2019. november 23., szombat

Néma Tanúk felvonulás

A felvonulás előtti beszédek mindig egy adott témára fókuszálnak: idén ez a gyermekvédelem volt. Sorra derültek ki a történetek arról, mennyire inkompetens, nemtörődöm módon végzik munkájukat a gyámhatóságnál és a gyermekjóléti hivataloknál az ügyintézők, aminek hatására egy csomó gyerek konkrétan a bántalmazó felügyelete alatt köt ki, vagy azért marad ott hónapokon-éveken keresztül, mert lassú az ügymenet.

Okként az érzéketlenséget, illetve a patriarchátust emlegették az előadók, amiben egyébként igazuk is van. De ez nem a teljes kép. A történetnek ennél sokkal szélesebb összefüggései vannak, a politika szintjén is. Mert azt ugye tudjuk: a szociális ellátórendszerben és az egészségügyben dolgozók anyagi és társadalmi megbecsültsége katasztrofális. Ráadásul az állam alig költ ezekre a területekre, így az a néhány igazán elkötelezett ember is hamar kiég az állandó szélmalomharcban; pár hónapon belül két ilyen elkötelezett barátom hagyta ott ezt a területet. Azok maradnak ott, akik nem teszik bele a lelküket, akiknek ez csak pénzkereseti lehetőség. Egy részüknek valószínűleg nincs is ilyen irányú felsőfokú végzettsége, hiszen az egyetemet végzettek eleve nagy arányban hagyják el az országot, és ez különösen igaz pl. olyan területekre, mint a szociális munka, amivel német nyelvterületen sokkal jobb fizetésért, nagyobb megbecsülésért és jobb körülmények között végezhetik a munkájukat. De hát a képzések minősége is kérdéses, hiszen a magyar oktatás ott tart, ahol - nem beszélve arról, hogy sokak előtt eleve csaknem teljesen zárva maradnak a magasabb szintű oktatás kapui. Pedig közöttük lehetnek azok, akik saját bőrükön tapasztalták meg például az intézeti létet, és ezért sokkal tudatosabban dönthetnének a hozzájuk kerülő gyerekekről. És persze afelől sincs kétségem, hogy a hivatali ügyintézőket is ugyanúgy kizsákmányolják, mint a magyar alkalmazottak többségét, hiszen nincsenek hatékony érdekvédelmi szervezetek; már csak emiatt sem tudják megfelelő odaadással végezni a munkájukat.

Az oktatás és a szociális szolgáltatások mindig is fontos szerepet játszottak a nők helyzetének javulásában. Ezzel szemben a mai Magyarországon a patriarchális szemlélet társul azokkal a politikai döntésekkel, amelyek nem fektetnek kellő pénzt ezekbe a területekbe, a szegregáció által még kevesebb gyereknek adják meg az oktatás lehetőségét, a foglalkoztatottak jogait nem tartják tiszteletben, és mivel mindez - és még sokminden más - nem mutatja a javulás jeleit, aki csak tud, elmenekül az országból. És ezek a tényezők egymásra hatva egy csomó gyerek életét teszik tönkre, akik pedig az ország jövője lehetnének - vagy lehettek volna.

2019. november 16., szombat

CEU pushed from Hungary

https://www.nytimes.com/2019/11/15/world/europe/university-soros-vienna-orban.html?smid=nytcore-ios-share&fbclid=IwAR2m5-K9fWajlAhCTPhhYgEh8P9uIT28NvoirfYMTqepvj-6b5XEJdx1NYg

A New York Times cikke kb. összefoglalja, amit mi már úgyis tudunk, de egyébként hasznos, mert hátha így a külföldi olvasóközönség is megtudja. Meg azért nekem is tudott újat mondani, például hogy a CEU évi 24 millió euróval járult hozzá a magyar államháztartáshoz. (Jó, azt tudtam, hogy sokkal, de a pontos összeget nem.)

Ekkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy a nacionalizmus - és különösen annak kirekesztő, etnikai alapon szerveződő formája - mennyire nem kifizetődő. A fenti példa illusztrálja, hogy anyagi hátrány származhat belőle. Külpolitikailag sem kifizetődő, hiszen azokat az országokat, akik hasznos szövetségesek lehetnek, elidegeníti magától egy olyan kormány, amely a saját országa és népe felsőbbrendűségét szajkózza - ez különösen igaz a szomszédos országokra, akiket ugye alapból utálni kell, pedig ők siethetnek leginkább a segítségünkre vészhelyzet idején. Szellemi tőke szempontjából sem éri meg, hiszen a magyar kormánynak pont sikerült kiutálnia Európa egyik legrangosabb felsőoktatási intézményét, amelynek jónéhány magyar és külföldi végzett hallgatója eddig Magyarországon dolgozott, a mi hasznunkra fordítva közgazdasági, politológiai, jogi stb. tudását. Belpolitikailag sem kifizetődő az etnikai alapú nacionalizmus, mert törésvonalakat alakít ki az ország különböző etnikai hátterű lakosai között, sőt - mint a magyar esetben - még a magyar etnikumú embereken belül is, ugyanis értelmezése szerint bizonyos emberek (pl. feministák, liberálisok, LMBT emberek) nem férnek bele a nemzet fogalmába.

Szerintem egy olyan ország, amely két nagyhatalom (EU és Oroszország) határvidékén lavírozik, kis lélekszámú ország és gazdaságilag sem áll túl fényesen, egyszerűen nem engedhetné meg magának, hogy nacionalista legyen. Abból ugyanis nagyon komoly baj származhat.

2019. november 3., vasárnap

Yunxiang Yan: Private Life Under Socialism

A szerző egy kínai falu hétköznapjait követte végig a 70-es évektől az ezredfordulóig. A kínai társadalommal kapcsolatban sokunknak a hagyományos értékrend jut eszébe, amelynek értelmében a szülőket feltétlen tisztelet illeti, és cserébe azért, hogy felnevelték gyermekeiket, azok kötelesek gondoskodni róluk öreg napjaikban. Y.Y. viszont azt találta, hogy a 90-es évekre már nagyon nem ez volt jellemző. Az idős szülőket, ha egyáltalán befogadta valamelyik gyerekük, sötét kis szobájukba száműzik, alig beszélnek velük, nem étkezhetnek a többiekkel egy asztalnál, sőt a durva fizikai erőszak sem ritka. A fiatalokat csak a pénz érdekli, és képesek kisemmizni öreg szüleiket, ha így megvehetik a legtrendibb cuccokat a városban.
Y.Y. szerint mindezért paradox módon a szocialista ideológia a felelős. Hiszen az próbálta aláásni a családokban uralkodó nemi és életkori hierarchiákat, ráadásul az új eszméket követő fiatalokat a hagyományosan gondolkodó idősek fölé emelte. A 80-as évektől az állam egyre inkább hátrahúzódott, a téeszeket feloszlatták, megszűntek a nagy ideológiai kampányok, helyükbe viszont nem a régi értékek léptek, hanem a fogyasztói társadalom mohósága és individualizmusa, amit csak erősített, hogy a tévében az emberek láthatták a nyugati emberek fényűző életmódját (legalábbis a szappanoperák mitikus világában). Ráadásul az emberek megszokták, hogy a közügyekbe nincs beleszólásuk, és az állam továbbra is erősen korlátozza a civil aktivitást. Így alakult ki egy olyan generáció, amelynek célja már nem a társadalom jobbá tétele vagy akár saját családja boldogulása, hanem az egyéni anyagi jólét.
Noha Magyarországon soha nem alakultak ki a szocializmus olyan végletes formái, mint a Kulturális Forradalom, azért némi hasonlóságot láthatunk. Itt is erősödött az anyagiasság, és sokan azért elégedetlenek, mert a Dallas és a Schwartzwaldklinik (vagy későbbi társaik) mesevilágát a nyugati átlagember valóságának tartják és erre ácsingóznak. Nálunk kicsit több tere van a civil aktivitásnak, mint a még mindig egypártrendszert követő Kínában, de az elmúlt években láthattuk: az ellenzéki pártokra a rendőrségtől az adóhatóságig mindenkit rászabadítanak, a jogaikkal élni kívánó ellenzéki politikusok ellen fizikai erőszakot alkalmaznak, aki pedig civil szervezetben próbál tenni valamit, azt ellenséges ügynöknek bélyegzik és mindenféle törvényekkel igyekeznek akadályozni a működését az ahhoz szükséges anyagi források megteremtését. Ezek csak megerősítik azt a passzivitást, amit a szocializmus egyébként is sikeresen belenevelt az emberekbe. És persze mindez önmagát erősíti, hiszen a közügyekkel nem törődő állampolgárok vagy nem mennek el szavazni, vagy simán hajlandók akár egy diktátorra is szavazni, ha ez számukra anyagi előnyöket (krumpli, rezsicsökkentés stb.) jelent. Az, hogy a társadalom egyes rétegei még hátrányosabb helyzetbe kerülnek majd, nem érdekli őket, hiszen ők maguk jól jártak.
Nyilván más tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a volt szocialista országok egy részében ismét diktatúrák kezdenek kialakulni, de ezeknek is része van benne. A szocializmus traumáját nem Terror Háza-típusú emlékmúzeumokkal kellene feldolgozni, hanem az emberek gondolkodásából kellene valahogy száműzni az akkor beléjük nevelődött passzivitást. Csak persze ez nem történik meg, mert egyes politikai vezetőknek nagyon is jól jön a status quo.