***SPOILER***
Gregorynak egyik feleségével sincs szerencséje. Samantha sportőrült, a teniszen és a jógán kívül maximum a gruppenszex érdekli. Shannon pedig túl fiatal, unatkozik és rengeteg szabadidejében fűvel-fával szexel. Egyikük sem törődik igazán a gyerekével, aminek persze meg is lesz a következménye. Ugyanakkor vannak a könyvben pozitív anyafigurák is: Judyt mindig elvált vagy özvegy apukákkal hozza össze a sors, de ő sajátjaként szereti azok összes gyermekét is, Carmen pedig hosszú és költséges jogi procedúrát vállal, hogy egyedülállóként örökbe fogadhassa elhunyt bátyja fél-vietnami kisfiát. Szó sincs tehát arról, hogy Allende a modern nőket rossz anyaként állítaná be (ha valaki, akkor a kreatív ékszerkészítő Carmen aztán igazán modern nő). De akkor miről van szó?
Számomra a leglátványosabb különbség a könyvben a rossz anyák és a jó anyák között (és az elsőhöz sorolható még Nora, aki nem veszi észre, hogy férje szexuálisan abuzálja kislányukat, a másodikhoz pedig olyan fogadott anyafigurák, mint a sarlatán jósnő Olga vagy a feminista páros Joan és Susan), hogy az utóbbiak dolgoznak. Nem feltétlenül önmegvalósító módon – esélyes, hogy Judynak a gyári munka nem nyújt sok örömet – de semmiképp sincsenek bezárva az otthonba és vele a háziasszony-szerepbe. Persze fontos hozzátenni, hogy a többiek egyik esetben sem a férj explicit nyomására hagynak fel a kereső foglalkozással: Nora a vándorló életmód mellett nehezen gyakorolhatná tanári hivatását, a gazdag családból származó Samantha sose dolgozott, Shannon pedig pont azért megy férjhez, hogy megszabaduljon a munka nyűgétől. Fel sem merül bennük, hogy a munka önmegvalósítás is lehet (azaz Norában talán, de nála az objektív körülmények lépnek fel akadályként).
Amerikában az ötvenes évek családmodellje és viszonylagos jóléte háztartásbeli szerepbe szorította vissza a nőket, és Betty Friedan már az évtized végén rájött, hogy ez a fő oka a háziasszonyok depressziójának; ezért is vált a fizetett munka a feministák egyik fő követelésévé. Magyarországon a szocializmusban mindenkinek kötelező volt dolgozni (elvileg, mert azért a gyakorlatban meglepően sok nő volt háztartásbeli), de a munkát az emberek külső nyomásként, egy támogatását vesztett rendszerért hozott áldozatként élték meg. Ráadásul ugye a háztartás továbbra is a nők vállán nyugodott, és az amerikai középosztállyal ellentétben ezt sem modern háztartási gépek, sem bejárónők nem segítették. Nem meglepő, hogy most, amikor már megteheti, egy csomó jobb módú nő inkább az otthon maradást választja. Az állami propaganda is ezt támogatja (nem véve figyelembe, hogy a magyar lakosság többsége számára azért az egykeresős családmodell elérhetetlen ideál). Azt sugallják, hogy a nő egyetlen feladata a gyereknevelés, mint ahogy – szerintük – évszázadokon keresztül. Ebben az érvelésben azonban hibádzik pár dolog. Egyrészt a múltban a nők jelentős százaléka ugyanúgy dolgozott, mint a férjük: a parasztasszonyok a földeken, a kézművesek feleségei a férjük termékeit árusítva, az arisztokraták pedig sehogy (de a férjük sem). A kenyérkereső férfi és háztartásbeli feleség modellje, Amerikával ellentétben, nálunk csak egy nagyon vékony polgári rétegre volt jellemző a XX. század első felében. Másrészt az alapvető értékrend megváltozott: mára fontos lett az oktatás és az egyéni kiteljesedés. Ha iskolába járatjuk a lányokat, hogyan várhatnánk el tőlük, hogy utána a háztartásra szűküljön le az érdeklődésük? Azon túl, hogy az állam is számos kiváló munkaerőt veszítene el a nők háztartásba való visszavonulásával, a gyerekeknek se lenne jobb. Egy olyan munka, amiben valaki megvalósítja önmagát (és biztos vagyok benne, hogy mindenki számára van ilyen, csak meg kell találnia) önbizalmat ad, az ember úgy érezheti, tesz valamit a világért. Ráadásul a munkahelyen emberi kapcsolatok is szövődnek, amitől a főállású háziasszony meg van fosztva (persze lehetnek barátnői, de azokkal nem találkozik napi szinten, főleg ha dolgoznak és/vagy családjuk van). A munka feladása elsőre vonzó opciónak tűnhet, de hamarosan sokan ráébrednek, mint Shannon, hogy az így kialakult űrt nincs mivel kitölteniük. Magányos, megkeseredett, önbizalomhiányos emberek pedig nem nevelhetnek boldog gyerekeket. Egy gyerek lelkiismeretén örökre nyomot hagy az a tudat, hogy szülei (vagy az egyik) feláldozta a saját boldogságát őmiatta. Egy igazán gyerekbarát társadalom nem a nők otthon maradását szorgalmazná, hanem a megfelelő gyerekgondozó hálózat kiépítését és a férfiak és rokonok/barátok gyereknevelésbe való bevonását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése