Giuseppe Ungaretti: Veglia

 

Un’intera nottata
buttato vicino
a un compagno
massacrato
con la sua bocca
digrignata
volta al plenilunio
con la congestione
delle sue mani
penetrata
nel mio silenzio
ho scritto
lettere piene d’amore

Non sono mai stato
tanto
attaccato alla vita

(a vers forrása: https://lasottilelineadombra.com/2018/03/05/poesie-di-guerra-ungaretti/. A kép forrása: wikipedia)

Az I. világháború előtt Giuseppe Ungaretti a futurizmus nevű költészeti irányzat képviselőivel haverkodott, akik kifejezetten háborúpártiak voltak. A futurista kiáltvány így fogalmaz: "A háborút akarjuk dicsőíteni – a világ egyetlen megtisztítóját –, a militarizmust, a patriotizmust, a felszabadultak destruktív magatartását, azokat a szép elveket, melyekért meghal az ember". Ezért Ungaretti is lelkesen vonult be a háborúba - csakhogy hamar szembesült azzal: amit a fronton lát, az nem magasztos és nemes, hanem színtiszta pusztítás. Az itt idézett verse (aminek nem tudom, van-e magyar fordítása) arról szól, hogy egy egész éjszakát kellett eltöltenie halott bajtársa teteme mellett a lövészárokban, és ez ébresztette rá, mennyire ragaszkodik az élethez.

Ungaretti és társai nem tudták, mire számíthatnak, hiszen egyikük sem tapasztalt meg korábban háborút. Hasonló a helyzet most Európában, hiszen a délszláv háborúnak több mint 20 éve vége, és arról sem nagyon van személyes tapasztalata azoknak, akik nem a volt Jugoszlávia területén élnek. Európában több nemzedék nőtt fel úgy, hogy háborút csak a tévében látott - jó esetben a CNN-en, rossz esetben a patrióta hollywoodi filmekben, amelyekben a katonák mind hősök és mind számítanak az országnak, még a no-name Ryan közlegény is. Ezért annyira nem meglepő, hogy most, az ukrán háború kitörésekor a békemozgalom mellett megjelent egy másik hang is, amely legyávázza a háborús övezetből menekülő ukránokat. Még keresztény és/vagy erőszakmentes kommunikációt propagáló körökben is találkoztam olyan véleménnyel, hogy de hát ha nem harcolnak, akkor Oroszország bekebelezi Ukrajnát és diktatúra lesz, ezért aztán legyen háború. Külpolitikai elemző nem vagyok, ezért nem indulok el azon a vonalon, hogy meg lehetne-e másképp őrizni Ukrajna függetlenségét. Ehelyett arról írnék, hogy az átlag civileknek rosszabb-e egy diktatúrában élni békében, mint bárhol háborúban. Párhuzamként a közelmúlt egyik legdurvább európai diktatúráját választom, amelyben magam ugyan szintén nem éltem, viszont több ismerősöm igen, én pedig a disszertációmhoz elég sokat olvastam róla elemző és oral history forrásokat: Nicolae Ceaușescu Romániáját.

Az 1980-as években Romániában Európa talán legsötétebb diktatúrája alakult ki Hitler óta. Ha az ember röviden össze akarná foglalni, két fontos jellemzője volt: az anyagi nélkülözés és a félelem. Az előbbi egyébként nem minden diktatúrára jellemző, legalábbis nem ilyen szinten, csak ugye Nicolae Ceaușescu elnök fejébe vette, hogy visszafizeti az országa összes adósságát, és magasról leszarta, hogy emiatt a népe nyomorogni fog. Szóval a diktatúrák többsége ennél azért jobb, de még ez sem volt olyan rossz, mint egy háború.

Ceaușescu Romániájában hiánygazdaság volt: alig volt élelmiszer, egy csomó mindent jegyre adtak, és hosszú órákat kellett sorban állni a boltok előtt. Tudjuk, hogy egy háborúban nem is kell hadműveleti területen tartózkodni ahhoz, hogy megérezze az ember a hiányt: az I. világháborúban Budapesten nem volt front, mégis pár év után már lázadások törtek ki az élelmiszerek ára és elérhetősége (mármint elérhetetlensége) miatt. A szocializmusban sokan a háztáji gazdaságból szerezték meg a hiányzó élelmiszereket, bár az állam ezt is korlátozta (ld. A tanú c. filmet). Ha viszont valakinek a gazdaságán átvonul a hadsereg, azok nemcsak elvesznek minden ehetőt, amit találnak, de gyakran el is pusztul minden, a gazda pedig kezdheti a nulláról. A 80-as évek Romániájában korlátozták az áram- és melegvízhasználatot, de legalább napi pár órára volt, amit nem minden háborús övezet mondhat el magáról.

A nélkülözésnél is durvábban érintette azonban a szocialista Románia lakóit a rettegés. Nagyon kevés is elég volt ahhoz, hogy a rendszer ellenségének bélyegezzenek: ha hallgattad a Szabad Európa rádiót, ha "nem megfelelő" irodalmat olvastál, ha tartottad a kapcsolatot Nyugat-Európában élő rokonaiddal - vagy ha ezek valamelyikét rád fogta egy szomszéd, akit valamikor valamivel megbántottál. A rendszer ellenségeit pedig bevitte a Securitate és börtönbe vagy munkatáborokba küldte. Vagyis az emberek folyamatosan rettegtek a szabadságukért - viszont egy háborús övezetben az életükért is rettegnek. Ha nincs is teljes kontrollod afölött, hogy bevisznek-e a Secusok, azért legalább valamit megpróbálhatsz, ha nem is feltétlenül eredményes (mondjuk belépsz a pártba, felvonulsz május elsején Nicolae Ceaușescu képe alatt, meg mittudomén). Afölött viszont szó szerint nulla kontrollod van, hogy nem esik-e egy eltévedt bomba pont a te házadra. Plusz míg a Securitate által bevitt "antiszocialista elemek" családja "csak" nyomorgott (a Szovjetunióban volt egyébként tábor a politikai foglyok feleségeinek is, Romániában ilyenről nem tudok), addig a besorozott katona a saját testi épsége mellett azon is folyamatosan aggódhat, lelövik-e a gyerekeit, megerőszakolják-e a feleségét az ellenséges katonák.

Van az a bizonyos maslowi piramis, ami szerint a fizikai szükségletek a legalapvetőbbek: ne forogjon közvetlen veszélyben az életed, legyen mit enned, legyen fedél a fejed fölött. Az ilyenek, hogy demokrácia meg a gondolat szabadsága, csak jóval feljebb jönnek. Szóval nem, nem szarabb diktatúrában élni, mint egy háborús övezetben.

(A háborúról írtakhoz főleg a II. világháborút vettem alapul, amiről bőven van magyarul is szakirodalom és informált szépirodalom - ez utóbbira példa Závada Páltól a Természetes fény, amiről majd lesz egy külön posztom. A 80-as évek Romániájáról Katherine Verdery és Gail Kligman könyvei mellett ez a könyv tartalmaz még számos oral history alapú tanulmányt: Remembering Communism. Private and Public Recollections of Lived Experience in Southeast Europe.)

David Attenborough: Egy élet a bolygónkon

 ***SPOILER***

(kép: greendex.hu)

Naná, hogy spoilerezek - ha ezzel csak egy olyan emberhez eljut Sir David üzenete, aki amúgy a filmet nem látta és a könyvet sem olvasta, már elértem valamit. (Akik meg Sir David rajongói, azok úgyis megnézik.) Szóval Sir David csodálatra méltó optimizmussal azt állítja, hogy az ember természetrombolása visszafordítható. A megoldások pedig halál egyszerűek: megújuló energiaforrások használata, védett zónák kialakítása az óceánokban, a húsfogyasztás csökkentése, az erdőirtások beszüntetése és a túlnépesedés megakadályozása - nem, nem a kínai módszerrel, hanem azzal, hogy növeljük az életszínvonalat mindenhol, különös tekintettel az egészségügyre és az oktatásra, ezen belül a lányok oktatására. (Bocs, ha kihagytam valamit.) Ezek annyira nem is radikális megoldások, mármint nem követelnek a meglevő életszínvonalunkról való olyan szintű lemondást, mint  Greta Thunberg módjára vitorlással szelni át az Atlanti-óceánt.

Csakhogy ezeket a célokat csak úgy lehetne megvalósítani, ha a világ összes országa együttműködik bennük. Hiába vállalja x darab ország, hogy a védettnek nyilvánított nemzetközi vizeken nem halászik, elég, ha 2-3 másik nem tartja be a megállapodást, ugyanott vagyunk. És ez még az a cél, aminek a megvalósítása a leginkább realisztikusnak tűnik a világ jelenlegi állapotát nézve. Mert amit most látok, az az, hogy van az országoknak egy törpe kisebbsége, amely magáévá teszi a Sir David által felsorolt célokat (ebben a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a nyugatinak mondott országok szerepelnek, sőt Sir David bizonyára célzatosan hozza fel példának Palaut és Costa Ricát) - és van egy csomó másik ország, akik "nem leszünk gyarmat" felkiáltással csakazértse csinálja azt, mint a Nyugat, mert veszélyeztetve érzi saját "nemzeti kultúráját" - nem látják a fától az erdőt, vagy nem hajlandók elfogadni, hogy az emberiség túlélése érdekében bármiről is le kellene mondaniuk. (Ilyesmi persze egyéni szinten is előfordul a sarki kisboltba is autóval közlekedő újgazdagtól a húst hússal evő ínyencig, csak egy állam szintjén még kevésbé tartom megbocsáthatónak, ha nem közösségi alapon gondolkodik.) Így aztán hiába támaszkodik Ausztria vagy Izland csaknem teljes egészében megújuló energiaforrásokra, hiába elektromos a teljes bécsi tömegközlekedés, ha Amerikában az olajlobbi sikeres nyomulásának köszönhetően továbbra is benzin alapú autókkal furikáznak és a tömegközlekedésnek még a gondolatára is kirázza őket a hideg (tisztelet a kivételnek). Hiába próbálják sok országban zöldebbé tenni a tájat és a városokat is, ha Bolsonaro (és kisebb tételben más országokban élő cimborái) mohón irtják az erdőket az anyagi haszon reményében. Hiába kapható a vegán ételek egyre szélesebb választéka a bécsi üzletekben, ha Magyarországon a mesterségesen (pl. közmunka által) nyomorban tartott tömegek csak a hatósági áras csirkefarhátat tudják megvenni, Kínában pedig még külön propagálják is a sertéshús fogyasztását (sokadszorra ajánlom a témában a Soyalism c. filmet (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/01/soyalism.html, itt a link is megvan hozzá). Hiába próbálkoznak egyes országok korlátozni a születések számát, ha a nacionalista populizmus "fogy a magyar/lengyel/orosz (! - igen, ilyen is van) felkiáltással a gyerekvállalásra buzdít. Hiába látja jól nagyon sok fejlődő ország, hogy az oktatásba kellene beruháznia (itt most Trinidad a példám: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/01/paula-isabel-allende-venezuelaban.html), ha a populista (fél)diktatúrák pont hogy leépítik az oktatást, nehogy az emberek elég okosak legyenek és átlássanak a hazugságaikon. Végül hiába ismerte fel nagyon sok ország, hogy a nők egyenjogúsága sok szempontból, így a túlnépesedés visszafogása érdekében is hasznos, ha más országokban a férfihatalom túlságosan is retteg pozíciója elvesztésétől, ezért igyekszik a nőket jogfosztottságban tartani és az otthon falai közé száműzni.

A fent leírt rossz példák nemcsak azért problémásak, mert egyes emberek életminőségét közvetlenül veszélyeztetik (a tálibok által terrorizált nőkét, az oktatás híján munkát sem találó szegényekét, a betontengerben fuldokló városi lakosokét és még sorolhatnám), hanem mert megnehezítik azt az összefogást, amire szükség lenne, hogy megmentsük a bolygót. (Mármint az emberiséget, helyesbít Sir David; a természet valószínűleg regenerálódik majd az ökokatasztrófa után, csak mi emberek ezt már nem fogjuk látni.) Sajnos azonban a pénzéhség, a nacionalizmus, a populizmus és a hímsovinizmus él és virul, és sok helyen egyáltalán nem látszik csökkenni - így viszont, akármilyen kevésre van is szükség a pusztulás visszafordításához, nem sok esélyt látok rá, hogy sikerülni fog. Sir David optimista, én nem vagyok az.

A Stonewall-lázadás, avagy mit nem akart a Mattachine Society és miért

 

(kép: amazon.com)

Ez a film azért jobb a szokásos stonewallos dokuknál, mert szépen kontextusba helyezi az eseményeket. Sokat beszél például az első amerikai meleg egyesületről, a Mattachine Societyről. Az egyik jelenetben a Mattachine Society képviselője egy tévéadásban nyilatkozik, és megnyugtatja a nézőket: nem igazak a híresztelések, hogy a melegek házasodni akarnak meg gyereket nevelni, csak azt szeretnék, ha békén hagynák őket a rendőrök.

Mai szemmel megmosolyogtató ez a jelenet, ugyanakkor a Mattachine Society és más 60-as évekbeli meleg és leszbikus szervezetek tényleg nem harcoltak a házasság és a gyereknevelés jogáért. Egy olyan világban, ahol börtönbe csukhattak a homoszexualitásért vagy azért, ha a másik nem ruháját viselted, ez fel sem merült. Ahhoz, hogy egyenlő jogokat követeljünk az azonos nemű pároknak és a szivárványcsaládoknak, szükség volt egy egyéni szintű jogegyenlőségre, illetve egy olyan közösségre, amely meg merte kérdőjelezni azt az alaptételt, hogy a házasság és a család csak heteronormatív lehet.

Korábban már írtam arról, hogy az LMBT+ jogok története nem egy lineáris fejlődés, és visszalépések is előfordulhatnak, például Orbán alatt Magyarországon vagy Trump alatt az USÁ-ban (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/06/meszaros-gyorgy-az-lmbt-identitasok-es.html). De még ha az a szerencsétlenség történne is, hogy minden országban jobboldali populista barmok kerülnek hatalomra, akkor sem fogunk ugyanott tartani, mint a Stonewall előtti Egyesült Államokban. Nemcsak azért, mert megmarad egy csomó azonos nemű pár, akik összeházasodtak és/vagy gyereket nevelnek, hanem mert most már tudjuk, hogy ez lehetséges. Még ha bizonyos jogokat a mi országunkban soha nem tapasztaltunk meg, akkor is el tudunk képzelni - az internet, a média vagy ott járt ismerőseink beszámolói alapján - egy olyan világot, amelyben megvannak. Akármennyire elnyomó is a rendszer, azt a tudást, hogy a gyakorlatban is létezhet a nemváltás, az örökbefogadás vagy a házasság joga, senki nem veheti el tőlünk.

Dharma és Greg macskaszittel, avagy miért más macskának lenni, mint transzneműnek

 A 80-as évek méltatlanul elfeledett vígjátéksorozatában Dharmát egyszer megkéri a szomszéd, hogy vigyázzon a macskájára. Kiderül azonban, hogy az illető "macska" valójában egy pasas, aki macskának képzeli magát és úgy is él (ld. a képen, amelynek forrása: imdb).

Az utóbbi időben viszont, mint megtudtuk, vannak páran, akik kifejezetten macska identitásúnak vallják magukat. A magyar szenzációhajhász média természetesen felkapta a hírt, és a "csúszós lejtő" érvelést használva azzal riogatja az embereket: lám, ha megengedjük, hogy valaki a születési nemétől eltérő nemben éljen, akkor előbb-utóbb ide jutunk. Ez egy újabb eszköz arra, hogy felturbózzuk a transzfóbiát, pedig a két dolognak a világon semmi köze egymáshoz.

A macska és az ember ugyanis két külön faj. Akarhat valaki úgy élni, mint egy macska (nem dolgozni, egész nap csak sütkérezni és játszani stb.), de ettől még nem lesz macska. Nem lehet egy emberi testet úgy átalakítani, hogy az illetőt utána bárki macskának nézze; van egy pasas, aki plasztikai sebészekkel macskaszerűre operáltatta az arcát, de ő se lett hiteles macska, csak simán borzalmas (ezért nem is rakom ide a képét). Se őt, se a Dharma által szittelt "macskaembert" nem lehet összetéveszteni mondjuk Figaróval a Cat Caféból:

Ezzel szemben a Homo Sapiens Sapiens férfi- és nőtagjai ugyanazon fajhoz tartoznak. Nemcsak léteznek olyan műtéti beavatkozások, amelynek segítségével olyan mértékben átalakítanak egy férfi testet, hogy az külső szemlélőnek még meztelenül is nőinek tűnjön, de felöltözve minden műtét nélkül is egy csomó emberről nem egyértelmű, hogy melyik nembe tartozik. Persze a kromoszómák számát meg ilyesmiket nem tudják megváltoztatni, de ha ránézünk valakire, nem a kromoszómáit számolgatjuk annak megállapítására, hogy milyen nemű.

 Transznak lenni nem tévképzet; a transz emberek nem azt állítják, hogy az ő testük nem is az, aminek látszik, és ami a lábuk közt van, az nem is punci, hanem fütyi. Csak azt állítják, hogy ezzel a testtel ők nem tudnak azonosulni. Amely érvelést simán elfogadunk akkor, ha egy cisz nő mellnagyobbítást vagy zsírleszívást szeretne, szóval miért gáz ugyanez a mellnagyobbítás akkor, ha egy férfi testbe született személy kéri? És ahogy a zsírleszívás után nem fogunk továbbra is úgy beszélni Béluskáról, hogy ő egy kövér ember (legalábbis amíg újra meg nem hízik, mert a zsírleszívást alkalmazóknál ez nem ritka), miért is ne tekintenénk nőnek egy olyan embert, akinek mellei vannak, még akkor is, ha szilikonból? 

 De még ez a biológiai átalakulás sem szükséges hozzá, ugyanis az, hogy férfiak vagy nők vagyunk, elsősorban társadalmi szerep, nem pedig biológia kérdése.Ezt jól igazolja az, hogy különböző interszex állapotokkal született emberek simán beilleszkednek a női vagy a férfi szerepbe, és legtöbbször nem derül ki róluk, hogy a biológiájuk eltérő, ha/amíg ezt el nem mondják. Sőt ha valaki úgy mutatkozik be, hogy ő nő, de androgén inszenzitivitási szindrómája van, akkor szerintem a legtöbb ember ezt simán elfogadja így és nem kezd azon vitatkozni, hogy de hát akkor te nem is nő vagy, hanem interszex. Egy transz nő tökéletesen meg tud felelni a legtöbb női szerepkörnek, a reprodukciós szerepeket leszámítva, (de erre elég sok cisz nő sem képes). És itt van a macskaember elásva. A transzfóbia gyökere az, hogy a nemiséget kizárólag a reprodukciós szerepekre vezetik vissza. Az ilyen idológia szerint egy nőt semmi más nem tesz nővé, csak az, ha gyerekeket szül. Persze történetileg soha nem volt olyan kor, amikor a nők szerepét ennyire redukálták volna, de egyes mai konzervatív ideológiák mégis megpróbálják, és ehhez még szerencsétlen macskákat is felhasználják (persze a "konzervatív" kicsit érdekes jelző olyasmire, ami egy sosem volt állapotot szeretne megőrizni, de ez külön posztot érdemlő kérdés). Pedig ha elfogadjuk, hogy az ember neme sokkal többről szól, mint a biológia, annak nem az lesz a következménye, hogy egy csomóan macska identitásúnak vallják majd magukat. Hanem az, hogy férfiak és nők, ciszek és transzok sokkal szabadabban élhetik meg identitásukat és szerepüket.

Orbán Viktor esete a puncsminyonnal

 A "politikus mint átlagember" propagandasorozat (amelyet mindkét oldal lelkesen művel, ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html) legújabb darabjában Orbán Viktor egy társasággal cukrászdába megy és a pultnál puncsminyont és Rákóczi-túróst rendel. Ez ugyanolyan ügyetlen propagandaimidzs, mint amikor Varga Judit csuklóján méregdrága órával veszi a csirkefarhátat, egyetlen apró különbséggel. A miniszterelnök ugyanis - a fennálló Covid-szabályozás ellenére - nem visel maszkot. Kormánypárti források ezt azzal próbálták magyarázni, hogy Orbánék asztalnál ülő fogyasztóvendégek voltak, akikre nem vonatkozik a maszkviselési kötelezettség - csakhogy ez esetben rosszul tudják a törvényt, ugyanis az asztalnál fogyasztó személyeknek is fel kell venniük a maszkot, ha odamennek a pulthoz. A tárgyban született egyik mémben OV képe alatt Sheldon magyarázza az értetlenkedő Leonardnak, hogy az autizmussal és bizonyos fogyatékossággal élők mentesülnek a maszkviselet alól. Ezt a mémet itt egyrészt azért nem osztom meg, mert elvből nem posztolok Orbánról képet, másrészt meg mert a fogyatékossággal élők számára sértő lehet, hogy a miniszterelnökhöz hasonlítják őket.

Na de ha a fenti magyarázatok egyike sem stimmel, vajon miért nem visel Orbán maszkot? Nem hiszem, hogy azért, hogy mindenképpen felismerjék; a Covid első hulláma alatt készültek képek és videók kórházi látogatásairól, amelyeken teljes vegyvédelmi öltözetet viselt, épp csak a szeme látszott ki. Azt se hiszem, hogy a PR-osai annyira szarok lennének, hogy rendszeresen engednek becsúszni ilyen malőröket, ugyanis nem ez az első (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/05/orban-viktor-es-porkoltszaftos-kezcsok.html). Arra jutottam tehát, hogy az egyszerű magyarázat: azért, mert megteheti. Ahogyan Szájer számára se lett semmi komoly következménye annak, hogy megszegte a brüsszeli Covid-rendszabályokat (meg mellesleg kábítószert birtokolt és ellenállt az őt letartóztatni kívánó rendőröknek), Orbán Viktor is büntetlenül megteheti, hogy nem tartja be a saját maga által hozott törvényeket. És bízik benne, hogy így is újraválasztják, ahogyan a győri polgármester Borkai Zsoltot a szexbotránya után. Hiszen a politikai vezető felül áll a törvényen, sőt ő maga a törvény (szintén a napokban egy bírósági ítélet indoklásaként konkrétan Orbán Viktor egyik interjúját idézték). És ezzel vége is a jogállamnak, hiszen annak definíciója, hogy a törvény mindenkire egyformán vonatkozik. Magyarországon ez a gyakorlatban már régóta nem így van, de most már nyíltan ki is merik mutatni.

A képen látható bécsi puncsminyonok ezzel szemben rózsaszín háromszöget formáznak, ami köztudottan meleg szimbólum. Ne hagyjuk hát, hogy a FIDESZ kisajátítsa ezt a kedves rózsaszín süteményt, amely éppúgy nem diszkriminál, ahogyan a törvényi szabályozásnak sem kellene.