Számunkra ellenszenves politikusról filmet forgatni nemcsak azért lehet szar, mert nyilván mindenki szívesebben tölti idejét jó fej emberek közt, hanem mert mi van, ha az elkészült filmre (ami óhatatlanul tükrözi a rendező véleményét) a főszereplő azt mondja, hogy na hát ezt nem mutathatod be? Vagyis úgy kell megcsinálni a filmet, hogy ő is elégedett legyen vele, de mondjuk mi se érezzük azt, hogy éppen reklámot csináltunk egy számunkra elfogadhatatlan eszmének - láttam olyan filmet, amely (a rendező szándéka ellenére) gyakorlatilag sztárolt egy neonácit. Shamira Raphaëla filmje azonban nem ilyen. Miközben bemutatja Constans Kusters holland szélsőjobboldali politikust, egyértelmű párhuzamokat von Kusters pártjának migránsellenes retorikája és a gyarmati kizsákmányolás vagy éppen azon hangok között, akik a harmincas években tiltakoztak a németországi zsidó menekültek befogadása ellen. Vannak továbbá ironikus momentumok is, például egy archív felvétel, amelyen nemzeti hősökként jelenítik meg az Ausztráliába kivándorló holland telepeseket, vagy az a jelenet, amikor Kusters kislánya sírva jön haza, mert nácinak csúfolták a suliban, a szülők meg vigasztalják, hogy bizony, néha nem könnyű másnak lenni... Ahogy néztem a filmet, azon gondolkodtam: hogy az ördögbe adta Kusters a beleegyezését ehhez?
A rendezővel folytatott beszélgetésből kiderül. Shamira elmondja, hogy Kusters kifejezetten imádja a filmet, úgy érzi, megmutatja az ő valódi lényét. Teljesen más szemüvegen át nézi a dolgokat: ahol Shamira, az arubai bevándorlók leszármazottja gyarmati elnyomást és rabszolgaságot lát, ott Kusters a holland történelem dicsőséges korszakát, amikor ez a kis ország uralta a világot (bármennyire bizarr is ez a felfogás a holland gyarmatok számát mondjuk a francia, angol vagy spanyol gyarmatbirodalomhoz viszonyítva). Shamira azért hozta el a filmjét Magyarországra, hogy a magyar nézők számára is feltárja a nacionalista populizmus működési mechanizmusait, Kusters viszont azért örült ennek, hiszen hallotta, hogy "a magyarok úgy gondolkodnak, mint ő" (kis bepillantás abba, hogyan látnak minket külföldön) és nézeteinek ott biztosan sikere lesz.
Gyakori elképzelés, hogy az adott gondolkodású (például előítéletes vagy nacionalista) emberek csak simán tévedésben vannak, és ha szembesítjük őket a valósággal, gyorsan észbe kapnak és megváltoztatják nézeteiket. Ez azonban nem ilyen egyszerű, mert az ő gondolkodásuknak is van egy rendszere, amibe a kapott információk simán beépíthetők. Ha valaki például nem tekinti egyenértékű embernek a bevándorlókat, a feketéket vagy a fogyatékossággal élőket, akkor semmi problémát nem lát abban, hogy kitoloncolják őket az országból, diszkriminatív módon bánik velük a rendőrség vagy nem engedik őket adott településre költözni. Shamira filmje baloldali szemszögből nézve szuper, de egyetlen meggyőződéses szélsőjobbost se fog ráébreszteni, hogy rossz úton jár. Persze, mint annak idején egy workshopon bölcs tanácsként hallottam: egy meggyőződésesen ellentétes nézeteket valló emberrel ne azért vitázzunk, hogy őt meggyőzzük, mert az nem fog menni, hanem azért, mert érveink talán meggyőzik a hallgatóság azon tagjait, akiknek még nincs kialakult véleménye a kérdésben. Kérdés, mit lehet kezdeni (és lehet-e valamit) azokkal, akiket a nacionalista-populista retorika már teljesen meggyőzött.
(A film a BIDF Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon látható 2021. március 3-án 19.45-kor.)
