Sarah Blaffer Hrdy: Mother Nature, avagy a szülés veszélyei

 Láttatok már macskát szülni? A felelős állattartók többsége nem látott, hiszen ivartalaníttatja az állatait, de nekem egy nyaraláson volt szerencsém asszisztálni egy félvad cicamama szülésénél. Az emberi szüléshez képest döbbenetesen gyorsan és fájdalommentesen zajlott le, legalábbis a cicamama nem mutatott szenvedést, inkább némi meglepetéssel konstatálta, hogy jé, még egy baba. Persze a babák nagyon picik és soványak voltak, első pillantásra inkább egérkének nézte volna az ember őket, szóval nem meglepő, hogy a szülés és az anyaság sokkal inkább örömöt, mint fizikai megterhelést jelentett a cicamamának. 

Nemcsak a macskáknál, hanem más állatoknál is jellemző, hogy az újszülöttek kicsi súllyal, soványan jönnek a világra, így a szülés maga kevésbé megterhelő az anyaállat számára. Akkor az embernél vajon miért nem így van? Sarah Blaffer Hrdy nagy vihart kavart könyvében azt az elméletet vázolja föl, hogy az állatok többsége ösztönösen gondoskodik kicsinyéről, nincs szükségük arra, hogy a baba vonzó meg cuki legyen. Az embernél viszont szerinte nem így van, ezért kell a csecsemőknek kerek fejjel és már meglevő zsírpárnákkal születnie: az anya a baba láttán úgy gondolja, hogy ez egy szép, erős utód, biztosan megmarad, így megéri energiát belefektetni, a nyiszlett újszülöttet viszont minden további nélkül sorsára hagyná. (Természetesen az állatvilágban is előfordul, hogy a legkisebb, leggyengébb újszülöttel az anyaállat nem foglalkozik. Már csaknem 20 éve annak, hogy barátnőm egy ilyen esetben közbelépett, felvette az ignorált kis fekete cicuskát, aki felsírt, ezzel magára vonva az anyja figyelmét. Ez a majdnem elpusztult kis fekete baba ma is él, már elegáns idős macskahölgyként.)

Akár egyetértünk Sarah elméletével, akár nem, az mindenképpen tény, hogy az embernél a szülés nagyon megviseli a testet. Eleve maga a szülés órákig, sőt akár napokig tartó fájdalmas folyamat, hiszen az emberi utódok születéskor arányaikat tekintve nagyobbak és nagyobb a fejük, mint a legtöbb emlősállat utódainak. Ezáltal a terhesség is sokkal nehezebb, nagyobb mértékben korlátozza a gyermeket kihordó személyt, akinél a terhesség és a szülés következtében gyakran maradandó betegségek alakulhatnak ki a visszerektől az aranyeren át a cukorbetegségig. És ezek még csak a biológiai következmények; nem szabad elfeledkeznünk a társadalmi hatásoktól. A kisgyermekes nőket diszkriminálják a munkaerőpiacon, párkapcsolatukban pedig gyakran akkor is háziasszony-szerepbe kényszerülnek, ha a gyerek születése előtt egyenlőbb volt a munkamegosztás (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/az-azonos-nemu-parok-es-hazimunka.html). Már Betty Friedan is megírta, hogy a (gyerekkel vagy anélkül, de nálunk jellemzően gyereknevelés miatt) otthon maradó nők körében gyakoribb az elszigeteltség és a depresszió, hiszen a mai világban már nincsenek körülöttük azok a hagyományos közösségek, amelyek a történelem során segítséget és társaságot biztosítottak neki (legalábbis az alsóbb osztályokban). Az állami támogatások nem fedezik azt a költséget, amibe egy gyerek felnevelése kerül, és sok család (még jobban) elszegényedik egy új jövevény születése után. Mindehhez hozzájárulnak a társadalmi elvárások arról, hogy tökéletes szülőnek kell lenni, minden figyelmet és (jellemzően pénzbe kerülő) ösztönzést meg kell adni a gyereknek, különben nem fog boldogulni az életben, és ez a szülők lelkén szárad. Napjainkban a gyerekvállalás gyakorlatilag azzal jár, hogy legalább az egyik (de sok esetben mindkét/mindhárom stb.) szülőnek nincs többé saját élete, minden pénzét és energiáját a gyerekre kell fordítania, miközben az államtól és a környezetétől minimális segítséget kap.

És ezeknek a potenciális nehézségeknek a teljes ignorálásával Dúró Dóra műanyag magzatokat osztogat a parlamentben. A Mi Hazánk nem foglalkozik azzal, hogy a gyerekek milyen körülmények között nőnek föl vagy milyen nehézséget jelent a felnevelésük a szüleiknek; számukra csak annyi a lényeg, hogy szaporodjon az (ő fogalmaik szerint értett) magyar emberek száma. Gyakorlatilag elvárják a nőktől, hogy testi-lelki egészségüket, karrierjüket és anyagi biztonságukat feláldozzák a "nemzet" létszámának növelése érdekében. Persze maga Dúró Dóra nem tapasztalja meg ennek a lehetséges hátulütőit, hiszen anyagi helyzetéből fakadóan anyaként is meg tudott maradni parlamenti képviselőnek (gondolom, van pénze bébiszitterre), és nem valószínű, hogy gyerekei születése komoly anyagi gondokat okozott volna neki. Persze ettől még lehetne benne annyi empátia, hogy felismeri, mivel jár a gyerekvállalás nála kevésbé szerencsés nőtársai számára, de ehelyett ő csak nyomatja a pronatalista nacionalista retorikát és mások méhével veri a csalánt.

KSOG

A Kinsey-skálát mindenki ismeri (mármint vélhetően mindenki olyan, aki ezt a blogot olvassa), de szégyenszemre be kell vallanom, a KSOG-ról én is ma hallottam először. A KSOG rendes neve: Klein Sexual Orientation Grid. Fritz Klein azért hozta létre, mert úgy gondolta (egyébként nemcsak ő), hogy a Kinsey-skála nagyon pasi alapon működik, hiszen a szexuális orientáció alapját kizárólag a szexuális tevékenységben, illetve az arra vonatkozó fantáziákban és álmokban látja. Pedig a szexuális orientáció nemcsak a szexről szól, jött rá Fritz (pedig ő is pasi volt). A KSOG hét területet is mér: szexuális vonzódás, szexuális viselkedés, fantáziák, érzelmi preferencia, társasági preferencia (mármint kivel szoktál lógni), önmeghatározás és meleg/leszbikus életforma (vagy annak hiánya).

Nekem a KSOG sokkal szimpatikusabb, mint a Kinsey-skála. Többek közt azért, mert a Kinsey-skálát sokan nem arra használják, amire való, mint pl. azon férfi ismerősöm, aki évek óta nővel élt (nem aszexuális) párkapcsolatban, de a Kinsey-skálán hatosra helyezte magát. Ő nyilvánvalóan összekeverte a szexuális vonzalmakat az identitással, ráadásul a bifóbia ellen is így remélt menedéket találni. Ideje lenne már felhagyni azzal a felfogással, amely szerint a meleg/leszbikus/heteró/bi identitás egyértelműen a (valós vagy vágyott) partner nemén múlik. Nemcsak szerelem nélküli szex létezik (ezt azért talán sokan észrevették már), hanem szexuális aspektus nélküli szerelem is, és akkor a politikai leszbikusokról vagy a buziboszikról nem is szóltunk. Szerintem sokaknak vegyes eredményt hozna egy KSOG-alapú teszt - legalábbis azoknak, akik megengedik maguknak, hogy a társadalmi normákat és az azok által kialakított identitáshatárokat átlépjék.

Steve Knapp elméletellenes irodalomelmélete

Steve nagyon nem bírja az elméletet. (Ez már alapból szimpatikus benne.) Egy Walter Benn Michaels nevű fickóval együtt írt egy cikket, amely szerint az elméleteknek semmi következménye, ennélfogva nem hasznosak a társadalom számára és senkinek nem kéne ilyesmivel foglalkozni. Ha a tudósok megfogadták volna a tanácsukat, nekünk most sokkal kevesebbet kéne olvasnunk.

Na ehhez képest Steve utána írt egy irodalomelméleti könyvet (amit én sajnos nem olvastam, csak egy arról szóló cikket). Leginkább azon töpreng benne, hogy miért akarnak az emberek irodalmat olvasni. Szerinte az irodalmi műnek az az értelme, amit a szerző gondolt, de kizárt, hogy egy halom ember csak ezért rágja át magát rajta. Steve arra jött rá, hogy azért olvasunk irodalmat, mert az tudatosítja bennünk a saját értékeinket. Ha mondjuk olvasunk egy fickóról, aki hozzánk hasonló helyzetben van (vagy akinek a helyzetébe bele tudjuk képzelni magunkat), egyrészt belegondolunk, mi mit csinálnánk a helyében, másrészt viszont – ha a könyv elég jól van megírva – meg tudjuk érteni, hogy amennyiben ő mást csinált, miért tette. Az olvasás tehát segít abban, hogy tudatosabb döntéseket hozzunk és aktív irányítóivá váljunk az életünknek. Ja és persze megtanít megérteni azt, aki más, mint mi.

Az jutott eszembe, milyen sokszor hivatkozom könyvekre vagy filmekre, amikor egy jelenséget meg akarok magyarázni. Ha például a nemi identitásválságról beszélgetek valakivel, beszúrok olyan mondatokat, hogy „igen, a Kőkeményben is van egy rész, ahol…”. Nem mellékesen ez az egész blog is arról szól, hogy milyen gondolatokat váltanak ki bennem különböző könyvek/filmek/színdarabok/elméletek/zenék. Pedig nem gyűjtöttem pénzt Isaura kiszabadítására és nem feltételezem, hogy Gordon Agáta tényleg a lexikonban olvasott először a leszbikusságról, mint hősnője a Kecskerúzsban. Ezenkívül beszélgetek elég sokat hús-vér emberekkel, és ők is indítanak el bennem gondolatokat. Szóval akkor miért is művészeti és elméleti alkotások (amely kettő mellesleg nem határolódik el egymástól) ihletik ezeket a bejegyzéseket és miért nem az, mit mesélt Gyuri tegnap Dél-Amerikáról?

Egyrészt nyilván benne van, hogy Gyuri (vagy bárki más) magánemberként tett személyes közléseit nem fogom kiadni bármely olvasónak. (A poénok nyilván más lapra tartoznak.) Másrészt itt a párbeszéd vágya is. Ha valakivel együtt ülök a kocsmában, akkor reflektálni tudok a gondolataira, ahogy az ott levő többiek is. A műalkotások befogadása viszont magányos tevékenység – de milyen jó is megosztani valakivel! Legjobb persze, ha ő is látta/olvasta/hallotta az illető művet és van róla véleménye. De ha nem, a bennem elindított gondolatokra akkor is tud reflektálni és kialakul egy párbeszéd a virtuális térben.

Harmadrészt a könyvek/filmek és kisebb mértékben az egyéb művészeti alkotások fontos szerepet játszanak az életemben. „Kevés olyat láttam, hogy egy ember konkrétan szól valamiről, de te a fiction-ről szólsz”, mondta nekem annó Szőcs úr. Ez húsz év alatt nem változott, pedig azóta jártam néhány helyen a világban és megismertem sokféle embert. Mégis tudom, a személyes kapcsolataimon és élményeimen keresztül töredékét sem tapasztalhatom meg azoknak a tudásoknak és érzéseknek, mint könyveken és filmeken keresztül. Az a fixa ideám, hogy minél nyitottabb vagyok, annál jobb emberré válok. Egy viszonylag zárt közegben felnőve, ez a nyitottság először olvasmányélmények segítségével alakult ki bennem. És változatlanul azt gondolom, hogy ezek – nyilván a személyes kapcsolatok mellett – sokat segítenek ebben a projektben.

Kath Weston: Families We Choose

Több mint 10 éve olvastam egy rövidebb cikket Westontól ebben a témában, de nem ragadott meg túlzottan. Oké, a melegeket elutasítja a családjuk, ezért meleg barátaik közül választanak családtagokat maguknak. Ez sokakkal biztos így van itt is, na és akkor mi van?

Aztán most elolvastam a könyvet, és rájöttem, hogy Weston a választott családot nemcsak a meleg "testvérekre" és társaikra érti. Az elmélet lényege, hogy a coming out önmagában megkérdőjelezi azt a nézetet, hogy családunkat nem mi választjuk. Eleve az, ha valamely családtagunknak nem akarunk előbújni, jelezheti azt: nem tartjuk elég fontosnak, hogy életünk egy központi elemét megosszuk vele. Továbbá sűrűn előfordul, hogy családtagok elutasítanak valakit a melegsége miatt - "nem vagy többé a fiam/testvérem/(másodunokatestvérem mostohaanyja...)!" Vagyis a családhoz tartozás választhatóvá válik, akár a meleg családtagjukat megtagadó rokonok szempontjából, akár azon meleg ember szempontjából, aki homofób családtagjaival nem kívánja tartani a kapcsolatot.

Nálam ebbe az utóbbi kategóriába tartozik elvben a húgom (akit nem szeretem, ha "testvérem"-nek mondanak, mert a testvérem valaki más). Mindig is könnyű szívvel adtam föl nekem kevésbé szimpatikus rokonokkal a kapcsolatot, ő ráadásul éppen eleget bántott gyerekkorunkban, hogy ne legyenek pozitív érzéseim vele kapcsolatban. Csakhogy a közelmúltban ismét eszembe jutott az az elképzelés, amely amúgy családunkból többeknek egymástól függetlenül eszébe jutott: mi van, ha ő is a nőkhöz vonzódik, de vallásos meggyőződése és egyéb gátlásai miatt nem tud ezzel megbirkózni? Talán ugyanolyan identitásválsággal küzd évtizedek óta, mint én annak idején tizenéves koromban? Amikor ezt felvetettem barátoknak, ők egyöntetűen úgy értelmezték: aggódom érte, mert szeretem. És ez elgondolkodtatott. Az biztos, hogy nem kívánom neki, hogy ilyen mély válságon menjen keresztül. De azért van ez vajon, mert általában nem kívánok emberi lényeknek szenvedést (azzal az enyhe változatú kivétellel, amikor egy politikusnak szenvedést okozna, ha nem terjeszthetné a hülyeségeit)? Vagy attól, hogy valakit melegnek vagy leszbikusnak gondolok, automatikusan részévé válik az egyetemes meleg testvériségnek, és ezáltal pozitívan állok hozzá? Vagy azért vagyok ilyen megértő a húgommal, mert én is átmentem egy hasonló folyamaton? Mindig ilyesmikkel magyaráztam az aggodalmamat. De ha a barátaim mást mondanak, az ő elméletüket is meg kell vizsgálni, mert hátha kívülről jobban látják.

Aztán a közelmúltban úgy alakult, hogy a választott testvéremért is aggódnom kellett. És a két érzés közti különbség félig-meddig megválaszolta a kérdésemet. Azt még mindig nem tudom, hogy szeretem-e a húgomat. De biztos, hogy a "vér nem válik vízzé" elképzelésnek - vagyis hogy a vér szerinti család mégiscsak előbbrevaló (amiről amúgy már Schneider is megmondta, hogy hülyeség) - élő cáfolata vagyok.

David Schneider: American Kinship

Okos gondolatokat tartalmazó, de teljességgel olvashatatlanul megirt művében Schneider összehasonlitja a barátságot a rokonsággal. Azt mondja, a barátság olyan, mint a vakáció: a rokon és nem-rokon kategóriák legjobb részeit kombinálja. Érzelmi közelséget és szolidaritást kapunk tőlük, viszont a barátokat kedvünk szerint eldobhatjuk, ha már nincs szükségünk rájuk, vagy ha nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket; mindezt a rokonokkal nem tehetjük meg.

"Friends are relatives who can be ditched if necessary, and relatives are friends who are with you through thick and thin whether you like it or not and whether they do their job properly or not."

Igy karácsony környékén, amikor az ember átgondolja múltbeli és jelenlegi emberi kapcsolatait (ezek nálam többségben barátságok és igen kis részben rokoni szálak), nagyon is szembetűnik ez a tulajdonság. A barátok igenis eldobhatóak (olykor még akkor is, ha rokoni cimkéket viselnek, ld. a Jeffrey Weeks-cikkel kapcsolatos bejegyzésemet). Ezért az ember nem üldögélhet a babérjain, hanem igenis erőfeszitéseket kell tennie minden egyes emberért. Eszembe jut, ahogyan Dóri annak idején kritizált: már elég régóta együtt vagyunk, nem kell minden egyes pogácsát megköszönni. Szerintem pedig kell. A hosszú barátság titka az, hogy nem vesszük magától értetődőnek a másikat. Merthogy nem is az. A barátság, mint egy karácsonyra kapott Márai-idézetből megtudtam, szolgálat. Olyan szolgálat, amely kölcsönös, és amely sohasem szűnik meg.
Egyik újévi fogadalmam az lesz, hogy megpróbálom ezt a szolgálatot tőlem telhetően maximálisan teljesiteni.

Utazás világok közt

Olvastam egy cikket (a szerző nevét szégyenszemre elfelejtettem), ami sajátos módszerrel próbálta segíteni azt a műveletet, amikor egy másik kultúrában élő ember helyzetébe beleképzeljük magunkat. Ezt a módszert úgy hívta: világok közötti utazás. Arra kell alapozni, hogy saját életünkben is számtalanszor "utazunk világok között", pl. amikor egy önálló, felnőtt ember hazatér a szüleihez, akik egy kicsit még mindig gyereknek kezelik. Ilyenkor az ember más tulajdonságai kerülnek előtérbe, mert ezekre van szükség. És hasonló történik akkor is, amikor belehelyezkedünk egy másik kultúrába.

Arra gondoltam, hogy a "világok közti utazás" számomra régóta az élet szerves része. Ide-oda ugrálok a tanár-diák-idegenvezető-támogató-partner-stb. szerepek között. És van persze, hogy bizonyos szerepeket már nagyon unok, de változatlanul azt gondolom, hogy szükség van az utazási lehetőségre. Hiszen egymásnak ellentmondó oldalaimat nehéz ugyanabban a közegben megélni. Az egyetemen például igyekszem magabiztosnak mutatkozni, nemcsak azért, mert érzésem szerint kevesebb kétség van bennem a nagyképűen tudományosnak nevezhető tevékenységemmel kapcsolatban, mint jónéhány csoporttársamnak, hanem mert ez szükséges ahhoz, hogy komolyan vegyék az embert. Viszont nyilván van bennem bizonytalanság is, ami leginkább a tánccal kapcsolatban szokott felszínre kerülni. Ezzel persze Andrásnak és Csabának megyek az idegeire, ami nem szép tőlem. De azt gondolom, szükségem van ennek a megélésére is, hogy az életem többi színterén kevesebb bizonytalanság legyen bennem.