***SPOILER***
Ahhoz képest, hogy ez egy 1962-es film, meglepően jól ábrázolja a bántalmazás természetrajzát. Persze vannak kifogásolható elemei, például hogy a bántalmazó egyben elmebeteg – ami azt a közfelfogást erősítheti, hogy épelméjű emberek nem követnek el ilyet és nagyjából biztonságban vagyunk, ha felnőtt párunk vagy családtagunk nem szokta magát ötévesnek képzelni – de hát akkor még sehol sem volt a feminizmus második hulláma, amely elkezdte ezt a témát tudományosan is tanulmányozni. Ehhez képest egy az 50 éves film sok szempontból előbbre tart, mint pl. a mai magyar közbeszédek. Zseniálisan mutatja be például, hogyan függ össze egymással a verbális, pszichés és fizikai bántalmazás, és hogy nem feltétlenül a legdurvább a legrosszabb: konkrét verés (rugdosás) csak egyszer van a filmben, de ez kevésbé megrázó, mint a személyes szabadság folyamatos korlátozása. A bántalmazott elszigetelése klasszikus technika, amit persze Baby Jane-nek némileg könnyebb elérnie, mint sok más bántalmazónak. Merthogy az a másik közhiedelem, amivel a film szembemegy, hogy a bántalmazást/családon belüli erőszakot férfiak követik el, áldozatai pedig a „nőkésgyerekek” (és ez a tévhit még az aktivizmus szintjén is tartja magát, gondoljunk csak a témával leginkább foglalkozó magyarországi egyesület nevére). Csakhogy ebben a filmben egy nő, ráadásul egy áldozatánál fiatalabb nő bántalmaz egy másik nőt. A bántalmazás nem nemtől vagy életkortól függ, hanem attól, hogy melyik fél a kiszolgáltatott a másiknak. Baby Jane nővére fogyatékosságát használja fel arra, hogy a hatalmában tartsa (amire nagyban rásegít az angolszász építkezési kultúra: végig az járt a fejemben, hogy mindez nem történhetett volna meg, ha Blanche hálószobája a földszinten van). A magyar közbeszédben mély hallgatás övezi a fogyatékkal élők, idősek, anyagilag kiszolgáltatottak elleni erőszakot, pedig így pont a bántalmazás rendszerjellege nem válik láthatóvá.
Blanche meggyőződése, hogy húga csak azért hagyja életben, mert az ő pénzéből élnek, neki kell aláírnia a csekkeket. Mikor megtudja, hogy Baby Jane megtanulta hamisítani az ő aláírását, elkezd rettegni az életéért. Pedig Baby Jane-nek nemcsak a pénz miatt van rá szüksége. Egy bántalmazónak áldozat kell, különben nem tud bántalmazni, és hát Baby Jane környezetében nemigen van más, neki kiszolgáltatott személy. A bántalmazásra pedig pont azért van szüksége, hogy hatalmi pozícióban érezze magát. Hiszen minden tekintetben totális lúzer, és tiszta pillanataiban azért ennek tudatában is van. Blanche lehetővé teszi a számára, hogy úgy érezze: kontrollja van egy ember élete fölött.
Elgondolkoztam a film címén: miért „történt” valami Baby Jane-nel, amikor pedig ő aktívan csinál dolgokat? (Nyilván nem arra utalnak, hogy hogy lett a cuki kislányból bántalmazó alkoholista, mert kb. a film ötödik percében kiderül, hogy már kislánynak se volt olyan cuki.) De ha belegondolunk, csak illúzió, hogy Baby Jane maga irányítja a sorsát, bármennyire is próbálkozik. Szerez ugyan zongorakísérőt, de egyértelmű, hogy a tervezett fellépések sosem fognak megvalósulni. Sikerül majdnem teljesen elszigetelnie Blanche-ot, de ezáltal magát is; amint kitör a maga alkotta magányból, félnie kell, hogy Blanche segítséget hív. A legvégén pedig kiderül, hogy még a neki tulajdonított gyilkossági kísérletért se ő a felelős. A bántalmazás nem teszi a másikat teljesen a sajátunkká, legföljebb ennek az illúzióját kelti. Üzenem ezt így Valentin-napon mindenkinek, aki – bármilyen indítékból – korlátozással, lelki vagy fizikai erőszakkal szeretne magához kötni egy másik embert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése