Tengerentúl, avagy mit kell tudnia egy háztartási alkalmazottnak

Ez a film egy különleges iskolába visz el. Itt készítik fel a filippínó lányokat arra, hogy a tengerentúlon - jellemzően egyébként nem Európában, hanem a Közel-Keleten - bentlakó háztartási alkalmazottak legyenek. A gyakorlati készségeken túl, mint a gyerekfürdetés vagy az ágyazás, azt is megtanítják nekik, milyen jogaik vannak és mi történik, ha a munkaadó ezt megsérti. Mindannyian közvetítőirodán keresztül kerülnek külföldre, így ha alkalmazóik megszegik a szerződésben leírtakat - például nem adnak nekik ellátást vagy szexuálisan zaklatják őket - azt azonnal jelenteniük kell, és akkor az iroda lép fel az alkalmazóval szemben. Emellett azért praktikus fogásokat is tanulnak arra, hogyan szereljenek le egy szexuálisan rájuk támadó férfit.

Nekem kifejezetten tetszett, hogy a lányok képzése ilyesmire is kitér, és azon szereplők történetei alapján, akik szolgáltak már külföldön, bizony sajnos szükség van ezekre az információkra és készségekre. Csak közben azon gondolkoztam: ki tanítja meg mindezt azoknak a lányoknak (akár a Fülöp-szigeteken, akár itt Európában), akiket nem munkaadójuk, hanem saját családtagjuk zaklat vagy bántalmaz, akár szexuálisan? Ők honnan fogják tudni, kihez fordulhatnak és hogyan védhetik meg magukat?

A megbírságolt történész esete

A hír maga itt olvasható: https://www.theguardian.com/education/2020/dec/21/court-fines-historian-over-claims-holocaust-survivor-lesbian-affair?CMP=Share_iOSApp_Other&fbclid=IwAR3etP2Txw_r1lwRtS2GAoArBbVSmrS0atXFWQsgDLkRnFN3k1df0vdzZvg

Nézzük csak meg kicsit közelebbről. Ugye az érintett - "Gerda" - tíz éve halott, tőle tehát már nem tudhatjuk meg, mi volt közte és a kápó között (és ezek szerint később se írt vagy beszélt erről barátoknak, naplóban stb.) Tehát amire hagyatkozhatunk, az "Liese" vallomása, aki szerint kizárt, hogy Gerda és a kápó szexeltek volna, merthogy fel voltak öltözve. Ez már eleve elég érdekes érvelés, mármint tegye fel a kezét, aki sose szexelt teljesen felöltözve. Abban a jelenetben, amit Liese leírt (Gerda az ágyon fekszik, a kápó mellette ül, Liese a kápó hátát és Gerda lábát látja) simán történhetett szex a két nő között (kézzel sokmindent el lehet intézni észrevétlenül, akár egy zsúfolt hálóteremben is). Ez az egyik probléma. A másik: muszáj két nőnek szexelnie ahhoz, hogy leszbikus kapcsolat legyen köztük? Ez ugye egy visszatérő kérdés a leszbikus történelemben, felmerült pl. az úgynevezett "bostoni házasságok" kapcsán (ezt a szót a 19. században használták olyan együtt élő nőkre Amerikában, akik szoros érzelmi kapcsolatban álltak). Maga Liese is elismeri, hogy a kápó viselkedése arra vall: szerelmes volt Gerdába. Gerda érzéseiről nem tudunk semmit, de ha hasonlóan érzett, a kápó rendszeresen bement hozzá a hálóterembe és még akkor is követte, amikor Gerdát áthelyezték Bergen-Belsenbe, ki merné állítani, hogy ez nem volt leszbikus szerelem csak azért, mert nem szexeltek? És mégis, mintha Hájková ellenfelei a testi érintkezésre hegyeznék ki a dolgot - ami mutatja, mennyire szexualizálja kultúránk a párkapcsolatokat, köztük a leszbikus kapcsolatokat is, amelyekben pedig (pláne a szexuális forradalom előtt) egyáltalán nem mindig játszott lényeges szerepet a testiség.

Persze Gerda lánya talán azért hangsúlyozza ki ezt a vonalat, mert ebbe lehet a legjobban belekapaszkodni, márpedig ő nagyon nem szeretné, ha az anyját bárki leszbikusnak gondolná. (És nyilvánvalóan a leszbikusság a gond, nem mondjuk az, hogy egy kápó volt a partner, hiszen kifejezetten a testiséggel kapcsolatos bizonyítékokat akarja újraértékeltetni.) Ez egyáltalán nem egyedi eset. Mikor a Labrisz tagjaival ellátogattunk Galgóczi Erzsébet szülőházába Ménfőcsanakon, az írónő minket körbevezető rokona kitartóan állította, hogy Galgóczi heteroszexuális volt, csak "történetesen írt egy leszbikus tárgyú regényt". Volt ismerősöm, aki szerette volna egy ismert magyar leszbikus levelezését kutatni a levéltárban, de szembesült vele, hogy az illető örökösei 100 évre titkosították azt. A leszármazottak hevesen próbálják megakadályozni, hogy felmenőjük hírnevén folt essék, legalábbis Gerda lánya erre hivatkozva indított pert. De vajon tényleg a felmenő érdekére gondolnak, vagy a sajátjukra? (És ugyanez a kérdés feltehető azzal az anyukával kapcsolatban, aki aggódva inti fiát, nehogy túl "buzis" szerkóban menjen ki az utcára - attól fél vajon, hogy bántani fogják ezért a fiút, vagy attól, hogy kiderül a melegsége és ezért valaki esetleg őt mint szülőt hibáztatja?) Vajon hány olyan nő van, aki életében büszkén élte meg leszbikusságát, de az utókor ezt már sosem tudja meg, mert prűd gyermekei és unokái eltüntetik a nyomokat?

Beadassam vagy ne? - a koronavírus-oltás történetének tanulságai

Ágoston László fantasztikusan alapos cikkében (aminek ezúton egyben reklámot is csinálok, itt olvasható: https://joszo.hu/koronavirus-oltas/) elmagyarázza azt is, ami sokakban kérdéseket vet fel: hogyhogy ilyen rövid idő alatt elkészült a koronavírus elleni oltás. Hát úgy, hogy ezt az államok prioritásként kezelték, egy csomó zsét adtak rá meg egy csomó új embert vettek fel a kutatóintézetekbe, akik csak ezzel foglalkoztak. Meg persze a bürokrácián is könnyítettek kicsit, plusz megvariálták a tesztelést. Így sikerült egy évnél rövidebb idő alatt védőoltást kifejleszteni.

Először is mindenképpen tiszteletemet fejezem ki azok előtt a tudósok előtt, akik részt vettek a védőoltás kifejlesztésében (és igen, én be fogom adatni, mert nem kívánom veszélyeztetni saját magam és környezetem egészségét, valamint nem kívánok hozzájárulni a gazdaság és az egészségügy összeomlásához). Viszont elgondolkodtam: ezek szerint ilyen gyorsan megoldódik egy egészségügyi probléma, ha prioritásként kezelik? Mert azt láttuk, mi történik, ha valamit nem kezelnek prioritásként. Az AIDS betegséget 1981-ben, csaknem 40 éve azonosították, mégsincs azóta se gyógymódja, sőt védőoltás se ellene - nem olyan régóta elérhető csak (már ahol) a PreP nevű gyógyszer, ami meggátolja a HIV-fertőzést, de ezt rendszeresen kell szedni, tehát nem olyan, hogy egyszer vagy kétszer beoltatod magad és védve vagy. Mindeközben pedig 2019-ben 38 millió HIV-fertőzött élt a világon és kb. 690 ezren haltak bele (forrás: UNAIDS). Hogy mi lehet a különbség oka? A 80-as években Ronald Reagan, aki volt annyira hülye, hogy őszinte legyen (most nem akarom egy másik, jóval későbbi amerikai elnökhöz hasonlítani e tekintetben) nyilvánvalóvá tette: mivel az AIDS "a buzik betegsége", nem prioritás a gyógymódját keresni. Nem is igazán ölt bele pénzt. (Ez indította útjára az ACT UP! csoportot és közvetve a teljes queer aktivizmust.) A későbbi amerikai és egyéb politikusok nagy része már rájött, hogy a politikai korrektség egyre inkább elvárás (már ahol), úgyhogy ezt nem mondták, de attól még gondolhatták. És mivel a HIV szerencsétlen módon olyan társadalmi csoportokat érint nagyobb mértékben - melegek, feketék, drogosok, szegények - akik amúgy is perifériára szorultak, a hatalom képviselői kisebb problémának tekintik, mint a koronavírust, ami egyáltalán nem válogat és több politikai vezetőt is megfertőzött már.

Tudom, hogy minden fertőzés különböző, és mivel a HIV az immunrendszert támadja, nyilván nehezebb ellene védekezni is. Ezzel együtt a kevesebb mint egy év, ami a Covid-19 elleni vakcina kifejlesztéséhez kellett, durva ellentétben áll azzal a 40 évvel, ami alatt HIV-fertőzés ellen nem sikerült ilyet létrehozni. És természetesen nem azt akarom mondani, hogy problémásnak ítélem a koronavírus elleni oltásba fektetett időt, energiát és pénzt. Épp ellenkezőleg. A koronavírus kapcsán az államok és a kutatóintézetek megmutatták: ha prioritásnak tekintenek egy járványt, akkor nagyon gyorsan nagyon hatékonyak tudnak lenni. Azt szeretném, hogy a koronavírus-vakcinák véglegesítése után ugyanilyen energiával vessék bele magukat a HIV gyógymódjának és az az elleni védőoltásnak a kutatásába.

Szülői láthatás kétlaki családoknál

https://index.hu/kulfold/2020/11/30/becsi_magyar_ugyvedno_biztositjak_a_szuloi_lathatasokat/?fbclid=IwAR1dKvXaLq32JHhSPd5o3vRooyIfU7CM_iPu2K7X8Y5DXwwEXYO3K0dYWGo Veronika (akit ezúttal nem azért emlegetek keresztnéven, mert ebben a blogban az egyenlőség elve alapján ezt szoktam, hanem mert személyes ismerősöm) arról beszél, hogyan oldják meg a szülői láthatást olyan családoknál, ahol az elvált szülők a határ két oldalán élnek. Külön kitér arra, hhogy ha a látogató szülő potenciálisan veszélyt jelent a gyerekre, akkor kijelölt központokban találkozhat csak vele, illetve tiszteletben kell tartani a gyerek kérését, ha nem akar beszélni külön élő szülőjével.

 Magyarországon a családon belüli erőszak ellen küzdő aktivistáknak régi problémája a kényszerláthatás. A magyar bíróságok ugyanis gyakran a bántalmazó szülővel is előírják a láthatást, azzal az indokkal, hogy a gyerekeket nem verte, "csak" a feleségét. Ennek a gyakorlatnak az alapja a magyar állam és intézményei beteges ragaszkodása egy olyan családképhez, amely szerint minden gyereknek szüksége van vér szerinti apjára és vér szerinti anyjára, mert csak ez az igazi család - ezért a szivárványcsaládban az azonos nemű partner nem fogadhatja örökbe párja gyerekét, és pont ma szavaznak arról a törvényről, amely gyakorlatilag lehetetlenné tenné egyedülállóknak az örökbefogadást. Pedig a vér szerinti kétszülős család egyáltalán nem mindig egy szerető, támogató közeg, és sok gyerek járna jobban, ha a "férfimodellt" (bármi legyen is az) nem erőszakos vér szerinti apja, hanem anyja új partnere, esetleg egy szerető nagypapa vagy más rokon biztosítaná. Még ha őt soha nem is ütötte meg az apja, egy gyereknek iszonyú trauma azt látni, hogy édesanyját bántják. Különösen, mert ilyenkor automatikusan arra gondol: ez vele is megtörténhet. (Hányan szeretnénk egy szobában aludni egy sorozatgyilkossal, aki minket személy szerint sose bántott?) És sajnos meg is történik olykor, mint a (csak) egy évvel ezelőtti győri tragédia esetében, amikor a börtönből frissen szabadult bántalmazó minden felügyelet nélkül láthatásra vihette a gyerekeket magához - és kettőt meg is ölt, kishúguk szeme láttára. A bántalmazó mindenáron hatalmat akar gyakorolni valaki fölött, kontroll alatt akarja tartani a családját - és ha volt feleségéhez vagy élettársához már nem fér hozzá, a gyerekekkel teszi ugyanezt. Láthatóan az osztrák hatóságok fel vannak készülve erre és megvannak a módszereik, hogy megvédjék a gyerekeket a bántalmazó szülőtől. De jó lenne, ha azok a gyerekek is védelemhez jutnának, akiknek mindkét szülője Magyarországon él.

Brian élete - a meghiúsult emberrablás

Mivel nagy megdöbbenésemre léteznek olyan emberek, akik nem látták a Brian életét, röviden összefoglalom a jelenetet. A Júdea Népe Front (képünkön) azt tervezi, hogy elrabolja Pilátus feleségét, és így kényszeríti ki, hogy a kormányzó eleget tegyen követeléseiknek. A palotában azonban összetalálkoznak a Júdeai Nemzeti Fronttal, akik ugyanezt tervezik. A két csoport egymásnak esik, a palotaőrök meghallják, a projekt persze befuccsol, és többet nem mesélek róla, mert unom mindig kitenni a spoiler warningot.

A magyarországi feminista és LMBT+ aktivizmus időnként erősen hasonlít a júdeai felszabadító mozgalmakra: mindig van valaki a mozgalmon belül, akit ellenségnek lehet kikiáltani. Egy időben egyes feministák kijelentették, hogy aki nem-bináris, transz vagy transzbarát, az nem lehet "igazi feminista" - még akkor se, ha amúgy fontos munkát végez a nők egyenlőségéért. Most aktuálisan a külföldön élő aktivisták vannak célkeresztben, akiket olykor simán lehazaárulóznak (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html), gyávának minősítenek (pedig szerintem baromi nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki a nulláról újrakezdje máshol, főleg egy olyan országból jövet, amellyel kapcsolatban egyre erősebbek az előítéletek egész Európában) vagy rájuk sütik, hogy nem is igazi aktivisták, mert csak online tudnak tevékenykedni vagy azt tartják hatékonyabbnak (most lépjünk túl azon a mellékes tényen, hogy a koronavírus-járvány kezdete óta szinte minden aktivizmus a virtuális térbe költözött). 

 Amit én gondolok az egészről: egyrészt egy aktivistának igenis jogában áll, hogy ne minden döntését az aktivizmusa határozza meg (sőt kell is, hogy legyenek ilyenek, mert ha valaki mindenét beáldozza a mozgalom oltárán, az hamar kiégéshez vezet). A külföldre költözés akár segítheti is az aktivizmust - nemcsak azért, mert ott megismerkedhetünk más szervezetekkel, módszerekkel és lehetőségekkel, hanem mert a magyarországi cselekvési lehetőségek egyre szűkülnek. Én még emlékszem, hogy a 90-es évek első felében gyakorlatilag csak olyan melegek (és nem véletlenül nem írok itt LMBT-t) vállalták magukat nyilvánosan, akik szabadúszók vagy önálló vállalkozók voltak; egy srácot ismertem, aki alkalmazottként coming outolt a munkahelyén, azonnal kirúgták, ő összeomlott és hosszú időt töltött a pszichiátrián. Egy percig sem kárhoztatom azt az embert, aki - ha foglalkozása miatt a szabadúszás nem praktikus vagy nincs meg hozzá a kezdőtőkéje - inkább külföldön vállal munkát, mert ott egyrészt nem kell az állása elvesztésétől tartania, másrészt nem szipolyozza ki olyan mértékben a munkahelye, hogy ne maradjon másra ideje. 

Másrészt fogadjuk el, hogy különböző emberek különböző módszereket preferálnak. Ha közös a cél, akkor összefogni kellene és közösen cselekedni vagy legalábbis támogatni egymást. A Júdea Népe Front és a Júdeai Nemzeti Front akár dönthetett volna úgy, hogy közösen rabolják el Pilátus feleségét, és akkor az akció sikerrel járhatott volna. (Egyébként azt olvastam, ezt a történetszálat pont a 70-es évek polgárjogi mozgalmainak szétdaraboltsága ihlette.) Az LMBT+ aktivisták is dönthetnének úgy, hogy nem egymást fikázzák, hanem felismerik, hogy közös ellenségük van: az egyre durvábban heteronormatív és kirekesztő állam.