Lisszaboni történet

***SPOILER***

A rendező olyan filmet akar készíteni Lisszabonról, amely megmutatja, miért is szereti ő ezt a várost. Ezért hagyományos eszközökkel, kézi kamerával járja a várost, veszi fel az embereket, utcákat, villamosokat; mintha az elmúlt 100 év meg se történt volna és a filmezés hőskorában lennénk, amikor a képek még nem eladni, hanem üzenni akartak valamit. Mégsem elégedett a művével. Megpróbálja a hátára erősíteni a kamerát, így az olyannak láttaatná a várost, amilyen, nem amilyennek ő látni akarja. Ezeket a felvételeket azonban ő maga sosem fogja megnézni.

Ha az ember szeret valamit vagy valakit, mindig nehéz másoknak elmondani, miért teszi. Mindig kicsit félve viszek el embereket kedvenc helyeimre vagy játszom le nekik kedvenc zenéimet, hiszen ha nincs ugyanolyan hatással rájuk is, nem fogom tudni elmagyarázni, miért fontosak nekem. Ugyanígy nem tudok beszélni másoknak a párom iránti szerelmemről sem, még ha olykor jó is lenne megosztanom ezt az érzést valakivel. Carson McCullers nyilván ezért írta, hogy a szerelem magányos érzés.

A filmben a hangmérnök végül megtalálja a megoldást. Ha nem egy objektív képet próbálnask mutatni, hanem szeretetből filmezni, el fog készülni az az alkotás, amit akartak. És ez be is bizonyosodott, hiszen én ennek a Wim Wenders-filmnek a hatására szerettem bele látatlanban Lisszabonba. Csakhogy Wendersnek meg a filmbeli szereplőknek megvan az az előnyük, hogy ők művészek, különleges tehetségük van alkotásaikkal átadni az érzéseiket. Én pedig sajnos nem vagyok az. Megmaradok tehát az érzelmek kifejezhetetlenségének a börtönében.