vezérelte minden megnyilvánulásában. Ám ha az olvasó visszanéz, azt látja, hogy hősünk kifejezetten élvezte, hogy ő adhat feladatokat a gazdájának és bírálhatja az eredményt. Ugyanígy egy tanár vagy egy segítő is kiélheti magát abban, hogy végre egyszer ő irányíthatja a gyakran jobb anyagi vagy társadalmi helyzetben levő másikat, esetleg bosszút állhat rajta azokért az alkalmakért, amikor az élt vissza saját hatalmi helyzetével.
Megvalósítható-e egy egyenrangú kapcsolat tanár és tanítvány vagy segítő és kliens között? A feminista pedagógia a párbeszéden alapuló tanulás szókratészi mintáját teszi meg ideállá, de ez nem feltétlenül veszi figyelembe, hogy a tanár anyagilag függ tanítványától, a tanítvány pedig rá van szorulva tanára tudására. Nyilván bizonyos tantárgyaknál, főleg a humán és a társadalomtudományokban, fennáll a kölcsönös tanulás lehetősége, mert nem feltétlenül tárgyi tudás átadása a cél, hanem a gondolkodásra serkentés vagy a saját tapasztalatok értelmezése; ez azonban kevésbé áll fenn a közgazdaságtannál vagy az autóvezetésnél. Talán ha mindkét fél elismeri és tudja kezelni, hogy tanár és tanítvány, segítő és kliens kölcsönösen függnek egymástól, le tudják tenni a hatalmi játszmákat és együtt dolgozni a közös cél érdekében. Valahogy úgy, mint az a tábla, amit egy budafoki étterem előtt láttam: „Gyere be hozzánk, mert ha nem jössz, mindketten éhen halunk!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése