Okos gondolatokat tartalmazó, de teljességgel olvashatatlanul megirt művében Schneider összehasonlitja a barátságot a rokonsággal. Azt mondja, a barátság olyan, mint a vakáció: a rokon és nem-rokon kategóriák legjobb részeit kombinálja. Érzelmi közelséget és szolidaritást kapunk tőlük, viszont a barátokat kedvünk szerint eldobhatjuk, ha már nincs szükségünk rájuk, vagy ha nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket; mindezt a rokonokkal nem tehetjük meg.
"Friends are relatives who can be ditched if necessary, and relatives are friends who are with you through thick and thin whether you like it or not and whether they do their job properly or not."
Igy karácsony környékén, amikor az ember átgondolja múltbeli és jelenlegi emberi kapcsolatait (ezek nálam többségben barátságok és igen kis részben rokoni szálak), nagyon is szembetűnik ez a tulajdonság. A barátok igenis eldobhatóak (olykor még akkor is, ha rokoni cimkéket viselnek, ld. a Jeffrey Weeks-cikkel kapcsolatos bejegyzésemet). Ezért az ember nem üldögélhet a babérjain, hanem igenis erőfeszitéseket kell tennie minden egyes emberért. Eszembe jut, ahogyan Dóri annak idején kritizált: már elég régóta együtt vagyunk, nem kell minden egyes pogácsát megköszönni. Szerintem pedig kell. A hosszú barátság titka az, hogy nem vesszük magától értetődőnek a másikat. Merthogy nem is az. A barátság, mint egy karácsonyra kapott Márai-idézetből megtudtam, szolgálat. Olyan szolgálat, amely kölcsönös, és amely sohasem szűnik meg.
Egyik újévi fogadalmam az lesz, hogy megpróbálom ezt a szolgálatot tőlem telhetően maximálisan teljesiteni.
Nagyra becsülöm azt a barátom, aki időt talál számomra a naptárában, de még jobban szeretem azt, aki elő sem veszi a naptárát, ha rólam van szó.
VálaszTörlés(Robert Brault)
Vettem a célzást :-) Sajnos, azt hiszem, kötött munkaidejű embereknek ezt az ideált megvalósítani elég nehéz :-(
VálaszTörlés