A Szent Johanna Gimi 4.

Ahogy a szerelmek és balhék történetét olvassuk, könnyen elsikkad, hogy az egyik főszereplő kőkemény zaklatás áldozata. Pedig azokért, amiket bosszúvágyó ex-barátja csinál – tulajdon megrongálása, sőt fizikai erőszak – haladóbb országokban simán eljárás indulhatna ellene. Itt azonban még a tanárok sem lépnek közbe egészen addig, amíg verekedésre nem kerül a sor a zaklató és Virág aktuális barátja között, azt a többiek le nem filmezik és föl nem teszik a youtube-ra. A tanárokat a jelek szerint akkor is jobban érdekli az iskola jó híre, mint az áldozat támogatása, mert őt még csak egy megbeszélésre se méltatják.

A sztorit olvasva sajnos nagyon is realisztikusnak éreztem, hogy egy magyarországi tanár előbb értesül az iskolájában folyó zaklatásról vagy erőszakról az interneten keresztül, mint saját megfigyelései által. A pedagógusok megdöbbentően kevés figyelmet fordítanak a zaklatásra, bullyingra és társaira. Sokan egy kézlegyintéssel elintézik, hogy á, ez csak gyerekes csúfolódás (figyelmen kívül hagyva, hány gyerek lesz emiatt öngyilkos vagy depressziós, vagy akár marad ki az iskolából), mások nem mernek fellépni az erőszakos diákok ellen, nehogy a szüleikkel gyűljön meg a bajuk. A többség azonban valószínűleg észre sem veszi, milyen dinamikák működnek a diákok között.

Most zajlik a 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen, és ilyenkor mindig posztolok valamit ebben a témában. A mostani blogbejegyzésem a tanároknak, szülőknek és fiatalokkal foglalkozó más felnőtteknek szól. Arra kérném őket, tartsák nyitva a szemüket és a szívüket, hogy segítségére tudjanak sietni azoknak a valóságos tinédzsereknek, akik a kortárs csoporton vagy akár az iskolán belül válnak zaklatás vagy erőszak áldozatává.

Thomas Bernhard: Heldenplatz (Kamra)

An Anschluss 50. évfordulójára írt darabban egy zsidó család tagjai lamentálnak az ország állapotáról. Hogy még mindig mekkora az antiszemitizmus, meg egyáltalán. Eközben ők maguk is folyamatosan sztereotípiákkal dobálóznak az osztrákok más csoportjairól: a linziek tiszta gáz, a felső-ausztriaiak bumburnyákok, és én ugyan szóba nem állok senkivel, aki Grazból származik.

Senkinek sem új, hogy a kisebbségeken belül ugyanúgy megy a kirekesztés, mint a többségen belül. Nemrég egy netes meleg fórumon valaki negatívan nyilatkozott a selypítve beszélő lányos meleg fiúkról (bár én magam ezt a vonást inkább filmes vagy színpadi megjelenítésükben szoktam tapasztalni, mint a való életben), majd miután többen megkritizálták ezért, közölte, hogy ja, feminista bölcsészekkel el se kezd vitatkozni. De ez csak egy jellemző példa a sok közül. És nem az a baj, hogy a kisebbség tagjainak is vannak sztereotípiái. Hanem az, hogy ez nem tudatosul, és ugyanolyan kategorikus kijelentéseket teszünk másokról, amelyek miatt felháborodunk, ha ők mondják rólunk. Egy kicsit több kell ide, mint a „ne ítélj és ne ítéltess” vagy a „ha mi nem fogadunk el másokat, hogy várhatnánk, hogy ők elfogadnak minket?” Az kell, hogy tudatosan átgondoljuk az értékrendünket és a sztereotípiáinkat, mielőtt bárkit is dobozokba helyeznénk.

Michael Sandel: The moral side of murder

http://www.youtube.com/embed/kBdfcR-8hEY

A harvardi prof órakezdő feladatként elgondolkoztató példát vet fel. Villamosvezető vagy, egy domboldalon száguld le a villamos és elromlik a fék. (Franknek már eleve a szituáció elképzelése nehézséget okozott, de biztos nem járt még Lisszabonban.) Előtted a síneken 5 ember dolgozik: ha beléjük rohansz, biztosan meghalnak. Egyetlen dolgot tehetsz: ha elfordítod a kormányt (az még működik), letérsz a másik sínre, ahol csak egy ember halálát fogod okozni. A kérdés: elfordítod-e a kormányt, miért/miért nem?

A diákok persze különböző magyarázatokat adtak a döntésükre. Akik elfordítanák (a többség) azzal érveltek, hogy inkább egy ember haljon meg, mint öt. Egy fiú, aki nemmel válaszolt, úgy érvelt: veszélyes ideológia, hogy a többség érdekében elpusztítható a kisebbség, a népirtásokat is ezzel szokták indokolni.

Én kétfajta választ hiányoltam a kérdésre. Az egyik: azért nem fordítanám el a kormányt, mert nincs jogom dönteni más emberek (és mellesleg szerintem más állatok) életéről vagy haláláról. Ha a szellemek úgy rendelték, hogy az öt ember haljon meg, milyen jogon lépek közbe? Meglep, hogy egy amerikai, ráadásul multikulturális közegben senkinek nem jutott volna eszébe ez a gondolat (a szellemeket esetlegesen Istennel/J-h-v-val/Allahhal stb. behelyettesítve); talán csak nem mondták ki, nehogy fatalistának gondolják őket.

A másik válaszom: kiordítanék a villamosból az 5 embernek, hogy meneküljenek! Nem biztos, hogy sikerül nekik, de én mindent megtettem a megmentésükre anélkül, hogy valaki mást szándékosan veszélybe sodortam volna. (Jó, nekem is hosszas gondolkodásba telt ez a változat, éles helyzetben talán nem jutna eszembe, bár akkor valószínűleg a kormányt elfordítani sem). Ha valaki az előadóban felhozza ezt az alternatív megoldást (ahogy egy későbbi példánál egy srác tett is ilyesmit), a prof valószínűleg azzal reagálna, hogy „you’ve ruined my philosophical point.” Pedig pont hogy nem. Hiszen itt az történt, hogy felkínáltak két alternatívát, és az emberek annyira csak ezekben tudtak gondolkodni, hogy eszükbe sem jutott: van harmadik (vagy akár negyedik, ötödik) lehetőség. A villamosvezetőéhez hasonló helyzetben könnyű azzal érvelni, hogy morálisan egyik opció sem volt elfogadható, de megpróbáltuk a kisebbik rosszat választani. Pedig az igazság az, hogy az illető talán bele se gondolt: létezhet olyan megoldás, amit ugyan tudatosabban kell keresni, viszont erkölcsileg elfogadható.

Fiáth Titanilla: Börtönkönyv - könyvbemutató

A könyvbemutató során a két börtönpszichológusnak feltettem egy kérdést a börtön hatalmi rendszerében elfoglalt helyükről. A válasz: a börtön hatalmi rendszere nem olyan egyértelmű, nem arról van szó, hogy a nevelők/őrök/stb. ellenőrzik/irányítják a fogvatartottakat. Például a rabok különböző trükkökkel olykor kizsarolják, hogy másik zárkába vagy akár másik intézménybe helyezzék őket.

Ez a válasz szerintem erősen összekeveri a dolgokat. Attól, mert valaki ellenáll a hatalmi rendszernek, az a rendszer még működik; Sophie Schollék röplapoztak ugyan, de attól még Hitler maradt hatalmon, és a nők bizonyos foglalkozásokból való kirekesztése a XVIII-XIX. századokban nem szűnt meg attól, hogy egyes nők férfinak tettetve magukat művelni tudták őket. Sőt, pont azért volt szükség a röplapokra illetve az álcázásra, mert ők a hatalmi rendszerben elnyomott helyet foglaltak el. Ha a rabok szabadon dönthetnének börtönbeli életük körülményeiről, nem lenne szükségük trükközésre.

Elég bizarr, hogy pont a börtönnel kapcsolatban hangzik el egy ilyen válasz, amelynek hatalmi rendszer-jellege meglehetősen nyilvánvaló. Az a tapasztalatom azonban, hogy mi magyarok (a külföldieknél mást tapasztalok, igaz, nem-magyar ismerőseim többségére jellemző a feminista vagy emberi jogi szemlélet) nehezen ismerjük be, hogy egyes hatalmi viszonyokban mi vagyunk fölül. Az Élő Könyvtár képzésen volt egy gyakorlat: írjuk le azokat az identitásainkat, amelyek szempontjából kisebbségnek, majd azokat, amelyek szempontjából többségnek számítunk. Akikkel egy csoportban voltam, hajlamosak voltak azt mondani, hogy egyetlen többségi identitásuk sincs. Amikor említettem nekik párat (pl. fehér, középosztálybeli, iskolázott stb.), tiltakoztak, mondván, hogy de ez az ő életükben nem játszik szerepet. Pedig pont erről van szó: annak, aki a másik csoporthoz tartozik (pl. ez esetben roma, munkásosztálybeli és/vagy írástudatlan) igenis számít. A hatalmi helyzet azzal a kiváltsággal jár együtt, hogy nem kell tudatosan foglalkozni az identitásoddal: heteróknak nem kell coming outolni, a cisz nőnek azon gondolkoznia, hogy mit jelent számára nőnek lenni, vagy a fehérnek azt latolgatnia, hogy bőrszíne mennyiben befolyásolja esélyeit a munkaerő-piacon. Persze azért az lenne az ideális, ha az emberek a többségi vagy hatalmi helyzetükkel is tisztában lennének. Addig ugyanis nem fogják tudni megérteni az alárendelt viszonyban levő emberek viselkedését és érzéseit - márpedig egy börtönpszichológustól például szerintem ez alapkövetelmény.

A földműves álma

***SPOILER***
Knut 50 éves korára tudta meg, hogy furcsa problémájának neve is van (transzszexualitás) és megoldható (nemváltó műtét útján). Az orvos azonban, akitől segítséget kérne, nem támogatja a hormonkezelést és a műtétet, mert szerinte Knut egészségi állapota ezt nem engedi meg. Knut felháborodottan sétál ki a rendelőből azzal, hogy „heteroszexuális kezelést” kapott, és ragaszkodik egy „hermafrodita” orvoshoz (ilyet viszont a svéd tanyavilágban nincs túl sok esélye találni).

Felmerül az önrendelkezés jogának kérdése. Miért nem mindegy az orvosnak, hogy Knut nemet vált-e vagy sem? Lehet, hogy ebből valóban egészségügyi problémái származnak (bár pusztán életkoránál fogva nem kellene; ismerek olyan, aki 50 fölött váltott nemet), de ha ő ezt tudja és bevállalja azért, hogy nőként halhasson meg, mi joga van az államnak és az egészségügynek visszatartani őt ettől? Mindannyian tudjuk, hogy az élet bizonyos döntései kockázatokkal járnak: hogy csak a legszimplábbat mondjuk, a legegészségesebb nő terhességéből is fakadhatnak olyan komplikációk, amelyek életre szóló egészségügyi problémákhoz vezetnek. Mégse látni olyan plakátokat – a hullákkal díszített cigisdobozok mintájára – hogy „a terhesség súlyosan veszélyezteti az ön és leendő gyermeke egészségét”, és az orvosok általában csak akkor beszélik le a nőket a szülésről, ha a leendő gyermek károsodna, sőt jellemzően nem sorolják fel nekik a terhesség összes lehetséges komplikációját.

Mindez ugyanis nem arról szól, hogy megfelelő tájékoztatás után az egyén szabadon dönthessen saját életéről, hanem arról, mi az érdeke az államnak. Az mindenképpen, hogy több gyerek szülessen, de (visszatérve Knut történetére) az is, hogy minél kevesebbet kelljen egészségügyi ellátásra költenie. Ezért nem szokták az államok támogatni azokat a helyzeteket, amikor – egy transznemű ismerősöm szavaival élve – „egy egészséges testet megbetegítenek”, vagyis műtéteket és hormonkezelést hajtanak végre egy olyan emberen, aki testileg elfogadhatóan működik ezek nélkül is. Nem véletlen, hogy a nemváltás TB-finanszírozására irányuló kampányok fő érve: ha valaki nem élhet az általa választott nemű testben, az depresszióhoz és egyéb lelki betegségekhez vezethet, és hosszú pszichiátriai kezelést igényel. Az állam (mármint az az állam, ami foglalkozik a pszichiátriai betegségekkel, tehát nem a miénk) erre – remélhetőleg – kikalkulálja, hogy egy darab nemváltó műtét kevesebbe kerül neki, mint egy ember élethosszig tartó pszichiátriai kezelése, és gyorsan változtat a szabályozáson.

Szóval lehetnek szép ideáink az emberi jogokról, de ezek egy modern (posztmodern?) államban csak akkor érvényesülhetnek, ha anyagi hasznot is hajtanak.

Vas Maya: Kapcsolatok szivárványa

Olvasom az interjúkat meleg és leszbikus emberekkel. A férfi interjúalanyok felét ismerem, a nőket egy kivétellel mind. Elgondolkozom: hogyhogy minden ilyen kötetben és cikkben ugyanaz a pár ember ad interjút? Persze nyilván belejátszik, hogy mint Maya, mások is LMBT egyesületeken keresztül találnak interjúalanyokat. (Ez önmagában elég ironikus: Hollandiában vagy Svédországban bármely átlagember ismerne ennyi meleget. Persze ott azt sem értené senki, minek kell interjúkötetet megjelentetni melegekkel – ennyi erővel készülhetne ilyen kötet buszsofőrökkel vagy vörös hajú emberekkel is.) Megpróbált olyan „különlegességeket” is keresni, mint vallásos meleg, gyereket nevelő leszbikus pár vagy olyan ember, aki 50 fölött kezdte el megélni saját neme iránti vágyait, és ezekből nyilván még kevesebb van, aki látható. Mégis jelent valamit, hogy pl. az én kutatási felhívásomra is több aktivista vagy „látható” meleg jelentkezett, mint „egyéb”. Sőt, a nem-aktivista embereknél azt tapasztalom: nem feltétlenül azért nem beszélnek a környezetükben a melegségükről, mert szégyellik vagy félnek a reakcióktól, hanem egyszerűen nincs rá igényük.

Ken Plummer azt írja a Telling Sexual Stories című könyvében, hogy az emberek több okból mesélik el szexualitásukkal kapcsolatos történeteiket másoknak: feszültségoldásból (kibeszélni a titkot), terápiás célból vagy a közjó érdekében. Aktivisták esetében az utolsó biztos közrejátszik, noha néhányuknál a másodikat is felfedezni vélem. Viszont kell egyfajta politikai tudatosság, hogy az ember úgy gondolja, mások segítése érdekében nyilvánossá kell tennie a történetét; vagyis a nem-aktivista „átlagmeleg” esetében ez nem játszik. De mi van a kibeszéléssel mint önsegítő eszközzel? Lehet, hogy erre nincs igényük. Plummer egy nyugati társadalomban és –ról írta a könyvét, amelyben a titkok kibeszélése (gyónás, terápia vagy akár tévés talkshow-k formájában) bevett módja a feszültségoldásnak. Nálunk talán kevésbé van ez meg; a szocializmusban biztos, hogy nem volt jó ötlet titkainkat megosztani másokkal, mert könnyen megüthettük a bokánkat miatta. Talán ez maradt meg bennünk: amit nem mondunk el, abból nem lehet bajunk. Számos azonos nemű pár él együtt teljes nyíltsággal, de nem mondják ki magukról, hogy melegek. Így nem kell konfrontálódniuk, kevésbé nyújtanak támadási felületet, szép csendben belesimulnak a tapétába. Így maradnak továbbra is láthatatlanok a melegek, és ezért van, hogy 25 évvel a Vadnarancsok után még mindig lehetnek olyanok, akik interjúkötetekből szerzik ismereteiket a melegvilágról.