Lisszaboni történet

***SPOILER***

A rendező olyan filmet akar készíteni Lisszabonról, amely megmutatja, miért is szereti ő ezt a várost. Ezért hagyományos eszközökkel, kézi kamerával járja a várost, veszi fel az embereket, utcákat, villamosokat; mintha az elmúlt 100 év meg se történt volna és a filmezés hőskorában lennénk, amikor a képek még nem eladni, hanem üzenni akartak valamit. Mégsem elégedett a művével. Megpróbálja a hátára erősíteni a kamerát, így az olyannak láttaatná a várost, amilyen, nem amilyennek ő látni akarja. Ezeket a felvételeket azonban ő maga sosem fogja megnézni.

Ha az ember szeret valamit vagy valakit, mindig nehéz másoknak elmondani, miért teszi. Mindig kicsit félve viszek el embereket kedvenc helyeimre vagy játszom le nekik kedvenc zenéimet, hiszen ha nincs ugyanolyan hatással rájuk is, nem fogom tudni elmagyarázni, miért fontosak nekem. Ugyanígy nem tudok beszélni másoknak a párom iránti szerelmemről sem, még ha olykor jó is lenne megosztanom ezt az érzést valakivel. Carson McCullers nyilván ezért írta, hogy a szerelem magányos érzés.

A filmben a hangmérnök végül megtalálja a megoldást. Ha nem egy objektív képet próbálnask mutatni, hanem szeretetből filmezni, el fog készülni az az alkotás, amit akartak. És ez be is bizonyosodott, hiszen én ennek a Wim Wenders-filmnek a hatására szerettem bele látatlanban Lisszabonba. Csakhogy Wendersnek meg a filmbeli szereplőknek megvan az az előnyük, hogy ők művészek, különleges tehetségük van alkotásaikkal átadni az érzéseiket. Én pedig sajnos nem vagyok az. Megmaradok tehát az érzelmek kifejezhetetlenségének a börtönében.

Efrajim Kishon: Hajvédők

Noha a szatíra eredetileg az antiszemitizmust próbálja magyarázni (cseréljünk csak le egy betűt a címben), szerintem sokkal jobban ráhúzható a homofóbiára. Hiszen zsidónak lenni relatíve stabil identitás (legalábbis genetikai értelemben): akinek nincs zsidó felmenője, általában nem kell azon aggódnia, hogy hirtelen mégis lesz. Ezzel szemben a haj mennyisége ugyebár változhat, például életkori alapon - és a hajvédők talán azért is támadják olyan vehemensen a kopaszokat, mert félnek, hogy egyszer ők is erre a sorsra jutnak. Meggyőződésem, hogy a homofóbiát is áthatja az a félelem: mi van, ha egyszer erotikusan vonzódni fogok egy azonos neműhöz, vagy ha a haverom iránti ragaszkodás túllépi a barátság határait? Ráadásul a buziság bárkire ráhúzható akkor is, ha nem maradéktalanul felel meg a nemi szerep-elvárásoknak (ld. C.J. Pascoe), márpedig véleményem szerint nem sok férfi vagy nő van, aki ne érezné magát defektesnek a valóban irreális férfi- ill. nőideállal szemben. A buziság, akárcsak a kopaszság, mindenkivel megeshet, és pont ezért ilyen fenyegető.