Az öldöklés istene

Két házaspár azért találkozik, hogy a gyerekeik közötti konfliktust elsimítsák. Civilizáltan, mint középosztálybeli kultúremberekhez illik. Valójában mindenki utál mindenkit: mindkét házaspár a másikat, plusz a párokon a házasfelek egymást. A zseniálisan megcsinált kamaradráma (Yasmina Reza, naná) azon egyensúlyoz, hogy meddig tartható fenn ez a civilizált felszín a különböző balesetek, konfliktusok és alkoholfogyasztás ellenére.

Persze a mindennapi életben számos olyan helyzet van, amikor erőt veszünk magunkon és civilizáltan viselkedünk; amikor az optikus át akart baszni, nem küldtem el a fenébe, hanem elfogadtam igencsak gyenge magyarázkodását. De ha nem muszáj, nem akarok belemenni olyan helyzetekbe, ahol kedvesen udvarias felszínt kell mutatnom olyan emberek felé, akikkel kapcsolatos valós érzéseim adott helyzetben nem fejezhetőek ki. MaTegnap estére három lehetséges programom volt. Az első úgymond hivatali kötelesség, tulajdonképpen formális megjelenés olyan emberek körében, akik többsége számomra semmit sem jelent, és pontosan tudom, hogy ők minimum nem kedvelnek, de olykor igyekeznek is keresztbe tenni nekem. A második helyen számomra nagyon kedves emberek között lettem volna és egy barátnak esetleg jól jött volna a jelenlétem, de nem tudtunk volna kötetlenül beszélgetni. A harmadik helyen kedves, bár nem túl közeli ismerősökre számíthattam és kötetlen beszélgetésre. Vállalom a kötelességtudat hiányának a vádját: a harmadik helyre mentem.

A Nagy Fafilm

Az egzotikus filmeket kínáló dokucsatornákon nem véletlenül láthatunk főként amerikai, francia és angol filmeket: ezekben az országokban a filmesek kapnak elég támogatást, hogy távoli tájakra utazzanak, míg Magyarországon ez csak a kiváltságos keveseknek – például az On the spot készítőinek – adatik meg (tegyük hozzá, nekik megérdemelten). A magyar dokumentumfilmesnek be kell érnie kisebb, közelebbi témákkal. Molnár Attila Dávid még az átlagnál is jobban leredukálta igényeit: filmje egyetlen fáról, a Gerecsében található óriás tölgyről szól.

Ilyen szűk és közeli témáról sokkal nehezebb izgalmas filmet készíteni, mint mondjuk az afrikai szavannákról, tehát sokkal több szakmai tudás is kell hozzá. Molnár merít is a nagy klasszikusokból, leginkább a Mikrokozmoszból és Sivatagi show-ból: a hernyó-divatbemutató egyértelmű párhuzam Jamie Uys filmjével, de az is, ahogyan az ember részévé válik a történetnek. Míg számos természetfilm úgy tesz, mintha ember-nem-járta helyen játszódna, vagy az embereket csak kívülálló szakértőként vonja be, Molnár (akárcsak Uys) számára ők is ugyanolyan szerves és szórakoztató részei a környezetnek, mint a növények és állatok: ugyanolyan jót derülünk a lombkoronában bőrig ázó természetfilmesen, mint az általa felerősített köteleken akrobatikázó pelén. Ezt hívjuk az antropológiában holisztikus szemléletnek: teljességében szemlélni a vizsgálat tárgyát.

Nem véletlenül jutott eszembe az antropológia mint párhuzam, hiszen ott is azt látjuk, hogy míg egyeseknek vannak forrásai izgalmas törzsekhez utazni terepmunkára, mások ezt már csak anyagi okokból sem tehetnék. De nemcsak ezért választja valaki azt, hogy a saját társadalmát kutassa. Ahogyan a Nagy Fafilm is egy hétköznapi témában találja meg a különlegeset, az antropológus is azt mutatja meg, hogy mindennapi tevékenységeink mögött milyen kulturális elemek húzódnak meg, és új fénybe helyezi azokat. És ahogyan készülhet doku egyetlen fáról, egy antropológiai tanulmány is bemutathat egy kultúrát egyetlen ember történetén keresztül (egy szép példa erre Bakó Boglárka: Zsuzska, a rossz című írása). Persze nem azért csinálja egyik sem, hogy szakmai tudásával villogjon. Saját természeti és emberi környezetünk jobb megértése segíthet abban, hogy jobbá tudjuk azt tenni saját munkánkkal, de legalábbis értékelni a sokszínűségét. Úgyhogy a Travel Channel helyett tessék szépen a hétköznapi világunkról szóló dokukat nézni, érdemes.

Jonas Jonasson: Analfabeten som kunde räkna (Az analfabéta, aki tudott számolni)

Valamikor a történet elején Nombekót, a fiatal fekete lányt elüti egy autó. Pechjére mindez Dél-Afrikában történik az apartheid idején, ezért aztán a bíróság nem az (amúgy holtrészeg) gázolót ítéli büntetésre, hanem őt magát, amiért volt pofája egy fehér ember autója előtt mászkálni.

A svéd olvasó persze harsányan röhög, és magában gratulál Jonas Jonassonnak, amiért ilyen abszurd poénnal illusztrálta a rasszizmus működését. Pedig magyar szemszögből nézve Nombeko esete egyáltalán nem irrealisztikus. Mi olyan országban élünk, ahol a hajléktalant börtönbüntetésre ítélik, amiért nincs lakása; ahol a diákokat tanulmányaik elvégzése után nem engedik külföldre, bár itthon meg nem találnak állást; ahol a legtöbb család hétvégi programja a közös bevásárlás vagy a tévénézés (és sejthető, hogy az előbbi során kommunikálnak többet), a politikusok mégis azzal akarnak jót tenni a családoknak, hogy megszüntetik a boltok vasárnapi nyitvatartását.

Ha Jonas Jonasson netán olvassa ezt a posztot (mondjuk googletranslate-tel), ajánlom neki, hogy vizsgálja meg egy kicsit a magyar valóságot. Kevés munkával is nagyszerű abszurd regényt tudna írni belőle.

Johnny Cash: A Boy Named Sue

https://www.youtube.com/watch?v=WOHPuY88Ry4

***SPOILER!***
Bár a dalt egyszer egy transznemű Facebook-csoportban osztotta meg valaki, főszereplője egyáltalán nem transz. Egyszerűen csak megszívta, mert apja (vélhetően vicces kedvében) fiú létére lánynevet adott neki. Egész életét arra teszi fel, hogy megkeresse az apját és bosszút álljon rajta. Mikor végre megtalálja, az apa elárulja a névadás valódi okát: azt akarta, hogy fia megedződjön az élet nehézségeivel szemben azáltal, hogy kiskorától fogva folyamatosan harcolnia kell. Apuka, bár nem volt genderológus, láthatóan tisztában volt a társadalom heteronormativitásával és azzal, hogy a nemi szerepek bármilyen fajta áthágása súlyosabb szankciókat von maga után, mint bármilyen más határsértés, különösen a férfiak számára (nem véletlen, hogy Johnny Cash nem írta meg a ballada női változatát, monjuk ’A Girl named Paul’ címmel).


Számomra két momentum érdekes a történetben. Az egyik, hogy Sue simán megúszná az összes vegzálást, ha egyszerűen letagadná a nevét vagy valamilyen alternatív becenevet használna helyette, mint a Pi élete főszereplője. De Sue ezt éppúgy nem teszi meg, mint ahogy a még születési nemükben élő és abból nem kirívó transzszexuálisok vagy a heterónak kinéző meleg nők és férfiak is gyakran előbújnak olyankor is, amikor ez veszélyt jelenthet rájuk. Sue számára a neve éppoly központi része az identitásának, mint egy transznak a választott neme vagy egy meleg/leszbikus embernek a szexuális orientációja. Ez a párhuzam magyarázatot adhat azoknak, akik felől az LMBTQ emberek élhetnek, ahogy csak akarnak, de minek mondják el? Nos, pont azért, amiért Sue – és tegyük hozzá, az emberek többsége – nem hazudik a nevével kapcsolatban: mert énjének alapvető része, és ha nem mondaná meg, a vele találkozó emberek valaki mást ismernének meg.

A másik érdekesség, hogy Sue fékezhetetlen gyűlölete az apja iránt valamelyest enyhül ugyan a magyarázat hatására, de a dal végén elmondja: ő ugyan soha nem fog lánynevet adni a fiának. Hasonlóképpen sok melegtől és leszbikustól hallottam: nem szeretné, hogy a gyereke a saját neméhez vonzódjon, hogy ne kelljen azokat a szenvedéseket átélnie, mint neki magának. Egy cseh tanulmányban a leszbikus anyukák büszkélkednek vele, hogy óvodás kislányuk milyen heteró, folyton a magassarkú cipőket próbálja. Persze szép, hogy valaki meg akarja védeni a gyerekét, de azt gondolom: ha már x darab gyereknek saját neme iránti vágyakkal kell születnie, jobban járnak, ha azonos nemű szülőkhöz születnek, akik ugyanezt átélték és megfelelően tudják őket támogatni (persze tudom, az elosztás nem egészen így megy, de mivel a statisztikák szerint nagyjából konstans az azonos nemű partnereket választók aránya minden társadalomban és történelmi korban, annyira nem elszállt ez a megközelítés). Ugyanakkor az ilyen szülők valójában azt mondják: a többségtől eltérő szexualitásuk több szenvedést, mint örömet okozott nekik. Nem tagadom persze, hogy egy heteronormatív társadalomban eltérő szexuális orientációval felnőni nagyon nehéz. De visszatekintve én úgy gondolom, nagyon sokat köszönhetek ennek a helyzetemnek. Biztos, hogy heteroszexuálisként kevesebb önismeret és társadalmi tudatosság volna bennem, és persze nagyon sok pozitív (nemcsak szexuális) élményből is kimaradtam volna. Akárcsak Sue apja, úgy gondolom, a „másság” megerősített és sokat adott nekem. Szóval nem, kedves Sue és leszbikus anyukák, nem gondolom, hogy az lenne a legjobb a gyerekemnek, ha teljesen belesimulna a heteronormatív átlagba.