Giuseppe Ungaretti: Veglia

 

Un’intera nottata
buttato vicino
a un compagno
massacrato
con la sua bocca
digrignata
volta al plenilunio
con la congestione
delle sue mani
penetrata
nel mio silenzio
ho scritto
lettere piene d’amore

Non sono mai stato
tanto
attaccato alla vita

(a vers forrása: https://lasottilelineadombra.com/2018/03/05/poesie-di-guerra-ungaretti/. A kép forrása: wikipedia)

Az I. világháború előtt Giuseppe Ungaretti a futurizmus nevű költészeti irányzat képviselőivel haverkodott, akik kifejezetten háborúpártiak voltak. A futurista kiáltvány így fogalmaz: "A háborút akarjuk dicsőíteni – a világ egyetlen megtisztítóját –, a militarizmust, a patriotizmust, a felszabadultak destruktív magatartását, azokat a szép elveket, melyekért meghal az ember". Ezért Ungaretti is lelkesen vonult be a háborúba - csakhogy hamar szembesült azzal: amit a fronton lát, az nem magasztos és nemes, hanem színtiszta pusztítás. Az itt idézett verse (aminek nem tudom, van-e magyar fordítása) arról szól, hogy egy egész éjszakát kellett eltöltenie halott bajtársa teteme mellett a lövészárokban, és ez ébresztette rá, mennyire ragaszkodik az élethez.

Ungaretti és társai nem tudták, mire számíthatnak, hiszen egyikük sem tapasztalt meg korábban háborút. Hasonló a helyzet most Európában, hiszen a délszláv háborúnak több mint 20 éve vége, és arról sem nagyon van személyes tapasztalata azoknak, akik nem a volt Jugoszlávia területén élnek. Európában több nemzedék nőtt fel úgy, hogy háborút csak a tévében látott - jó esetben a CNN-en, rossz esetben a patrióta hollywoodi filmekben, amelyekben a katonák mind hősök és mind számítanak az országnak, még a no-name Ryan közlegény is. Ezért annyira nem meglepő, hogy most, az ukrán háború kitörésekor a békemozgalom mellett megjelent egy másik hang is, amely legyávázza a háborús övezetből menekülő ukránokat. Még keresztény és/vagy erőszakmentes kommunikációt propagáló körökben is találkoztam olyan véleménnyel, hogy de hát ha nem harcolnak, akkor Oroszország bekebelezi Ukrajnát és diktatúra lesz, ezért aztán legyen háború. Külpolitikai elemző nem vagyok, ezért nem indulok el azon a vonalon, hogy meg lehetne-e másképp őrizni Ukrajna függetlenségét. Ehelyett arról írnék, hogy az átlag civileknek rosszabb-e egy diktatúrában élni békében, mint bárhol háborúban. Párhuzamként a közelmúlt egyik legdurvább európai diktatúráját választom, amelyben magam ugyan szintén nem éltem, viszont több ismerősöm igen, én pedig a disszertációmhoz elég sokat olvastam róla elemző és oral history forrásokat: Nicolae Ceaușescu Romániáját.

Az 1980-as években Romániában Európa talán legsötétebb diktatúrája alakult ki Hitler óta. Ha az ember röviden össze akarná foglalni, két fontos jellemzője volt: az anyagi nélkülözés és a félelem. Az előbbi egyébként nem minden diktatúrára jellemző, legalábbis nem ilyen szinten, csak ugye Nicolae Ceaușescu elnök fejébe vette, hogy visszafizeti az országa összes adósságát, és magasról leszarta, hogy emiatt a népe nyomorogni fog. Szóval a diktatúrák többsége ennél azért jobb, de még ez sem volt olyan rossz, mint egy háború.

Ceaușescu Romániájában hiánygazdaság volt: alig volt élelmiszer, egy csomó mindent jegyre adtak, és hosszú órákat kellett sorban állni a boltok előtt. Tudjuk, hogy egy háborúban nem is kell hadműveleti területen tartózkodni ahhoz, hogy megérezze az ember a hiányt: az I. világháborúban Budapesten nem volt front, mégis pár év után már lázadások törtek ki az élelmiszerek ára és elérhetősége (mármint elérhetetlensége) miatt. A szocializmusban sokan a háztáji gazdaságból szerezték meg a hiányzó élelmiszereket, bár az állam ezt is korlátozta (ld. A tanú c. filmet). Ha viszont valakinek a gazdaságán átvonul a hadsereg, azok nemcsak elvesznek minden ehetőt, amit találnak, de gyakran el is pusztul minden, a gazda pedig kezdheti a nulláról. A 80-as évek Romániájában korlátozták az áram- és melegvízhasználatot, de legalább napi pár órára volt, amit nem minden háborús övezet mondhat el magáról.

A nélkülözésnél is durvábban érintette azonban a szocialista Románia lakóit a rettegés. Nagyon kevés is elég volt ahhoz, hogy a rendszer ellenségének bélyegezzenek: ha hallgattad a Szabad Európa rádiót, ha "nem megfelelő" irodalmat olvastál, ha tartottad a kapcsolatot Nyugat-Európában élő rokonaiddal - vagy ha ezek valamelyikét rád fogta egy szomszéd, akit valamikor valamivel megbántottál. A rendszer ellenségeit pedig bevitte a Securitate és börtönbe vagy munkatáborokba küldte. Vagyis az emberek folyamatosan rettegtek a szabadságukért - viszont egy háborús övezetben az életükért is rettegnek. Ha nincs is teljes kontrollod afölött, hogy bevisznek-e a Secusok, azért legalább valamit megpróbálhatsz, ha nem is feltétlenül eredményes (mondjuk belépsz a pártba, felvonulsz május elsején Nicolae Ceaușescu képe alatt, meg mittudomén). Afölött viszont szó szerint nulla kontrollod van, hogy nem esik-e egy eltévedt bomba pont a te házadra. Plusz míg a Securitate által bevitt "antiszocialista elemek" családja "csak" nyomorgott (a Szovjetunióban volt egyébként tábor a politikai foglyok feleségeinek is, Romániában ilyenről nem tudok), addig a besorozott katona a saját testi épsége mellett azon is folyamatosan aggódhat, lelövik-e a gyerekeit, megerőszakolják-e a feleségét az ellenséges katonák.

Van az a bizonyos maslowi piramis, ami szerint a fizikai szükségletek a legalapvetőbbek: ne forogjon közvetlen veszélyben az életed, legyen mit enned, legyen fedél a fejed fölött. Az ilyenek, hogy demokrácia meg a gondolat szabadsága, csak jóval feljebb jönnek. Szóval nem, nem szarabb diktatúrában élni, mint egy háborús övezetben.

(A háborúról írtakhoz főleg a II. világháborút vettem alapul, amiről bőven van magyarul is szakirodalom és informált szépirodalom - ez utóbbira példa Závada Páltól a Természetes fény, amiről majd lesz egy külön posztom. A 80-as évek Romániájáról Katherine Verdery és Gail Kligman könyvei mellett ez a könyv tartalmaz még számos oral history alapú tanulmányt: Remembering Communism. Private and Public Recollections of Lived Experience in Southeast Europe.)