J. M. G. Le Clézio: Terra Amata

Egy apa és fia a fagyiról beszélgetnek. Egy férfi váratlanul kiszáll az autójából és elindul a tengerparti sétányon, hogy eggyéolvadjon a tömeggel. Egy halló szerelmespár jelnyelven beszélget egy kávézóban. Jelentéktelen epizódok egy ember életéből – az emlékezet játékai, amely számunkra olykor érthetetlen módon szelektálja ki, mely képek maradjanak meg élesen bennünk.

Andrásra gondolva számos ilyen hétköznapi jelenet villan be a közös történetünkből. Ahogy kitölt egy pohár fehérbort, én meg közlöm, hogy annyit nem iszom olyan italból, aminek a minőségében nem vagyok biztos (ez később bölcs döntésnek bizonyult, Zsolt ugyanis láthatóan bosszúnak szánta a folyékony búcsúajándékot). Ahogy ügyes ujjaival próbálja kihalászni a kapucnimba becsúszott zsinórt a Mala Mojstrovka csúcsán. Ahogy Csaba búcsúestjén a vállára borulva sírok, ő meg azt mondogatja: „nem tudok többet segíteni”. Ahogy Előddel, akár egy gengszterfilmben, egyszerre veszik fel a napszemüvegüket a Salamander Expresszen. Vagy ahogy az óceán partján a fűben fekve olvas és várja, hogy visszaérjek a futásból. Ő talán nem is emlékszik ezekre a pillanatokra (mondjuk az utolsóra azért talán igen), de bennem megragadtak.

Ma egy ismeretlen lánytól kaptam üzenetet a facebookon. Kiderült: egy iskolába jártunk, és annak idején megtalálta az irodalomkönyvemet, amibe verseket írtam. Annyira megérintették a verseim, hogy még ma is emlékszik némelyikre, noha én már rég elfeledkeztem róluk. Abból, amit életünk folyamán teszünk, sose tudhatjuk, mi marad emlékezetes számunkra – vagy akár mások számára. Egy egészen hétköznapi tettünkkel is hatással lehetünk valakinek az életére.