Ilyen cím mellett azt hinné az ember, valamilyen ausztrál vagy esőerdei őslakos népről lesz szó, de nem. Tomasz egy elhagyott lengyel bányavidéken folytatta a kutatását. A bányák bezárása után az itt élők abból élnek, amit találnak: orvvadásznak és gyűjtögetnek az erdőben, illegálisan tovább folytatják a szénkitermelést, és szétlopkodják a használaton kívüli ipari és állami épületeket. Persze ezen tevékenységek nagy része magántulajdont sért, hiszen a szétlopkodott épületek továbbra is valamilyen cég tulajdonában állnak, a lelőtt vaddisznókat pedig sportvadászat céljából telepítették be az erdő egy privát tulajdonban levő részére. Az egykori bányászok azonban nemcsak a náluk gazdagabbak magántulajdonát nem tisztelik: egymás udvarából is simán ellopkodják a hulladékfémet, és aki azzal szembesül, hogy ilyenformán meglopták, az nem csinál balhét, egyszerűen visszalopja a cuccot a szomszédtól, kamatostul.
Tomasz empatikusan áll hozzá kutatási alanyaihoz (mondjuk antropológusként kötelessége is), de be kell ismernie: az, hogy a szegénységre ügyeskedéssel és lopással reagálnak, kulturális jellegzetesség, mondjuk Walesben (ahol szintén sok bányát bezártak a 80-as években) kevésbé tudjuk elképzelni. Kelet-Európában viszont nemcsak a bányászokat jellemzi. A könyvet olvasva rengeteg párhuzamot találtam magyarországi gyakorlatokkal. Már gyerekkorunkban, még a szocializmusban az volt a felfogás: ha az iskola a népé, vagyis a mienk, akkor azt csinálunk a berendezésével, amit akarunk, vagyis összefirkálhatjuk és szétfaraghatjuk a padokat, ha úgy tartja kedvünk. A szüleinktől is azt láttuk, hogy ha elfogyott otthon a gemkapocs vagy a dosszié, hoztak a munkahelyről az ottani készletből, és senkinek sem voltak erkölcsi aggályai azzal kapcsolatban, hogy munkaidő alatt, a cég számlájára hosszasan intézzen magánjellegű telefonbeszélgetéseket. (Egy jóbarátom a 90-es években minden áldott reggel felhívott a céges vonalról és félórát csevegtünk - ja, amúgy az adóhatóságnál dolgozott.) Sokan űznek sportot abból, hogy bliccelnek a közlekedési eszközökön vagy jogtalanul vesznek igénybe kedvezményeket (ismertem olyat is, akit egy baleset miatt ideiglenesen rokkanttá nyilvánítottak; az illetőnek a karja ugyan pár hónap múlva meggyógyult, de erről "elfelejtette" értesíteni a hatóságokat, és vígan felvette a rokkantnyugdíjat, amíg felül nem vizsgálták a leszázalékoltak állapotát pár évvel később). Egyfajta Robin Hood-mentalitással sokan vélik úgy, hogy az állam vagy a cégek kárára ügyeskedni nem bűn - aztán persze felháborodnak, hogy miért nem cseréli le a BKK a buszait újabbakra, és fel se merül bennük, hogy a közlekedési vállalat anyagi helyzetéért ők mint bliccelők is felelősek.
Az ilyen típusú bejegyzéseimre szokták sokan azt reagálni, hogy de hát ez csak a szocializmusban és közvetlenül utána volt, nem tekinthető a magyar mentalitás részének. Ennek ellentmond azonban, hogy napjainkban is bőven látok rá példát. A volt lakótársaim 2020 körül egy apartmanokat kiadó cégnél takarítottak, és ha a vendég hátrahagyott az apartmanban bármit (a filteres kávétól a napszemüvegen és jógamatracon át a sportcipőig), akkor nem értesítették róla vagy utánaküldték, hanem a takarítók megtartották maguknak, akkor is, ha nem feltétlenül volt rá szükségük (négy jógaszőnyeget gyűjtöttek be két év alatt, egyikük se jógázott soha). Sokakban a külföldre költözés után is megmarad ez az attitűd - mikor eljöttünk Bécsbe, itt élő barátaink első "hasznos" tanácsa az volt, hogyan lehet lebukás nélkül bliccelni a metrón, és rendkívül csodálkoztak azon kijelentésünkön, hogy mi szabályosan, jeggyel tervezünk utazni - ami valószínűleg hozzájárulhat ahhoz, miért néznek a magyarokra ferde szemmel sok nyugati országban.
Mostanában sokan szoktak azzal érvelni: Magyarország jelenlegi vezetői valóban a saját érdekeiket néző rablók és ügyeskedők, de ez nem általánosítható az egész népre. Nyilván nem is állítom, hogy az ország minden egyes magyar identitású lakosa ugyanolyan gátlástalanul lop, mint Orbánék, de kulturálisan igenis jelen van az a fajta attitűd, amely az egyén anyagi boldogulását a közösség fölé helyezi, és ha a szabályok kijátszásával valaki anyagi előnyre tehet szert, azt valamilyen mértékig elfogadott megtenni. Orbánt és a sleppjét a magyar kultúra termelte ki, és pontosan azért nem buktak még bele abba, ahogyan saját zsebükbe teszik az ország fejlesztésére szánt pénzeket, mert csak nagyban csinálják azt, amit mások kicsiben. Fokozottan igaz rájuk a mondás: minden országnak olyan vezetője van, amilyet megérdemel.
