Noha drogos „karrierje” során volt két év, amikor Viktor nem anyagozott, állítása szerint akkor is függő volt, talán még jobban, mint azelőtt. Függőségének neve: munkamánia. Ez azonban meglepő módon nem zavarta a környezetét.
Valaki egyszer olyasmit mondott, hogy a munkamánia az öngyilkosság egyetlen társadalmilag elfogadott formája. Viktorral együtt hozzátehetnénk: a függőségé is. A nagy multicégek (és nemcsak ők) nem törődnek azzal, hány ember lelke, családja, párkapcsolata nyomorodik meg azért, mert ők minél több profitot akarnak kitermelni. A dolgozóknak nyújtott juttatások sem valódi törődésről szólnak, hanem arról, hogy ezzel is magukhoz kössék őket. Ismertem például olyan céget, amely nem fitnessbérletet biztosított munkatársainak, hanem kiépített egy saját edzőtermet az iroda épületében. Sokkal nagyobb beruházás, de előnye, hogy a kollégák szabadidejükben is a közelben maradnak és adott esetben lerángathatók a futógépről, ha úgy hozza a szükség. Ugyanez áll a vállalati óvodák és bölcsődék mögött, amelyek sok dolgozó nő számára praktikusak, ugyanakkor a szülőnek ezáltal sokkal nagyobb átszervezést igényelne munkahelyet váltani. Ha egyáltalán értesül a lehetőségekről persze, hiszen a vállalati bölcsi, a vállalati edzőterem és a hétvégéit lefoglaló vállalati csapatépítés hatására kollégáin kívül másokkal már alig találkozik.
Ugyanez a tendencia sokkal ambivalensebb érzéseket kelt bennem, ha civil szervezetekről van szó. Egyrészt itt a cél nem a profit, hanem a társadalom jobbá tétele, ami támogatandó. Lehet örülni is annak, hogy a világ jobbításáért végzett munka ma már kap annyi elismerést, hogy egyesek megélhetnek belőle. Ez a fajta professzionalizálódás azonban problémás lehet azoknál a szervezeteknél, ahol a fizetett munkatársak mellett önkéntesek is dolgoznak. Nemrég nekem is volt fizetett munkám egy civil szervezetnél, amely jóval kevesebb energiát igényelt, mint az ugyanott végzett önkéntes munkám (a projekt többi, szintén fizetett alkalmazottja még kevesebbet dolgozott benne). Az egyesület fizetett munkatársainak egy része mélységesen lenézi azokat a hülyéket, akik képesek ingyen dolgozni, ugyanakkor újabb és újabb feladatokat varr az önkéntesek nyakába. A professzionalizálódás munkahellyé változtatta a korábban közösségi térként működő irodát, ahol egyre több minden formalizálódik. Például nemrég megtudtam, hogy már nem mehetek oda azzal egy projektvezetőhöz, hogy „figyelj, találkoztam egy sráccal, akit tök érdekel a projekted, és szeretne nálatok önkénteskedni.” Nem, most már központi önkéntes-nyilvántartás van, amely majd fentről leközvetíti a jelentkezőt a projektvezetőhöz. A közelmúltban egy kompetencia-felmérésen konkrétan önéletrajzot kellett a tagoknak feltölteni. Biztos papír meg referencia kell a vezetőségnek arról, hogy tudok fordítani, nem elég, hogy évtizedek óta nekik is csinálom.
A civil szervezetek professzionalizálódását üdvözölném, ha ez azt jelentené, hogy a szélesebb társadalom komoly tényezőnek tekintené őket (nem teszi), vagy hogy az emberek nem csúsznának el a rájuk bízott feladatokkal (ezt nemcsak önkéntesek, hanem fizetett munkatársak is megteszik). Magyarországon azonban sajnos inkább azt jelenti, hogy a korábbi demokratikus szellem helyébe hierarchia lép, az egyesületekben dolgozók egy részét pedig nem a jó ügy iránti lelkesedés, hanem a fizetés hajtja. És ebben a helyzetben egyre kevésbé érzem jól magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése