Waris Dirie önéletrajza többek között azért is lett bestseller, mert számos népszerű műfajhoz és témához kapcsolódik. Először is, az egzotikumra éhes olvasók két olyan világba is bepillanthatnak - a szomáliai nomádok, illetve a topmodellek világába - , amelyekkel kapcsolatban romantikus elképzelései lehetnek. Ott van aztán a női nemi szerv megcsonkítása (amit a könyv megjelenésekor bevett szóhasználat szerint Waris még "női körülmetélésnek" nevez), ami ugyan jóval kisebb szerepet kap a történetben, mint a borítószöveg alapján gondolhatnánk, viszont jól lehet szörnyülködni rajta (teszem hozzá, jogosan persze). Végül pedig Waris története beleillik a klasszikus népmese kapitalista változatába, amelyben a szegény sorból jövő lány saját kitartására, élelmességére és barátaira támaszkodva eljut a felemelkedésig: elnyeri, ha nem is a király kezét, de a világ csodálatát. Az, hogy egy afrikai nőről van szó, még inkább dob ezen a történeten, a női és/vagy fekete olvasóknak Waris nemcsak a kifutón, hanem az életben is modellként szolgálhat.
Nem kérdőjelezem meg a fenti olvasatok jogosságát, és tudván, hogy Waris az afrikai nők emberi jogainak (és ezen belül különösen a nemi szervek megcsonkítása elleni küzdelemnek) az élharcosa, kifejezetten fontosnak tartom, hogy megírta a történetét. Ugyanakkor az utolsó olvasatot erősítő kritikák ("obscure African camel-tender becomes internationally admired (and vindicated) high-life heroine") hajlamosak elfelejteni, hogy bár Waris valóban nomádok közt élt, anyai ági rokonai Szomáliában jómódúnak számítottak, és nem is álmodhatott volna modellkarrierről, ha nagybátyja, Szomália egyesült királyságbeli nagykövete, nem viszi magával Londonba. Persze ettől még sokkal nagyobb nehézségeket kellett leküzdenie, mint az ugyanezen pályára készülő, akármilyen szegény brit állampolgároknak, de még így is sokkal nagyobb hátszelet kapott, mint a szomáliai lányok 99,9%-a.
Amikor a 2010-es évek közepén elkezdődött a menekültválság, sokan azzal indokolták a menekültekkel szembeni ellenérzéseiket, hogy ezek a külsejükből ítélve mind műveletlen "alja nép" - vagy éppen megkérdőjelezték, hogy valóban szüksége van-e menekültstátuszra egy olyan embernek, aki mobiltelefonnal érkezik. Mondjuk az utóbbi érv már akkor is elég furcsán hatott egy olyan országban, ahol a tiszántúli falvakban is mobiltelefonnal szaladgáltak az iskolás gyerekek - de mindkét fenti nézőpont ugyanazt erősíti: mivel a menekültek kevés holmival, szakadt ruhában érkeztek, a magyarok azzal a társadalmi réteggel azonosították őket, akik az ő országukban hasonlóan néznek ki. Pedig amellett, hogy egy több ezer kilométeres útra senki se viszi magával a jacuzzit és a plazmatévét, és arra is ritkán van lehetősége, hogy mindennap tiszta ruhát vegyen, a globális hierarchiákat is érdemes figyelembe venni. Ahogy a magyar gazdálkodó vagy akár tanár ámulva nézi, milyen anyagi körülmények között él szakmájának norvég vagy német képviselője, a Magyarországon a minimálbért épphogy megkereső emberek életkörülményei számos afrikai országban luxusnak számítanának (ezt jól érzékelteti Waris, amikor leírja háztartási teendőit Mogadishuban, illetve Londonban). A helyzet az, hogy akik megengedhetik maguknak, hogy Európába jöjjenek, saját hazájukban rendszerint az átlag fölötti pénzzel vagy státusszal rendelkeznek, hiszen sok pénz vagy kapcsolatok kellenek még a legveszélyesebb kivándorlási utak megtételéhez is (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html). Azok, akiktől a "migráncsellenesek" viszolyognak, valójában sokan művelt, jól képzett emberek, akik ennek ellenére képzettséget nem igénylő, alulfizetett munkákat is elvállalnak, csak hogy egy olyan országban élhessenek, ahol nincs háború, vallási alapú üldözés vagy kényszerházasság. Természetesen nem gondolom, hogy a kevésbé művelt és képzett, elit kapcsolatokkal nem rendelkező afrikaiaknak ne lenne joguk ehhez, de az a szomorú igazság, hogy szinte nulla esélyük van eljutni Európába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése