Az észt Katariina a hetvenes években hozzámegy egy finn férfihoz és Finnországba költözik. Ezzel azonban nem szűnik meg az az állandó felügyelet, amely alatt a Szovjetunió alattvalóit tartotta. Rendszeresen telefonálnak neki Finnországban élő észtek, akik nem ellenőrizhető módon kapták meg a telefonszámát és gyanúsan barátkozni akarnak vele. Ezért aztán, amennyire csak lehet, a család titkolja észt mivoltát, Katariina a lányát nem is engedi észtül beszélni. Ha a család visszalátogat Észtországba, jobb nem feltűnést kelteni: úgy öltözködnek, mint az észtek, és inkább hazaviszik apukának a piát, nehogy a kocsmában kezdjen el finnül kiabálni és magára vonni a figyelmet. És persze jóban kell lenni minden olyan ismerőssel, aki különben bajt okozhat nekik, ezért minden látogatáskor több bőröndnyi ajándékot visznek az ő jóindulatuk megnyerésére. Katariina lánya, Anna, ebbe a félelembe nő bele, és olyannyira magáévá teszi, hogy már felnőttként, bőven a rendszerváltás után is eltitkolja szerelme elől észt származását.
Klisé (de ettől még igaz), hogy a diktatúrák elnyomják a szólásszabadságot: az ellenzéki médiumok megszüntetése Magyarországon erre tett kísérlet. Ám a szólásszabadság nemcsak a sajtóban lakozik. Fontos eleme az, hogy az emberek merjék vállalni önmagukat vagy a véleményüket személyes beszélgetéseikben is. Ennek az elnyomása sokkal lassabban épül ki, de már elkezdődött. Például egy zárt feminista facebook csoportból egy printscreen valahogyan kikerült egy szélsőjobboldali oldalra; emiatt egyes tagokban felmerült, hogy kilépjenek a csoportból vagy legalábbis ne nyilvánítsanak ott véleményt. Többen kérdezték tőlem, merem-e „A CEU-val vagyok” jelvényemet mindennapi szinten hordani, és nem ért-e atrocitás emiatt. Egyébként nem, de ha valaki már latolgatja, merjen-e föltenni egy adott kitűzőt egy adott helyzetben, az máris egy ahhoz hasonló gondolkodást sajátított el, mint amit Sofi Oksanen Észtországból Nyugatra keveredett hősnői.
Nem biztos, hogy Katariinának, Annának vagy a családjuknak bármi bajuk lenne abból, ha elárulnák másoknak a származásukat (Anna barátja például biztos nem okozna problémát). De ezen a ponton az ember már nem képes racionálisan gondolkodni, mert beléivódott a félelem, akárcsak abba a rejtőzködő melegbe, akinek meggyőződése, hogy lebukott a kollégái előtt, mert meglátták, amint egy szivárványszínű karkötős emberrel beszélgetett a buszmegállóban. A heteronormatív és más ideológiai elnyomások így működnek (Foucault is valami ilyesmit állít). És már azzal szembeszállunk velük, hogy ezt felismerjük, és az irracionális félelmek helyett megpróbáljuk racionálisan mérlegelni, hogy adott helyzet veszélyes lehet-e. (Nem biztos, hogy egy csapat szélsőjobboldali huligánnak az arcába villogtatnám a jelvényemet, bár az sem biztos, hogy levenném.) Persze az embereknek különböző mértékben van vesztenivalója azzal, ha vállalják a véleményüket, de vannak átmeneti megoldások, amivel a biztonságukat is megvédjük és a véleményünk szabadságát is megőrizzük. Akinek veszélyes lehet, ha bizonyos facebook csoporttal azonosítják, az lépjen be oda álneves profillal. Aki utcán nem meri fölvenni a szivárványszínű vagy CEU-s kitűzőt, az hordja baráti társaságban. Ezzel talán kisebb mértékben érzékenyít másokat, de nem is feltétlenül feladata ez; megteszik azok, akik helyzetükből adódóan felvállalhatják. A lényeg, hogy ne engedjük magunkra telepedni a diktatúrától való félelmet, mert akkor a diktatúra tényleg kialakul és ránk telepszik.
2017. május 24., szerda
2017. május 11., csütörtök
Alice Walker: The Third Life of Grange Copeland
***SPOILER***
Az írástudatlan Brownfield Copeland beleszeret Membe, a fiatal tanárnőbe; ráveszi, hogy hagyja ott tanult vőlegényét és összeházasodnak. Ám Brownfieldnek folyamatosan kisebbségi érzése van felesége mellett, amit különböző módokon próbál kompenzálni: először csak eltiltja a tanítástól, elégeti a könyveit, majd eljut a fizikai bántalmazásig. Mikor Mem ennek ellenére többet keres és jobban boldogul az élet gyakorlati dolgaiban, Brownfield végül lelövi.
A regényben Brownfield kisebbségi érzése egyértelműen a maszkulinitással kapcsolódik össze: úgy érzi, egy férfinek irányítania kell saját életét, és mivel ezt a feketéket továbbra is csaknem rabszolgaszámba vevő Délen nem teheti meg, legalább családja felett igyekszik uralkodni. Ugyanezt a fajta kisebbségi érzést azonban leszbikus kapcsolatokban is tapasztaltam, és nem is feltétlenül csak azon esetekben, amikor nagy osztálykülönbségek voltak a két fél között. Ha az egyik félnek eggyel több diplomája van vagy jobban beszél egy nyelvet, a másik nem büszke az okos barátnőjére, hanem frusztrált lesz és vagy kerüli a másik fél barátait vagy egyáltalán nem jár vele társaságba; a „biztos szégyellsz engem, amiért csak érettségim van” alaptalan vádaktól a pofonig a reakciók széles spektrumát tapasztaltam meg ilyen esetekben. Pedig nekem őszintén nem számít a másik háttere, nem akarom „civilizálni” vagy megváltoztatni sem, és nem várom el, hogy minden témát megbeszélhessek vele (bár megfelelő nyelvezettel az abszolút tudományos kérdéseket is meg lehet bárkivel beszélni). Az ilyen feszültségeket megtapasztalva mégis sokszor jutott eszembe: inkább egy egyetemista diáktársammal kellett volna járnom, az talán vele egyenrangúnak tekintene a kapcsolatban.
A szociológiában ismert fogalom az osztályendogámia, vagyis az a jelenség, hogy a legtöbben a saját társadalmi rétegükből választanak párt. Ennek sok oka van, például az, hogy a különböző rétegeknek más-más a szocializációs közegük, de az LMBTQ közösség pont abban speciális, hogy sokkal változatosabb háttérből érkeznek ide emberek. Ha ilyen helyzetben is fennmarad az osztályendogámia, azt könnyű a sznob értelmiségiek számlájára írni, akik rá se néznek egy alacsonyabb származásúra vagy maximum szexuális játékszernek használják. Tény, hogy ilyen is van, de ebben a történetben mindkét félnek van felelőssége. Nyilván a mi társadalmunkban, ahol egyre erősödnek az osztálykülönbségek és a felsőfokú végzettséget fetisizáljuk (és nemcsak azért, mert az oktatás leépülésével egyre nehezebb megszerezni), árral szemben úszik az, akinek nem az iskolázottság számít, hanem az ember személyisége. És az is biztos, hogy ezt az értékrend-váltást könnyebb megtenni a jobb helyzetben levő félnek. De ne tegyünk minden felelősséget az ő vállára: ha harmonikus kapcsolatokat akarunk párokon és az egész LMBTQ közösségen belül, akkor az elnyomottaknak is félre kell tenniük az előítéleteiket.
Az írástudatlan Brownfield Copeland beleszeret Membe, a fiatal tanárnőbe; ráveszi, hogy hagyja ott tanult vőlegényét és összeházasodnak. Ám Brownfieldnek folyamatosan kisebbségi érzése van felesége mellett, amit különböző módokon próbál kompenzálni: először csak eltiltja a tanítástól, elégeti a könyveit, majd eljut a fizikai bántalmazásig. Mikor Mem ennek ellenére többet keres és jobban boldogul az élet gyakorlati dolgaiban, Brownfield végül lelövi.
A regényben Brownfield kisebbségi érzése egyértelműen a maszkulinitással kapcsolódik össze: úgy érzi, egy férfinek irányítania kell saját életét, és mivel ezt a feketéket továbbra is csaknem rabszolgaszámba vevő Délen nem teheti meg, legalább családja felett igyekszik uralkodni. Ugyanezt a fajta kisebbségi érzést azonban leszbikus kapcsolatokban is tapasztaltam, és nem is feltétlenül csak azon esetekben, amikor nagy osztálykülönbségek voltak a két fél között. Ha az egyik félnek eggyel több diplomája van vagy jobban beszél egy nyelvet, a másik nem büszke az okos barátnőjére, hanem frusztrált lesz és vagy kerüli a másik fél barátait vagy egyáltalán nem jár vele társaságba; a „biztos szégyellsz engem, amiért csak érettségim van” alaptalan vádaktól a pofonig a reakciók széles spektrumát tapasztaltam meg ilyen esetekben. Pedig nekem őszintén nem számít a másik háttere, nem akarom „civilizálni” vagy megváltoztatni sem, és nem várom el, hogy minden témát megbeszélhessek vele (bár megfelelő nyelvezettel az abszolút tudományos kérdéseket is meg lehet bárkivel beszélni). Az ilyen feszültségeket megtapasztalva mégis sokszor jutott eszembe: inkább egy egyetemista diáktársammal kellett volna járnom, az talán vele egyenrangúnak tekintene a kapcsolatban.
A szociológiában ismert fogalom az osztályendogámia, vagyis az a jelenség, hogy a legtöbben a saját társadalmi rétegükből választanak párt. Ennek sok oka van, például az, hogy a különböző rétegeknek más-más a szocializációs közegük, de az LMBTQ közösség pont abban speciális, hogy sokkal változatosabb háttérből érkeznek ide emberek. Ha ilyen helyzetben is fennmarad az osztályendogámia, azt könnyű a sznob értelmiségiek számlájára írni, akik rá se néznek egy alacsonyabb származásúra vagy maximum szexuális játékszernek használják. Tény, hogy ilyen is van, de ebben a történetben mindkét félnek van felelőssége. Nyilván a mi társadalmunkban, ahol egyre erősödnek az osztálykülönbségek és a felsőfokú végzettséget fetisizáljuk (és nemcsak azért, mert az oktatás leépülésével egyre nehezebb megszerezni), árral szemben úszik az, akinek nem az iskolázottság számít, hanem az ember személyisége. És az is biztos, hogy ezt az értékrend-váltást könnyebb megtenni a jobb helyzetben levő félnek. De ne tegyünk minden felelősséget az ő vállára: ha harmonikus kapcsolatokat akarunk párokon és az egész LMBTQ közösségen belül, akkor az elnyomottaknak is félre kell tenniük az előítéleteiket.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)