Olvastam egy cikket (a szerző nevét szégyenszemre elfelejtettem), ami sajátos módszerrel próbálta segíteni azt a műveletet, amikor egy másik kultúrában élő ember helyzetébe beleképzeljük magunkat. Ezt a módszert úgy hívta: világok közötti utazás. Arra kell alapozni, hogy saját életünkben is számtalanszor "utazunk világok között", pl. amikor egy önálló, felnőtt ember hazatér a szüleihez, akik egy kicsit még mindig gyereknek kezelik. Ilyenkor az ember más tulajdonságai kerülnek előtérbe, mert ezekre van szükség. És hasonló történik akkor is, amikor belehelyezkedünk egy másik kultúrába.
Arra gondoltam, hogy a "világok közti utazás" számomra régóta az élet szerves része. Ide-oda ugrálok a tanár-diák-idegenvezető-támogató-partner-stb. szerepek között. És van persze, hogy bizonyos szerepeket már nagyon unok, de változatlanul azt gondolom, hogy szükség van az utazási lehetőségre. Hiszen egymásnak ellentmondó oldalaimat nehéz ugyanabban a közegben megélni. Az egyetemen például igyekszem magabiztosnak mutatkozni, nemcsak azért, mert érzésem szerint kevesebb kétség van bennem a nagyképűen tudományosnak nevezhető tevékenységemmel kapcsolatban, mint jónéhány csoporttársamnak, hanem mert ez szükséges ahhoz, hogy komolyan vegyék az embert. Viszont nyilván van bennem bizonytalanság is, ami leginkább a tánccal kapcsolatban szokott felszínre kerülni. Ezzel persze Andrásnak és Csabának megyek az idegeire, ami nem szép tőlem. De azt gondolom, szükségem van ennek a megélésére is, hogy az életem többi színterén kevesebb bizonytalanság legyen bennem.
Hm... ...tecccik! :-)
VálaszTörlésMindannyian több szerepben élünk,ráadásul ezek még változhatnak is. Érdekes lehet vajon van-e főszerep? (a publicistát meg kihagytad :-))
Egyébként még táncos bizonytalanságodban is Segítő vagy, mert így András legalább ott kompetensnek érezheti megát. :-)))