Ismét Az ajtó és a HP7

***SPOILER***
Végre kitárul az ajtó, amelyet Emerenc mindig zárva tartott; még közeli barátai is csak találgatták, miféle kincseket rejtegethet odabent. Az írónő megláthatja Emerenc féltve őrzött kincseit: kilenc macskát. Mindet Emerenc mentette meg a pusztulástól, és senki nem tud róluk, nehogy irigy szomszédok megmérgezzék őket vagy balhét csináljon a Köjál. Értük Emerenc még azt is vállalja, hogy barátságtalan, magának való embernek tartsák.

Az egyik reakcióm a történetre: milyen fantasztikus, ha valakire ennyire vigyáznak, és olykor nagyon szeretnék Emerenc kilenc macskája lenni (vagy legalább kettő közülük, hogy játszhassak is egymással). Másfelől a titkolózás Perselus Pitont juttatja eszembe, aki megeskette Dumbledore-t: senkinek sem szól arról, hogy ő tűzön-vízen át, akár élete kockáztatásával is védelmezi meghalt szerelme fiát. "Ígérjem meg, hogy sosem fedem fel, ami a legjobb benned?"-kérdezi Dumbledore (magyarul valszeg magázva, de az elég hülyén hangozhat), de megteszi. Piton, akárcsak Emerenc, úgy éli le az életét, hogy mindenki szívtelennek véli, csak egy kiválasztott tudja róla, hogy érző lény.

Fantasztikus dolog ilyen kiválasztottnak lenni. De mennyi fájdalmat megspórolnának a Piton- és Emerenc-féle emberek, ha nem titkolnák el, hogy ők valójában jók. Mitől is félnek? Attól, hogy megsebzik őket? Attól, hogy nem lesz tekintélyük? Ha hiszem, hogy a világ alapvetően jó (és általában ezt szoktam hinni), valódi lényük egyetlen megcsillanása is számtalan barátot szerezne nekik.

Én mindenesetre azon vagyok, hogy sose kövessem el azt a hibát, amit Harry: hogy szívtelennek tartsak valakit pusztán azért, mert nem mutatja meg a szívét.

Szabó Magda: Az ajtó

Szeredás Emerenc számtalan kincset gyűjt össze a lomtalanításból gazdáinak. Kis piros csizmát (fél pár), letört fülő porcelánkutyát meg hasonló giccseket. Asszonya persze elszörnyed az ízlésficam láttán, és bár a kidobást túlzásnak tartja, elsuvasztja a tárgyakat a lakás kevéssé feltűnő részeibe. Nehogy már a férje vagy a látogatóba érkező értelmiségi vendégek észrevegyék, mégis mit gondolnának? Ezzel a lépéssel viszont sikerül összetörnie Emerenc szívét és elveszítenie a barátságát.

Nem ismeretlen élmény az, hogy emberek szeretetüket roppant ízléstelen tárgyakkal fejezik ki. Én is kaptam már rózsaszín pandás mobiltartótól rózsaszín macis pizsamáig mindent. (Ez valami patriarchális baromság, hogy lánynak rózsaszínt kell venni.) És bár nem állíthatom, hogy büszkén mutogatnám őket mindenfelé, nem is dobom ki őket az ajándékozó szeme láttára, ahogyan a húgom szokta. Hiszen nem a tárgy a fontos, hanem az ajándékozó szeretete. És ha az illető egy olyan társadalmi közegből jön, ahol más számít szépnek, akkor azzal fogja kifejezni.

A közelmúltban valaki azt mondta nekem: nem hisz abban, hogy működhet egy párkapcsolat különböző társadalmi osztályú/fajú/hitű stb. partnerek között. Életem folyamán többször is hallottam olyan visszajelzést: egyetemet végzett emberként hogyan választhattam páromnak olyan lányt, aki ennyivel iskolázatlanabb/fiatalabb/ cigányabb nálam. Az ilyen vélemények mögött gyakran az húzódik meg, hogy kedvesünk és barátaink legyenek intellektuális partnerek, lehessen velük mély filozófiai kérdéseket megvitatni. Persze mondjuk nem árt némi közös érdeklődési kör (ennek híján valószínűleg meg sem ismertük volna egymást). Viszont mindenben úgysem egyezhet az érdeklődésünk, és ha nem tudunk intellektuális témákról beszélgetni, akkor én majd szépen proaktívan megkeresem azt a közeget, ahol ezt az igényemet kiélhetem (sokáig pl. az iwiw Harry Potter-fóruma töltötte be ezt a szerepet). Teljesen jó értelmiségi diskurzusoket tudok folytatni olyan emberekkel, akikhez érzelmileg nem kötődöm. Egy baráttal viszont az érzelmi kapcsolat és az egymásra figyelés a fontos. És remélem, soha (többé) nem fogom egyetlen barátomat sem azért szégyellni mások előtt, mert nem olyan művelt/iskolázott/sziporkázó/(nagyképű/sznob), mint ők.

Mary Hopkin: Those were the days

Those were the days my friend
We thought they'd never end
We'd sing and dance forever and a day
We'd live the life we choose
We'd fight and never lose
For we were young and sure to have our way.

Then the busy years went rushing by us
We lost our starry notions on the way
If by chance I'd see you in the tavern
We'd smile at one another and we'd say


Tegnap valaki azt mondta nekem: huszonéves kora óta nem voltak olyan mély beszélgetései, mint velem. Mikor reggel erre visszagondoltam, ez a dal jutott eszembe. Huszonévesen még mindenki tele van nagy tervekkel és nagy érzelmekkel; ez az az időszak, amikor baráti társaságok éjszakákat átbeszélgetnek világmegváltó terveikről. Aztán pár évtized elteltével, akárcsak a dalban, fájó nosztalgiával tekintenek vissza egykori önmagukra, ha képesek még egyáltalán felidézni.

Persze a dolog társadalmi háttere az, hogy a lelkes huszonéveseknek nincsenek családi kötelezettségeik, nem kell gyerekeket nevelniük illetve a pénzt előteremteniük rá. Aki be akar illeszkedni a standard harmincas-negyvenes életformába, annak annyi energiája megy el pénzcsinálásra és önmaga karbantartására (hiszen az ő korában már nem való smink nélkül járni satöbbi), hogy nem fér bele másokra is gondolni a saját családján kívül. Amikor meg a gyerekek kirepülnek, jön a nagy egzisztenciális válság, csillagjóstól aurafotósig mászkálnak és megpróbálják megtalálni önmagukat – saját maguk rejtett mélységeiben. Véletlenül se egy másik emberben vagy közösségben.

Persze nem kell feltétlenül így lennie; én is ismerek ilyen korú családos embereket, akik nem szűkültek be. Ők a törpe kisebbség; jellemzően huszonévesekkel és/vagy melegekkel barátkoznak.

A közvélemény a fiatalokat, a melegeket és a szingliket szokta önzőnek bélyegezni. Pedig ha belegondolunk, melyik a nagyobb önzés: az, ha valaki kizárólag a saját kis családjára koncentrál (amelyben az utódok lehetőleg vér szerinti gyermekei, hogy a gének is továbbmenjenek), vagy ha valaki nem akarja további gyerekekkel terhelni az amúgy is túlnépesedett földgolyót, hanem helyette társadalmi méretű kérdések foglalkoztatják. Nem azon a szinten, hogy mit kellene tennie Obamának/Orbán Viktornak/az önkormányzatnak/a közös képviselőnek, hanem hogy mi az a dolog – akármilyen kicsike – amivel ő javíthat a világon.

Íme az örök fiatalság titka, hölgyeim és uraim. Garantáltan hatásosabb, mint a ránctalanító krém.

A kommuna gyermekei

***SPOILER***
A kommunákkal kapcsolatos információim különböző skandináv és amerikai filmekből származnak, miáltal valószínűleg egy elég torz és idealizált képet alkottam magamnak olyan közösségekről, amelyek kivonultak a társadalomból a szabad szerelem és az összetartozás jegyében. Hát ebből a filmből kiderül, hogy a végeredmény nem mindig volt olyan idilli, mint gondolnánk.

Az egy dolog, hogy Otto Mühl, a kommuna alapítója egy pszichopata állat volt, aki a személyi kultuszhoz igen hasonló diktatúrát vezetett be és szexuálisan visszaélt a kiskorú lánygyermekekkel. Az ideológiának nyilván voltak elemei, amelyek az ő bomlott agyának köszönhetők. Engem inkább az az elem gondolkoztatott el, ami más kommunákban is megjelenik/megjelent: az, hogy a nukleáris családdal valami gáz van, és ezért egy alternatív családformát kell létrehozni. Merthogy ezzel nagyjából én is egyetértek. Csakhogy ebben a burgenlandi kommunában átestek a ló túlsó oldalára. A párkapcsolatot rossz szemmel nézték; ha két ember egymásba szeretett, az egyiket áthelyezték egy másik, minél távolabbi kommunába. A gyerekeket a szülőktől elválasztva nevelték. A film szívettépő jelenete, amikor az egyik lány édesanyja elmondja: megtiltották neki, hogy gyerekeinek akár a közelébe menjen, nehogy azok elkezdjenek kötődni hozzá. A cél: a nukleáris család korlátaitól megszabadult gyerekeket alkotni. Vagyis a szabad szerelem helyett a szeretet és az összetartozás teljes mértékű tagadása, egy érzelmeket és egyéni kapcsolatokat elnyomó diktatúra, ami mellett Rákosi elvtárs elbújhatna szégyenében.

Szóval megint találtunk valamit, ami nem működik. De mi az, ami igen? Elméletben persze van egy elképzelésem - olyan közösség, amelyben szeretetkapcsolatok alakulnak ki a tagjai között vérrokonságra való tekintet nélkül, és ahol senki se kényszerül bele egy heteroszexista családmodellbe. Néhány ismerősömnek sikerült is átültetnie a gyakorlatba ennek bizonyos elemeit (magamat is közéjük sorolom). Csak szeretnék már látni egy dokut, ami megmutatja, hogy ez lehet(-e) egy egész társadalom alapja - akár csak egy kommuna méretűé is.

Steve Knapp elméletellenes irodalomelmélete

Steve nagyon nem bírja az elméletet. (Ez már alapból szimpatikus benne.) Egy Walter Benn Michaels nevű fickóval együtt írt egy cikket, amely szerint az elméleteknek semmi következménye, ennélfogva nem hasznosak a társadalom számára és senkinek nem kéne ilyesmivel foglalkozni. Ha a tudósok megfogadták volna a tanácsukat, nekünk most sokkal kevesebbet kéne olvasnunk.

Na ehhez képest Steve utána írt egy irodalomelméleti könyvet (amit én sajnos nem olvastam, csak egy arról szóló cikket). Leginkább azon töpreng benne, hogy miért akarnak az emberek irodalmat olvasni. Szerinte az irodalmi műnek az az értelme, amit a szerző gondolt, de kizárt, hogy egy halom ember csak ezért rágja át magát rajta. Steve arra jött rá, hogy azért olvasunk irodalmat, mert az tudatosítja bennünk a saját értékeinket. Ha mondjuk olvasunk egy fickóról, aki hozzánk hasonló helyzetben van (vagy akinek a helyzetébe bele tudjuk képzelni magunkat), egyrészt belegondolunk, mi mit csinálnánk a helyében, másrészt viszont – ha a könyv elég jól van megírva – meg tudjuk érteni, hogy amennyiben ő mást csinált, miért tette. Az olvasás tehát segít abban, hogy tudatosabb döntéseket hozzunk és aktív irányítóivá váljunk az életünknek. Ja és persze megtanít megérteni azt, aki más, mint mi.

Az jutott eszembe, milyen sokszor hivatkozom könyvekre vagy filmekre, amikor egy jelenséget meg akarok magyarázni. Ha például a nemi identitásválságról beszélgetek valakivel, beszúrok olyan mondatokat, hogy „igen, a Kőkeményben is van egy rész, ahol…”. Nem mellékesen ez az egész blog is arról szól, hogy milyen gondolatokat váltanak ki bennem különböző könyvek/filmek/színdarabok/elméletek/zenék. Pedig nem gyűjtöttem pénzt Isaura kiszabadítására és nem feltételezem, hogy Gordon Agáta tényleg a lexikonban olvasott először a leszbikusságról, mint hősnője a Kecskerúzsban. Ezenkívül beszélgetek elég sokat hús-vér emberekkel, és ők is indítanak el bennem gondolatokat. Szóval akkor miért is művészeti és elméleti alkotások (amely kettő mellesleg nem határolódik el egymástól) ihletik ezeket a bejegyzéseket és miért nem az, mit mesélt Gyuri tegnap Dél-Amerikáról?

Egyrészt nyilván benne van, hogy Gyuri (vagy bárki más) magánemberként tett személyes közléseit nem fogom kiadni bármely olvasónak. (A poénok nyilván más lapra tartoznak.) Másrészt itt a párbeszéd vágya is. Ha valakivel együtt ülök a kocsmában, akkor reflektálni tudok a gondolataira, ahogy az ott levő többiek is. A műalkotások befogadása viszont magányos tevékenység – de milyen jó is megosztani valakivel! Legjobb persze, ha ő is látta/olvasta/hallotta az illető művet és van róla véleménye. De ha nem, a bennem elindított gondolatokra akkor is tud reflektálni és kialakul egy párbeszéd a virtuális térben.

Harmadrészt a könyvek/filmek és kisebb mértékben az egyéb művészeti alkotások fontos szerepet játszanak az életemben. „Kevés olyat láttam, hogy egy ember konkrétan szól valamiről, de te a fiction-ről szólsz”, mondta nekem annó Szőcs úr. Ez húsz év alatt nem változott, pedig azóta jártam néhány helyen a világban és megismertem sokféle embert. Mégis tudom, a személyes kapcsolataimon és élményeimen keresztül töredékét sem tapasztalhatom meg azoknak a tudásoknak és érzéseknek, mint könyveken és filmeken keresztül. Az a fixa ideám, hogy minél nyitottabb vagyok, annál jobb emberré válok. Egy viszonylag zárt közegben felnőve, ez a nyitottság először olvasmányélmények segítségével alakult ki bennem. És változatlanul azt gondolom, hogy ezek – nyilván a személyes kapcsolatok mellett – sokat segítenek ebben a projektben.

Pánik (Nemzeti Színház)

A Bridget Jones naplójában van egy rész, amikor Bridgetet a pasija jól kiröhögi a polcán sorakozó önsegítő könyvek miatt. Mégis mit képzelnek a csajok, hogy könyvből lehet megtanulni a párkapcsolatok működését, az önbecsülést meg mittudomén? Bridget belegondol és kidobálja a könyveket. Aztán egyszer ő is elmegy a pasi lakására, és meglepve fedezi fel, hogy a könyvespolca tele van önsegítő könyvekkel.

Hát ja, nem újdonság, hogy a pasik ugyanolyan bizonytalanok magukban, mint a nők. (Főleg a magyarok, meg a finnek is.) És ők is ugyanúgy bedőlnek az álpszichológiai hókuszpókuszoknak, ugyanúgy belekapaszkodnak minden szalmaszálba a búzafüves joghurttól a boksz aerobikig: hátha majd ez lesz a megoldás az összes problémájukra. És persze mindezt csináld magad alapon, hiszen ha a pszichológus nagyrészt csak ül és hallgat, akkor a legjobb barátod ugyanúgy le tud veled folytatni egy terápiát, nemde?

A darab egyik tanulsága, hogy a pszichológiához azért kell némileg érteni, ha használni akarja az ember, különben rendkívül komikus eredménye lesz a dolognak. („A munkámmal segítek jobbá tenni a világot és kiteljesíteni önmagam”-hallgatja az önsegítő CD mantráját a liftszerelő.) Van még sok kisebb tanulsága is, mint pl. hogy ne hívjunk talkshowba buddhista szerzetest, meg ne hadonásszunk gumikacsával a vécé fölött. De elsősorban persze a férfiszerep válságáról szól. Azokról a pasikról, akik görcsösen próbálnak ragaszkodni a férfiasság látszatához, és akik a nőket ugyanolyan kétdimenziós (de lehet, hogy csak egy?) lényeknek látják, mint a korábbi macsók. Ugyanakkor ez már az önreflexív Új Férfi, aki megpróbálja megismerni önmagát, elemzi saját férfilétének összetevőit. Elemzi, de nem kérdőjelezi meg. Ezt csak a szerző teszi, meg a rendező, meg jó esetben a néző.

Sok nő és meleg pasi ült a nézőtéren, akik halálosan élvezték a darabot. Remélem, azért néhány heteró pasi is eljött. Nekik lenne csak igazán tanulságos.