Waris Dirie: Desert Flower

 Waris Dirie önéletrajza többek között azért is lett bestseller, mert számos népszerű műfajhoz és témához kapcsolódik. Először is, az egzotikumra éhes olvasók két olyan világba is bepillanthatnak - a szomáliai nomádok, illetve a topmodellek világába - , amelyekkel kapcsolatban romantikus elképzelései lehetnek. Ott van aztán a női nemi szerv megcsonkítása (amit a könyv megjelenésekor bevett szóhasználat szerint Waris még "női körülmetélésnek" nevez), ami ugyan jóval kisebb szerepet kap a történetben, mint a borítószöveg alapján gondolhatnánk, viszont jól lehet szörnyülködni rajta (teszem hozzá, jogosan persze). Végül pedig Waris története beleillik a klasszikus népmese kapitalista változatába, amelyben a szegény sorból jövő lány saját kitartására, élelmességére és barátaira támaszkodva eljut a felemelkedésig: elnyeri, ha nem is a király kezét, de a világ csodálatát. Az, hogy egy afrikai nőről van szó, még inkább dob ezen a történeten, a női és/vagy fekete olvasóknak Waris nemcsak a kifutón, hanem az életben is modellként szolgálhat.

Nem kérdőjelezem meg a fenti olvasatok jogosságát, és tudván, hogy Waris az afrikai nők emberi jogainak (és ezen belül különösen a nemi szervek megcsonkítása elleni küzdelemnek) az élharcosa, kifejezetten fontosnak tartom, hogy megírta a történetét. Ugyanakkor az utolsó olvasatot erősítő kritikák ("obscure African camel-tender becomes internationally admired (and vindicated) high-life heroine") hajlamosak elfelejteni, hogy bár Waris valóban nomádok közt élt, anyai ági rokonai Szomáliában jómódúnak számítottak, és nem is álmodhatott volna modellkarrierről, ha nagybátyja, Szomália egyesült királyságbeli nagykövete, nem viszi magával Londonba. Persze ettől még sokkal nagyobb nehézségeket kellett leküzdenie, mint az ugyanezen pályára készülő, akármilyen szegény brit állampolgároknak, de még így is sokkal nagyobb hátszelet kapott, mint a szomáliai lányok 99,9%-a.

Amikor a 2010-es évek közepén elkezdődött a menekültválság, sokan azzal indokolták a menekültekkel szembeni ellenérzéseiket, hogy ezek a külsejükből ítélve mind műveletlen "alja nép" - vagy éppen megkérdőjelezték, hogy valóban szüksége van-e menekültstátuszra egy olyan embernek, aki mobiltelefonnal érkezik. Mondjuk az utóbbi érv már akkor is elég furcsán hatott egy olyan országban, ahol a tiszántúli falvakban is mobiltelefonnal szaladgáltak az iskolás gyerekek - de mindkét fenti nézőpont ugyanazt erősíti: mivel a menekültek kevés holmival, szakadt ruhában érkeztek, a magyarok azzal a társadalmi réteggel azonosították őket, akik az ő országukban hasonlóan néznek ki. Pedig amellett, hogy egy több ezer kilométeres útra senki se viszi magával a jacuzzit és a plazmatévét, és arra is ritkán van lehetősége, hogy mindennap tiszta ruhát vegyen, a globális hierarchiákat is érdemes figyelembe venni. Ahogy a magyar gazdálkodó vagy akár tanár ámulva nézi, milyen anyagi körülmények között él szakmájának norvég vagy német képviselője, a Magyarországon a minimálbért épphogy megkereső emberek életkörülményei számos afrikai országban luxusnak számítanának (ezt jól érzékelteti Waris, amikor leírja háztartási teendőit Mogadishuban, illetve Londonban). A helyzet az, hogy akik megengedhetik maguknak, hogy Európába jöjjenek, saját hazájukban rendszerint az átlag fölötti pénzzel vagy státusszal rendelkeznek, hiszen sok pénz vagy kapcsolatok kellenek még a legveszélyesebb kivándorlási utak megtételéhez is (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html). Azok, akiktől a "migráncsellenesek" viszolyognak, valójában sokan művelt, jól képzett emberek, akik ennek ellenére képzettséget nem igénylő, alulfizetett munkákat is elvállalnak, csak hogy egy olyan országban élhessenek, ahol nincs háború, vallási alapú üldözés vagy kényszerházasság. Természetesen nem gondolom, hogy a kevésbé művelt és képzett, elit kapcsolatokkal nem rendelkező afrikaiaknak ne lenne joguk ehhez, de az a szomorú igazság, hogy szinte nulla esélyük van eljutni Európába.

Repültök-e Idén Nyáron Spanyolba?

 https://www.youtube.com/watch?v=3Mfsc2MTbJU

Amióta az iráni háború miatt kevesebb olaj jut Nyugatra, teljes a pánik a potenciális kerozinhiány miatt. A fenti videóban elhangzott állítást, miszerint Európában már csak hat hétre való kerozin maradt, én semmilyen hitelesnek mondható spanyol forrásban nem láttam megerősítve. Leginkább a közösségi oldalakon paráznak az emberek, hogy mi lesz a nyaralásukkal, a spanyol közlekedési miniszter ellenben kijelentette, hogy az országnak van elegendő kerozinja - hiszen többnyire nem a Közel-Keletről szerzi be -, sőt csatlakozni kíván a kerozin-megosztást célzó európai uniós kezdeményezéshez. Ugyanakkor valóban előfordult már, hogy egy Anglia és Spanyolország között közlekedő járat nem tudott Londonban megtankolni, és az alábbi cikk is elismeri, hogy sokan újragondolják nyaralási terveiket, olyan célpontokat választva, amelyekhez nem kell repülőre ülni.

https://www.majorcadailybulletin.com/news/local/2026/04/24/141861/spain-takes-hit-from-the-war-but-stresses-that-there-are-supply-shortages-tourism-numbers-slow.html

Érthető persze, hogy egy olyan ország, amelynek gazdaságában fontos szerepet játszik a turizmus (ami amúgy a legtöbb országra igaz napjaikban: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/bocacangrejo-lecementezett-szivecskek.html), igyekszik meggyőzni a potenciális látogatókat, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ezzel együtt kétlem, hogy hat hét múlva tényleg nulla liter kerozin maradna Európában. Ha így volna, már most szigorúan korlátoznák a légi közlekedést, hiszen nemcsak nyaralók röpködnek, hanem légiposta, üzletemberek, tudósok, egyetemisták, politikusok stb., akiknek adott esetben kicsit fontosabb eljutni a másik országba, mint egy turistának. A repülőjáratok teljes megszűnésével a távolabbi szigetek például csaknem teljesen el lennének vágva a kontinenstől - nem véletlen, hogy az illusztrációnak választott kedvenc légitársaságom napi 3-4 járatot is üzemeltet Teneriféről különböző spanyol nagyvárosokba.

Ugyanakkor hiába osztják meg jófej módon a saját vagy nem Közel-Keletről szerzett olajban bővelkedő EU-s tagállamok a készleteiket a többiekkel, az biztos, hogy a kerozinhiány hatással lesz a légi közlekedésre. Valószínűleg kevesebb lesz a járat, drágulnak a repjegyek, esetleg más szolgáltatások árának emelésével próbálják kompenzálni a veszteséget a légitársaságok: a Lufthansa például bejelentette, hogy a fapadosokhoz hasonlóan csak plusz díjért lehet majd gurulós bőröndöket kézipoggyászként a gépre felvinni. Az utasok persze háborognak, de ahhoz képest, hogy a háború sújtotta országokban az embereknek az életükért kell rettegniük, ez igazán first world problem. Már korábban is írtam a tömegturizmus jelenségéről (pl. a fent hivatkozott bejegyzésben vagy ebben: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/12/david-lodge-paradise-news.html), ami egyértelműen kapcsolódik az olcsó repülőjegy-árakhoz. Azok is igyekeznek spórolni az utazáson, akik amúgy megengedhetnék maguknak a kényelmesebb megoldást (aki ténylegesen szegénységben él, annak ugyanis a röpködés még fapados árakon se fér bele). A "César Cascabel a fapadoson" című blogbejegyzésemben (https://mmreflexiok.blogspot.com/2026/03/cesar-cascabel-fapadoson.html) bemutatott utasok vélhetően lemondanak majd a repülőutakról, ha csak drágábban tudják majd megoldani azokat. Nem biztos azonban, hogy a helyi turizmus számára ez akkora érvágás lesz. Aki ugyanis a repülésen spórol, jó eséllyel máson is fog: ők azok, akik inkább rozsdás lakókocsiban szállnak meg apartman helyett, és az otthonról hozott babkonzervet melegítik meg a tengerparton, nehogy helyben kelljen vásárolniuk (amúgy a magyarországinál olcsóbb) élelmiszert. Azok, akik hajlandók pénzt kiadni repülőjegyre, a helyi gazdasághoz is nagyobb mértékben járulnak hozzá. Lehet, hogy ha hosszú távon nem jutunk hozzá a közel-keleti olajhoz, a repülőutak ismét csak bizonyos rétegek kiváltsága lesznek - de nem azért, mert a többieknek ténylegesen nincs rájuk pénze, hanem mert nincs meg bennük az a mentalitás, hogy hajlandóak legyenek pénzt kiadni.

A Momo szürke emberei autóval járnak

 

Talán emlékszünk még Michael Ende meseregényére, amelyben Momo és barátai idilli életét fenekestül felforgatja a szürke emberek megjelenése. Ezek ráveszik a város lakóit, hogy spóroljanak az idővel, így azok teljes energiájukat a munkába fektetik, igyekeznek minél hatékonyabbak lenni, és nem marad többé idejük a gyerekeikkel játszani, történeteket hallgatni, baráti kapcsolatokat erősíteni. Az viszont nem derül ki, tulajdonképpen mire lehetne/kellene használni az ilyenformán megspórolt időt.

Ami a regény megjelenése idején, 1973-ban már probléma volt, azóta még inkább azzá vált. Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal a tapasztalattal, hogy a munkánál egyre inkább a gyorsaság és nem a minőség a fontos, mindig minden tegnapra kell. Majd persze, miután leadtam a munkát, fél napba telik, míg visszajeleznek, hogy XY formátum nem jött át, és légyszi ellenőrizzem még egyszer. Ennyi erővel eltolhatták volna a határidőmet fél nappal, és akkor talán nem rohanok annyira, hogy nem veszem észre az elcsúszott formátumot. Az emberek még a szabadidejükben is rohannak; klasszikus az a mém, amelyben valaki tiszta ideg, mert késik a busz és nem fog időben odaérni a meditációs órájára.

Az autóhasználat ennek a rohanásnak egy központi eleme. Persze ennek más indítékai is vannak: olyan országokban és régiókban, ahol az általános szegénység miatt az autó nemrég még luxusnak számított, státusszimbólum funkciót is betölt. Jellemző, hogy a „nincs autóm” bejelentés Tenerifén sajnálkozást vált ki, hogy milyen szegény lehetek, míg mondjuk Bécsben megdicsérnek, amiért így védem a környezetet. Az állandó autózás azonban nemcsak környezetvédelmi szempontból problémás. Hatalmas dugókat okoz – nemcsak Tenerifén, hanem a budai elit iskolák környékén is – , hogy a szülők reggel autóval viszik a gyereküket iskolába, pedig sok helyen nemcsak tömegközlekedés, hanem iskolabusz is rendelkezésre áll. Akik azzal érvelnek, hogy egy csomószor késik a busz és a gyerek elkésik az óráról, nem gondolnak bele, hogy pont a sok autó miatt nem pontos a tömegközlekedés (megjegyzem, ha az iskolabusz késik ilyen módon, akkor nyilván nem vonják felelősségre a gyereket, ahogy a légitársaság is köteles áttenni egy másik gépre, ha az ő késésük miatt nem éred el a csatlakozást). Ráadásul azok az emberek (gyerekek), akik mindig mindenhova autóval mennek (viszik őket), elfelejtenek (vagy meg se tanulnak) alkalmazkodni másokhoz. Ők azok, akik baromi hangosan telefonálnak vagy videóznak a buszon, ha mégis azzal kell menniük, mert nem szokták meg, hogy tekintettel kell lenniük másokra, és kivágják a hisztit, ha várniuk kell valakire. Többeket ismerek, akik még saját családtagjaikhoz sem hajlandók alkalmazkodni, és a család négy tagja reggel négy külön autóval indul el munkába, illetve egyetemre, akár ketten ugyanabba a városba, de félóra különbséggel.

Igaz, autóval rendszerint (nem mindig) gyorsabban eljutunk helyekre. De valóban időt spórolunk vele? A tömegközlekedésen idegenekkel vagy rendszeres útitársakkal folytatott beszélgetések, zenehallgatás (ideális esetben headszettel), tájban való gyönyörködés nem elvesztegetett idő; örömteli dolgokkal tudjuk tölteni az utazást ahelyett, hogy egyedül vicsorognánk a volán mögött a dugóban.