2010. december 7., kedd

Hajnalhasadás

***SPOILER***

Egy férfi, aki megölte a főnökét, várakozik a kivégzésre. Már kétszer sor került
volna rá, de mind a kétszer elhalasztották, mert az áldozat családja nem jelent meg. Iránban ugyanis a halálbüntetés börtönre váltható át, ha az áldozat családja megbocsát a tettesnek. Egy másik szereplővel ez meg is történik: közvetlenül a bitófa alatt bocsát meg neki áldozata apja (azzal a feltétellel, hogy a gyilkos lemond minden ingatlan vagyonáról, amitől nem válik szimpatikusabbá a néző szemében). Emberünk azonban ismét balszerencsés: a rokon édesanyja meghalt, mély gyászban van, csak a 40 nap leteltével tud bemenni a börtönbe. A kivégzést ismét elhalasztják.

A történet nézhető olyan szempontból, hogy milyen csúnya dolog is a halálbüntetés (a Duna TV nyilván így nézi, mert a "tolerancia-filmek" sorozatban vetítette). Tágabb értelemben azonban a történet rárímel bármelyik hétköznapi ember életére. Hiszen számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy vége lehetne, de a szellemek valamilyen okból úgy döntenek, hogy adnak még egy kis haladékot. Én egyszer már biztosan kaptam haladékot, amikor Valt megmentette az életemet a tartui dóm tetején - és ki tudja, még hányszor voltam életveszélyben túrázás stb. folyamán. De egyelőre még kaptam újabb haladékot. Hogy 40 napot vagy 40 évet, az majd elválik.

A filmbéli férfi már felkészült a halálra (sőt próbálkozik is öngyilkossággal), családját elmarja magától, börtönbeli cimborái támogatása sem hozza vissza az életkedvét. Csak akkor változik a helyzet, mikor állapotos felesége végre megszüli gyermeküket. Ez mondjuk igen patriarchális/heteroszexista végkifejlet (a gyermek létrehozása mint életünk egyetlen értelme). Hiszen még a börtönben is ott voltak a férfi barátai meg egy csomó örömteli dolog, míg a kisbabát csak ritkán, látogatások idején láthatta. Tarthat persze életben valakit olyasmi, ami távol van időben és/vagy térben, elérhetetlen. De bőven van ilyesmi a közelünkben is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése