Gettómilliomos soundtrack

Klassz pörgős zenéje van a film elejének: vidám hip-hop, helyenként rap; jól passzol a tempóhoz, ahogy a két srác vonatról vonatra ugrál vagy rohangál a nyomornegyedben. Elgondolkoztam azonban: miért is nyomnak egy indiai fiú története alá egy olyan zenei stílust, amit az amerikai feketékkel asszociálunk? Mert persze a rapet és hip-hopot magáénak vallják más kisebbségi csoportok is, emlékezzünk csak a Fekete Vonatra. Azzal, hogy fekete zenét nyomtak Dzsamal története alá, a film készítői nyilván ismerőssé próbálták tenni a helyzetet, segíteni a nyugati (esetlegesen fekete) nézőnek azonosulni a film hősével. Ez az azonosítás azonban erősen sántít, két szempontból is. Egyrészt, Dzsamal nem etnikai , hanem vallási kisebbség tagja, ami erősen más helyzet. Másrészt egy akármilyen szegény harlemi fekete srácnak fogalma sem lehet arról a nyomorról, amiben az indiai utcagyerekek élnek, és amiből a film is csak részleteket mutat meg.

Talán mindez szándékosan történt. A hollywoodi filmkészítők nem akarták túlságosan sokkolni a nézőket; egy dolog elmesélni egy Hamupipőke-történetet, amelyben a nyomorból jött árva fiú bejut a Legyen ön is milliomos!-ba. Persze sokkol a történet, de épp csak annyira, ami egy optimista kicsengésű történethez elegendő. És talán erre szolgál a fekete zene is: ismerőssé és egyúttal kevésbé drámaivá tenni Dzsamal körülményeit. Ugyanakkor persze lehetővé teszi, hogy a néző ne gondoljon bele túl mélyen a globális egyenlőtlenségekbe.

Katherine Zappone: Why I am proud to be a gay American

Az előadás célja az lett volna, hogy párbeszéd induljon meg az LMBTQ emberek amerikai és a magyar helyzetének összehasonlításáról. E célból először Katherine elmondta az amerikai helyzetet, aztán jött röviden a magyar, és kezdődhettek a közönség kérdései. A közönségben vegyesen voltak magyarok és külföldiek (utóbbiak főleg Budapesten élő amerikaiak, plusz Katherine párja). A hozzászólások egyike sem érkezett azonban magyaroktól. Ehelyett az itt élő amerikaiak mondták el megpróbáltatásaikat: hogy milyen gáz ez az ország, mindenki mennyire rasszista és homofób, mennyire nincs meg semmilyen infó angolul, és hogy innen minden normális ember elmegy, csak a Jobbikosok maradnak (nem tudom, ez milyen érzéseket keltett a hallgatóság magyar tagjaiban). Mondjuk volt egy pozitív hang is, akit kiutasítottak az Egyesült Államokból (nem derült ki, miért), ezért szerette Magyarországot, mert innen még nem.

A kultúrsokk persze durva dolog, tudjuk jól, és jól jön, ha tud az ember ventillálni róla (ezért járnak a pesti írek a Beckett's Pubba). Csak éppen ez nem viszi előre a célként megfogalmazott párbeszédet. Főleg, mert a jelenlévő magyarok nem nyilvánultak meg. Ez szólhat az asszertivitás terén megnyilvánuló kulturális különbségről vagy arról, hogy az őket fikázó megnyilvánulások után nem mertek megszólalni. Meg arról, hogy a moderátor nem moderált. Naná, ő is magyar volt.

Katherine szándéka a párbeszédet illetően abszolút jó volt. Csak éppen úgy tűnik, ez a párbeszéd nem valósulhat meg addig, amíg az amerikaiak hatalmi pozíciójuk teljes tudatában kisajátítják a terepet, a magyarok meg szokásos kisebbségi érzésüktől lenyomva hallgatnak. Pedig itt volt a lehetőség, hogy a potenciális amerikai támogatókkal megértessük, mire is volna szükségünk valójában. De egyszerűbb nem megszólalni, aztán kiakadni, hogy ezeknek a nyugatiaknak mennyire nincs fogalmuk arról, mi zajlik Magyarországon.