Isabel Allende: El plan infinito

***SPOILER***

Gregorynak egyik feleségével sincs szerencséje. Samantha sportőrült, a teniszen és a jógán kívül maximum a gruppenszex érdekli. Shannon pedig túl fiatal, unatkozik és rengeteg szabadidejében fűvel-fával szexel. Egyikük sem törődik igazán a gyerekével, aminek persze meg is lesz a következménye. Ugyanakkor vannak a könyvben pozitív anyafigurák is: Judyt mindig elvált vagy özvegy apukákkal hozza össze a sors, de ő sajátjaként szereti azok összes gyermekét is, Carmen pedig hosszú és költséges jogi procedúrát vállal, hogy egyedülállóként örökbe fogadhassa elhunyt bátyja fél-vietnami kisfiát. Szó sincs tehát arról, hogy Allende a modern nőket rossz anyaként állítaná be (ha valaki, akkor a kreatív ékszerkészítő Carmen aztán igazán modern nő). De akkor miről van szó?

Számomra a leglátványosabb különbség a könyvben a rossz anyák és a jó anyák között (és az elsőhöz sorolható még Nora, aki nem veszi észre, hogy férje szexuálisan abuzálja kislányukat, a másodikhoz pedig olyan fogadott anyafigurák, mint a sarlatán jósnő Olga vagy a feminista páros Joan és Susan), hogy az utóbbiak dolgoznak. Nem feltétlenül önmegvalósító módon – esélyes, hogy Judynak a gyári munka nem nyújt sok örömet – de semmiképp sincsenek bezárva az otthonba és vele a háziasszony-szerepbe. Persze fontos hozzátenni, hogy a többiek egyik esetben sem a férj explicit nyomására hagynak fel a kereső foglalkozással: Nora a vándorló életmód mellett nehezen gyakorolhatná tanári hivatását, a gazdag családból származó Samantha sose dolgozott, Shannon pedig pont azért megy férjhez, hogy megszabaduljon a munka nyűgétől. Fel sem merül bennük, hogy a munka önmegvalósítás is lehet (azaz Norában talán, de nála az objektív körülmények lépnek fel akadályként).

Amerikában az ötvenes évek családmodellje és viszonylagos jóléte háztartásbeli szerepbe szorította vissza a nőket, és Betty Friedan már az évtized végén rájött, hogy ez a fő oka a háziasszonyok depressziójának; ezért is vált a fizetett munka a feministák egyik fő követelésévé. Magyarországon a szocializmusban mindenkinek kötelező volt dolgozni (elvileg, mert azért a gyakorlatban meglepően sok nő volt háztartásbeli), de a munkát az emberek külső nyomásként, egy támogatását vesztett rendszerért hozott áldozatként élték meg. Ráadásul ugye a háztartás továbbra is a nők vállán nyugodott, és az amerikai középosztállyal ellentétben ezt sem modern háztartási gépek, sem bejárónők nem segítették. Nem meglepő, hogy most, amikor már megteheti, egy csomó jobb módú nő inkább az otthon maradást választja. Az állami propaganda is ezt támogatja (nem véve figyelembe, hogy a magyar lakosság többsége számára azért az egykeresős családmodell elérhetetlen ideál). Azt sugallják, hogy a nő egyetlen feladata a gyereknevelés, mint ahogy – szerintük – évszázadokon keresztül. Ebben az érvelésben azonban hibádzik pár dolog. Egyrészt a múltban a nők jelentős százaléka ugyanúgy dolgozott, mint a férjük: a parasztasszonyok a földeken, a kézművesek feleségei a férjük termékeit árusítva, az arisztokraták pedig sehogy (de a férjük sem). A kenyérkereső férfi és háztartásbeli feleség modellje, Amerikával ellentétben, nálunk csak egy nagyon vékony polgári rétegre volt jellemző a XX. század első felében. Másrészt az alapvető értékrend megváltozott: mára fontos lett az oktatás és az egyéni kiteljesedés. Ha iskolába járatjuk a lányokat, hogyan várhatnánk el tőlük, hogy utána a háztartásra szűküljön le az érdeklődésük? Azon túl, hogy az állam is számos kiváló munkaerőt veszítene el a nők háztartásba való visszavonulásával, a gyerekeknek se lenne jobb. Egy olyan munka, amiben valaki megvalósítja önmagát (és biztos vagyok benne, hogy mindenki számára van ilyen, csak meg kell találnia) önbizalmat ad, az ember úgy érezheti, tesz valamit a világért. Ráadásul a munkahelyen emberi kapcsolatok is szövődnek, amitől a főállású háziasszony meg van fosztva (persze lehetnek barátnői, de azokkal nem találkozik napi szinten, főleg ha dolgoznak és/vagy családjuk van). A munka feladása elsőre vonzó opciónak tűnhet, de hamarosan sokan ráébrednek, mint Shannon, hogy az így kialakult űrt nincs mivel kitölteniük. Magányos, megkeseredett, önbizalomhiányos emberek pedig nem nevelhetnek boldog gyerekeket. Egy gyerek lelkiismeretén örökre nyomot hagy az a tudat, hogy szülei (vagy az egyik) feláldozta a saját boldogságát őmiatta. Egy igazán gyerekbarát társadalom nem a nők otthon maradását szorgalmazná, hanem a megfelelő gyerekgondozó hálózat kiépítését és a férfiak és rokonok/barátok gyereknevelésbe való bevonását.

Malala

Vannak, akik szerint Malala csak egy báb; nincs is önálló akarata, apja szlogenjeit szajkózza. Maga Malala hevesen tiltakozik ez ellen a vád ellen: önálló döntése volt, hogy kiáll a lányok oktatásáért. Apja őszerinte csak annyit tett, hogy egy harcos lelkű nőről nevezte el, aki mert felszólalni és inspirálni a népét. Na meg, tegyük hozzá, az apának köszönhető az is, hogy beleültette a tudás utáni vágyat és nem korlátozta a függetlenségben és az önálló gondolkodásban. Ő egy igazi támogató Malala harcában.

Egyes feministák úgy gondolják, hogy a férfiak sosem lehetnek igazi szövetségesek, hiszen a feminizmus győzelme az ő privilégiumaikat nyirbálná meg, sőt még a transznőkre is gyanakodnak, hiszen azok is férfiként szocializálódtak. Azon túl, hogy szerintem egy férfinak is van mit nyernie a feminizmussal, igenis lehetnek olyan emberek, akik érdek nélkül támogatnak egy ügyet, mint Malala apja a lányok oktatását (az, hogy mint iskolaigazgató ebből esetleg profitálna, számomra nem tűnik elegendő motivációnak). Ne feledjük: a nők jogainak egyik legelső szószólója, John Stuart Mill, férfi volt. Ahogyan jónéhányan azok közül, akiknek a művei az én feminizmusom kialakulásában fontos szerepet játszottak, mint John Stoltenberg (na jó, ő elutasította a "férfi" címkét, de nem biológiai nem vagy nemi identitás, hanem hatalmi szempontból) vagy Connell (aki tudtommal még férfinak vallotta magát, amikor a Masculinities-t írta). A személyes ismeretségemben is vannak olyan feminista férfiak - most csípőből Gyuri, Miklós, Feri vagy Hjalmar jut eszembe - akiknek ugyan nem mindegyikével értek mindenben egyet, de az elkötelezettségük inspirál és erőt ad. Ha fehér, középosztálybeli feministák elmennek tüntetni a romák és a hajléktalanok jogaiért és ezt nem tartják gáznak, miért nem tudják elfogadni, hogy az ő ügyüknek is lehetnek férfi támogatói?

Kubiszyn Viktor: Drognapló

Noha drogos „karrierje” során volt két év, amikor Viktor nem anyagozott, állítása szerint akkor is függő volt, talán még jobban, mint azelőtt. Függőségének neve: munkamánia. Ez azonban meglepő módon nem zavarta a környezetét.

Valaki egyszer olyasmit mondott, hogy a munkamánia az öngyilkosság egyetlen társadalmilag elfogadott formája. Viktorral együtt hozzátehetnénk: a függőségé is. A nagy multicégek (és nemcsak ők) nem törődnek azzal, hány ember lelke, családja, párkapcsolata nyomorodik meg azért, mert ők minél több profitot akarnak kitermelni. A dolgozóknak nyújtott juttatások sem valódi törődésről szólnak, hanem arról, hogy ezzel is magukhoz kössék őket. Ismertem például olyan céget, amely nem fitnessbérletet biztosított munkatársainak, hanem kiépített egy saját edzőtermet az iroda épületében. Sokkal nagyobb beruházás, de előnye, hogy a kollégák szabadidejükben is a közelben maradnak és adott esetben lerángathatók a futógépről, ha úgy hozza a szükség. Ugyanez áll a vállalati óvodák és bölcsődék mögött, amelyek sok dolgozó nő számára praktikusak, ugyanakkor a szülőnek ezáltal sokkal nagyobb átszervezést igényelne munkahelyet váltani. Ha egyáltalán értesül a lehetőségekről persze, hiszen a vállalati bölcsi, a vállalati edzőterem és a hétvégéit lefoglaló vállalati csapatépítés hatására kollégáin kívül másokkal már alig találkozik.

Ugyanez a tendencia sokkal ambivalensebb érzéseket kelt bennem, ha civil szervezetekről van szó. Egyrészt itt a cél nem a profit, hanem a társadalom jobbá tétele, ami támogatandó. Lehet örülni is annak, hogy a világ jobbításáért végzett munka ma már kap annyi elismerést, hogy egyesek megélhetnek belőle. Ez a fajta professzionalizálódás azonban problémás lehet azoknál a szervezeteknél, ahol a fizetett munkatársak mellett önkéntesek is dolgoznak. Nemrég nekem is volt fizetett munkám egy civil szervezetnél, amely jóval kevesebb energiát igényelt, mint az ugyanott végzett önkéntes munkám (a projekt többi, szintén fizetett alkalmazottja még kevesebbet dolgozott benne). Az egyesület fizetett munkatársainak egy része mélységesen lenézi azokat a hülyéket, akik képesek ingyen dolgozni, ugyanakkor újabb és újabb feladatokat varr az önkéntesek nyakába. A professzionalizálódás munkahellyé változtatta a korábban közösségi térként működő irodát, ahol egyre több minden formalizálódik. Például nemrég megtudtam, hogy már nem mehetek oda azzal egy projektvezetőhöz, hogy „figyelj, találkoztam egy sráccal, akit tök érdekel a projekted, és szeretne nálatok önkénteskedni.” Nem, most már központi önkéntes-nyilvántartás van, amely majd fentről leközvetíti a jelentkezőt a projektvezetőhöz. A közelmúltban egy kompetencia-felmérésen konkrétan önéletrajzot kellett a tagoknak feltölteni. Biztos papír meg referencia kell a vezetőségnek arról, hogy tudok fordítani, nem elég, hogy évtizedek óta nekik is csinálom.

A civil szervezetek professzionalizálódását üdvözölném, ha ez azt jelentené, hogy a szélesebb társadalom komoly tényezőnek tekintené őket (nem teszi), vagy hogy az emberek nem csúsznának el a rájuk bízott feladatokkal (ezt nemcsak önkéntesek, hanem fizetett munkatársak is megteszik). Magyarországon azonban sajnos inkább azt jelenti, hogy a korábbi demokratikus szellem helyébe hierarchia lép, az egyesületekben dolgozók egy részét pedig nem a jó ügy iránti lelkesedés, hanem a fizetés hajtja. És ebben a helyzetben egyre kevésbé érzem jól magam.