Olvasom az interjúkat meleg és leszbikus emberekkel. A férfi interjúalanyok felét ismerem, a nőket egy kivétellel mind. Elgondolkozom: hogyhogy minden ilyen kötetben és cikkben ugyanaz a pár ember ad interjút? Persze nyilván belejátszik, hogy mint Maya, mások is LMBT egyesületeken keresztül találnak interjúalanyokat. (Ez önmagában elég ironikus: Hollandiában vagy Svédországban bármely átlagember ismerne ennyi meleget. Persze ott azt sem értené senki, minek kell interjúkötetet megjelentetni melegekkel – ennyi erővel készülhetne ilyen kötet buszsofőrökkel vagy vörös hajú emberekkel is.) Megpróbált olyan „különlegességeket” is keresni, mint vallásos meleg, gyereket nevelő leszbikus pár vagy olyan ember, aki 50 fölött kezdte el megélni saját neme iránti vágyait, és ezekből nyilván még kevesebb van, aki látható. Mégis jelent valamit, hogy pl. az én kutatási felhívásomra is több aktivista vagy „látható” meleg jelentkezett, mint „egyéb”. Sőt, a nem-aktivista embereknél azt tapasztalom: nem feltétlenül azért nem beszélnek a környezetükben a melegségükről, mert szégyellik vagy félnek a reakcióktól, hanem egyszerűen nincs rá igényük.
Ken Plummer azt írja a Telling Sexual Stories című könyvében, hogy az emberek több okból mesélik el szexualitásukkal kapcsolatos történeteiket másoknak: feszültségoldásból (kibeszélni a titkot), terápiás célból vagy a közjó érdekében. Aktivisták esetében az utolsó biztos közrejátszik, noha néhányuknál a másodikat is felfedezni vélem. Viszont kell egyfajta politikai tudatosság, hogy az ember úgy gondolja, mások segítése érdekében nyilvánossá kell tennie a történetét; vagyis a nem-aktivista „átlagmeleg” esetében ez nem játszik. De mi van a kibeszéléssel mint önsegítő eszközzel? Lehet, hogy erre nincs igényük. Plummer egy nyugati társadalomban és –ról írta a könyvét, amelyben a titkok kibeszélése (gyónás, terápia vagy akár tévés talkshow-k formájában) bevett módja a feszültségoldásnak. Nálunk talán kevésbé van ez meg; a szocializmusban biztos, hogy nem volt jó ötlet titkainkat megosztani másokkal, mert könnyen megüthettük a bokánkat miatta. Talán ez maradt meg bennünk: amit nem mondunk el, abból nem lehet bajunk. Számos azonos nemű pár él együtt teljes nyíltsággal, de nem mondják ki magukról, hogy melegek. Így nem kell konfrontálódniuk, kevésbé nyújtanak támadási felületet, szép csendben belesimulnak a tapétába. Így maradnak továbbra is láthatatlanok a melegek, és ezért van, hogy 25 évvel a Vadnarancsok után még mindig lehetnek olyanok, akik interjúkötetekből szerzik ismereteiket a melegvilágról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése