***SPOILER***
Szegény Mohammad mindig megszívja. Nem mehet az iskolába a többi gyerekkel, mert vak. (Persze aztán egyszer elmegy, és mindenkit lenyűgöz, mert jobban olvas Braille-írású könyvéből, mint a látó gyerekek a magukéból. Természetes, hogy egy filmben a vak gyerek rendkívüli tehetség; átlagos képességű vakok nincsenek, így aztán az életben velünk kapcsolatba kerülő vakoktól is csodákat várunk...) Apja sorscsapásnak érzi a létezését, és mindenféle módon próbál tőle megszabadulni. Végül elpaterolja egy vak ácshoz, amibe a szerető nagymama kötelességtudóan belehal.
A néző érzelmei egyértelműen a szívtelen apa ellen hangolódnak (aki ráadásul, a meglepően csapadékos éghajlat ellenére, sose visz magával semmit eső ellen). Pedig hát végülis az asztalosnál a gyerek tanul egy szakmát, jól jöhet az még neki. Több jelenetben is látjuk, mennyire problémás, hogy apuka magával vigye Mohammadot a munkahelyére (egy rakodómunkás számára ez valószínűleg látó gyerekkel se volna egyszerű). Az egyik jelenetben kifakad: mit vétett ő, hogy egész életére egy vak gyerekhez van láncolva, aki segíteni se fogja tudni öreg napjaiban?
Persze én tudom, hogy egy vak megáll a lábán, a szülője nincs egész életre hozzá láncolva, mint mondjuk egy súlyos értelmi fogyatékoshoz, aki nem tudja magát ellátni. Én tudom, de még a mi társadalmunkban is sokan nem. A vakság a tehetetlenség, kiszolgáltatottság szimbóluma. Anyámnak sokáig könnybe lábadt a szeme, ha "szegény kis Áron"-ról, egy vak rokon gyerekről beszélt (aztán leszoktattam róla). Sokszor előfordult, hogy tanítványaimnak megemlítettem vak ismerőseimet, mire megdöbbent kérdéseikből kiderült, hogy el sem tudják képzelni egy vak ember önálló életét ("És hogyan főz? Mosáskor honnan tudja, hogy melyik ruhája milyen színű?") Ha jórészt középosztálybeli budapestiek ennyire nincsenek képben, igazán nem hibáztathatunk egy iskolázatlan férfit, aki egy kis faluban él az iráni hegyekben. A kultúra jellemző elképzelései alól nehéz kivonni magunkat. És ez vonatkozik magukra a vakokra is. Én, aki a vakokat semmilyen értelemben nem tartom kevesebbnek vagy sajnálatra méltóbbnak, mint bárki mást, sokszor türelmetlen vagyok a "béna vakokkal" (ez Adrienn kifejezése). Nem igaz, hogy nem tud feljönni a hegyoldalon; tapogassa már meg azt a szerencsétlen makettet, nem hiszem el, hogy semmire nem jön rá belőle; micsoda baromság ilyet mondani, hogy "hallgatom a tévét"?! Pedig hát ezek a vakok ugyanabban a kultúrában nőttek föl, mint az őket sajnáló látók, és megtanulták, hogy ők sajnálatra méltóak. (És mindez kiterjeszthető más "sajnálatra méltó" kategóriákra, mint melegek, depressziósok, satöbbi.) Lehet, hogy néhányuknál én voltam az első, aki nem sajnálta őket. Biztos jól meglepődtek. De talán ezáltal kicsit átalakult a magukról alkotott képük és ezáltal az, mihez kezdenek az életükkel.
Mohammad apukája meg a többiek meg majd csak találkoznak teljes életet élő vakokkal és akkor rájönnek ők is.
A látássérült emberek (is) jelentős hátrányba kerülnek a látó emberekkel szemben. Tudomásom szerint a hozzánk elérő információk 80%-a a látáson keresztül ér el minket, ennek hiánya jelentősen megnehezítheti a személy életvitelét. Talán ezen sajnálkozik édesanyád, és ez a sajnálat (indikátor) indítja el az embereket a segítés felé. Tehát szükséges, de nem öncélúan a sajnálkozás, és semmiképp sem érzékeltetendő a segítettel, aki ebből valóban azt gondolhatja, hogy neki ez jár. Egyetértek, hogy a legnagyobb segítség, ha az önállóságának megteremtésében segítik a fogyatékkal élőt, és egyenrangú partnernek tekintik, hogy önbecsülését ne veszítse el.
VálaszTörlésJómagam nehezen viselem a fogyatékkal élők látványát, aminek gyökere a félelem attól a sorstól ami az övék, és persze nem vagyok büszke rá, de ez elég mélyről jöhet.