Kábulat

A film egyik főszereplője érzékletesen foglalja össze, hogy fest a pokol.
"Ott azzal kezdik, hogy felmutatják az összes elszalasztott lehetőségedet. Megmutatják, hogy nézett volna ki az életed, ha a megfelelő pillanatban megtalálod a megoldást. Aztán meglátod a boldog pillanatokat, amelyeket elvesztettél, mert átaludtad őket."

Ezek szerint aki úgy él, hogy nincs mit megbánnia, az a pokolban is jól érzi majd magát, vagy automatikusan a mennyországba kerül?

Korcs szerelmek

***SPOILER***
Egész csapat kutya követi mindenhová az idős hajléktalant. Ők a családja: szeretettel gondozza, ápolja őket. Amikor egy súlyosan sebesült kutyát talál az utcán, őt is befogadja, ellátja sérüléseit. Nem sejti, hogy az állat kiképzett harci kutya. Mikor rendbejön, a férfi egy nap arra tér haza, hogy összes többi kutyája átharapott torokkal hever lepusztult otthonában; a legszebb és legkedvesebb, egy hófehér spicc, a karjaiban leheli ki a lelkét.

Ami számomra a legmegdöbbentőbb: a hajléktalan nem kergeti el a gyilkos kutyát. Ezután vele kettesben járja az utcákat. Ilyen hatalmas lenne a képessége a megbocsátásra? Ennyire megszerette volna az állatot? Vagy talán felelősséget érez iránta, miután megmentette az életét? Esetleg csak a magánytól retteg, és inkább maga mellett tart egy olyan állatot, ami mélységes fájdalmat okozott neki, semhogy egyedül maradjon a világban?

Vajon egy olyan ember, akinek csak terhet jelentek és fájdalmat okozok – igaz, önhibámon kívül, de hát a harci kutya se tehet arról, hogy erre képezték ki -, miért marad meg mellettem? Felelősségtudatból vagy a magány elől menekülve? És hányan kapaszkodnak olyasvalakibe, aki miatt szenvednek, noha sokkal jobbat érdemelnének – de ehhez be kellene vállalniuk, hogy az ő megtalálásáig egyedül maradnak? Ami nekem jól jön, de nekik nem annyira.

Imádság Bobbyért

***SPOILER***
Igazából rosszabbat vártam. Valami olyasmit, hogy meleg fia öngyilkossága után a fundamentalista keresztény anyukára - aki eddig azon problémázott, hogy ha valamelyik gyereke bűnt követ el, akkor nem lesznek együtt haláluk után a túlvilágon - rátör a bűntudat, és egy pálfordulással a melegjogok harcosa lesz. Ehhez képest a film elég jól mutatja a folyamatot, ahogy kezdi megkérdőjelezni a Biblia általa ismert magyarázatait, majd rádöbben azok káros voltára, csatlakozik egy melegek szülei-csoporthoz és végül elmegy a melegfelvonulásra. De azért vannak benne igen sablonos jelenetek, mint mikor egy viharos éjszakán, pizsamára húzott esőkabátban elrohan a Metropolitan Community Churchbe, ahol a lelkész épp ott van (mert hol máshol lenne?), és előtte zokogva mondja ki: "Megöltem a fiamat!"

Az ilyen túldramatizált elemek azért elgondolkoztatóak, mert ugyebár ez a film valós történet alapján készült. Nyilván lehetnek olyan részek, amiket a nagyobb hatás kedvéért feltupíroztak (mert azt pl. senki se tudhatja, mi volt az utolsó emlék, ami Bobbyt az ugrásra késztette). De elképzelhető, hogy a pizsamás-esőkabátos rész tényleg így történt. Mint ahogy jómagam is ismertem olyan családot (sajnos közelebbről, mint szerettem volna), ahol a kommunikáció a latin-amerikai szappanoperák kliséi szerint zajlott. Az anyuka "te vagy az egyetlen a világon, akire számíthatok!" felkiáltással győzködte a lányát, hogy fizesse be helyette a villanyszámlát, és amikor az exem bejelentette, hogy szombaton dolgozik és csak késve érkezik majd keresztfia születésnapjára, nővére hisztérikus: "nem vagy többé a testvérem!" felkiáltással csapta rá a telefont. Valószínűleg nem is tudtak volna nem szappanopera-szerűen viselkedni: nem volt ilyen mintájuk.

Az emberek régen tudták, hogy az egyes művészeti ágaknak megvannak a maguk konvenciói; csak leképezik, nem hűen ábrázolják a valóságot. Egy reneszánsz művészetbarát se gondolta, hogy az erdőkben és parkokban sétálva lezserül heverő aktokkal fog találkozni. Akik Verdit néztek, sose gondolták, hogy az olaszok (vagy egyiptomiak, vagy bárkik) tényleg énekelve beszélgetnek. A 20-as évek némafilmjeiben a végzet asszonyának sötétre volt sminkelve a szeme körüli rész, de mindenki tudta, hogy ez a filmnyelv konvencióihoz tartozik. A túldramatizált, érzelmeket verbálisan és fizikailag kinyilvánító kommunikációs módszer a hollywoodi (és még néhány más) filmnyelv jellemző vonása. Csak a mai emberek már annyit látnak ebből - és talán annyira keveset kommunikálnak élő emberekkel - hogy elfelejtették: ez egy művészeti eszköz. És lassan már elfelejtenek normálisan kommunikálni - sőt, a normális kommunikációt elégtelennek érzik (az életben és a nem-túldramatizált filmekben egyaránt). Így lesz a hétköznapokból hollywoodi romantikus dráma vagy brazil szappanopera. Pedig én jobban örülnék skandináv vígjátéknak.

C.J. Pascoe: Dude, You're a Fag

Sokkoló olvasni, miket művelnek átlagos gimnazista fiúk. A lányokat folyamatosan szexuálisan zaklatják szóban és olykor tettleg, folyamatosan buziznak, a legnőiesebb meleg srácnak pedig annyira megkeserítették az életét, hogy az 16 évesen abbahagyta az iskolát és elment egy buzibárba travielőadónak. Nekem mégis a függeléket volt a legdurvább olvasni, amelyben az antropológusnő (alacsony, huszonéves, csinos, leszbikus) elmeséli, hogy ugyanezeket a saját bőrén is megtapasztalta. Volt, hogy erőszakkal a táncparkettre rángatta egy srác és összetapadva próbált táncolni vele, máskor "akarsz ciciset játszani?" felszólítással kis híján letaperolták, vagy arról faggatták, repedt-e már szét dugás közben a vaginája. És mindez egy kaliforniai középiskolában, ami elég nyitott ahhoz, hogy LMBT diákcsoport működjön benne, és nem lett közbotrány abból, amikor egy utolsóéves leszbikus diák lány partnerrel érkezett a szalagavatóra. Hogy nézhet ki mindez egy magyar középiskolában?

C.J. leírja, milyen sebezhetőnek érezte magát azokban a helyzetekben, amikor a srácok a fenti módon rányomultak. Ez felidézi bennem azt a - még pár éve is állandó - félelmet, amit nálam akár tizen-huszon évvel fiatalabb srácok csoportjai keltettek bennem. Hiába az életkorom, ha ez nem látszik eléggé, ugyanúgy célpontja vagyok a beszólásoknak bármely nyilvános helyen, és olykor akár többnek is. Évekig jártam XXL-es ruhákban abban a reményben, hogy minél kevesebbet látnak belőlem a pasik, annál kisebb eséllyel fognak zaklatni. Noha ezt már általában nem teszem, még mindig résen vagyok, és még mindig ér zaklatás akár tizenévesektől is.

Persze tudnivaló - erről szól az egész könyv -, hogy a tinédzser fiúk nem azért csinálják ezt, mert mindegyik abnormális szexőrült. Hanem mert ezzel bizonyítják a férfiasságukat társaik előtt abban az életkorban, amikor az identitás megszilárdulása és a társak elismerése játszik kulcsszerepet. Na de miért a lányok szexuális lekezelése a férfiasság bizonyítéka, és miért nem mondjuk az, milyen jól tud valaki autót szerelni vagy mennyire tájékozott a politikában (hogy csak két, hagyományosan férfias tevékenységet említsek)? Továbbmenve: miért kell a női- illetve férfiidentitást feltétlenül olyan jellemzőkhöz kötni, amelyek nem teljesítése esetén kirekesztés vagy akár sorozatos bántalmazás vár az illetőre?

A rossz hír azt, hogy ezt a rendszert a kamaszok nem függetlenül építették fel. A "férfiasság" iskolai megjelenése mögött ott húzódik az egész társadalmi értékrend. Szóval mi is benne vagyunk, de nyakig.

Constance Sullivan-Blum a fundamentalista keresztények homofóbiájáról

Mindig mélységes tisztelettel tekintettem azokra az antropológusokra, akik a jó ügy érdekében hajlandók sokat és hosszasan beszélgetni ellenszenves elveket valló emberekkel (mint pl. Barna a rasszista genetikusokkal). Constance azt a figyelemreméltó tettet vitte véghez, hogy öt évet töltött fundamentalista és kevésbé fundamentalista keresztények között és hallgatta a homofób szövegeiket, sőt még kérdezgette is őket a melegekhez való viszonyukról. Ennyi önkínzás tényleg csak akkor éri meg, ha az ember a végén rájön valamire. Constance rájött. Mégpedig arra: a fundamentalista keresztények azért utasítják el a melegeket (meg az evolúciós elméletet, meg sok más dolgot), mert ha nem tennék, borulna az egész világnézetük. Ha többé nem vehetik szó szerint a Bibliát, honnan tudhatnák, miben hihetnek?

A cikk egyfelől kínál egy jó stratégiát arra, hogyan kezeljük a melegeket vallási elvek alapján elítélő embereket, hiszen valószínűleg nem díjaznák, ha az evolúciós elméletet elutasító fundamentalista amerikai keresztényekhez hasonlítanánk őket (kivéve HIT Gyüli és társaik, akik szintén elutasítják az evolúciós elméletet). De ugyanakkor el is gondolkoztatott az etikával kapcsolatban. Ugye egy kereszténynek adott az etikai alapja, a Biblia (azon értelmezése, amit az ő gyülekezete/egyháza vall). Szerintem a keresztény etika valódi követői nincsenek túl sokan ebben az országban. A zsidó, buddhista, Krisna-hitű stb. hívőknek szintén megvan a maguk etikája, de ezeket a vallásokat még kevesebben gyakorolják a szó valódi értelmében. Aztán vannak még a hozzám hasonló elszállt emberkék, akiknek a személyes etikai hitvallása arra épül, hogy tenniük kell a világ igazságosabbá tételéért. Hát mi se tolongunk. De mi van a többiekkel? Ők milyen etikai elvek szerint élnek? Vagy lehet létezni etikai elvek nélkül? Ezt a változatot nehezebb lenne megértenem, mint a közép-ausztráliai bennszülöttek házassági rendszereit.

Nem értek egyet a hülye Charles Taylorral, aki szerint a kereszténység egyetlen alternatívája a totális egocentrizmus. És nem is szeretném azt hinni, hogy aki a fenti etikai hitvallások egyikét sem követi, az feltétlenül egocentrikus ember. Kell lennie valamilyen más alternatívának (vagy többnek), csak még nem jöttem rá, mi az.

Pacsirtavár

***SPOILER***
1915-ben a törökországi örmény közösség még nem sejt semmit a közelgő etnikai tisztogatásokról, bár azért a feszültség érződik, különben miért tiltanák meg Nuniknak, hogy egy fess török tisztet szeressen? Nunik meg akar szökni a tiszttel, de anyja és görög szolgálójuk, Iszméné, megakadályozza. Közben Nazim, a török koldus, aki Nunik apját mindig is jótevőjének tekintette, értesül a tervről és értesíti az ezredest, a tiszt feljebbvalóját - puszta jóindulatból, nehogy a családot az a tragédia érje, hogy lányuk megszökött. Az ezredes ekkor már tudja, hogy másnap az összes örmény férfit kivégzik, az asszonyokat pedig erőltetett menetben Aleppóba hajtják. Mégsem tesz semmit azon felül, hogy leárulózza Nazimot. Másnap már túl későn ér oda, hogy megakadályozza a vérontást. A lelkifurdalástól gyötört Nazim utóbb összefog Iszménével és energiát és pénzt nem kímélve sikerül megmentenie Nunik testvéreit és édesanyját, de őt magát nem.

Az egyik érdekes történet a filmben Nazimé: hiába tesz meg mindent hibája jóvátételére, a lelkifurdalás valószínűleg sosem hagyja nyugodni. Hiszen ha ő nem szól bele, Nunik talán megmenekül (sőt utóbb ő vezeti el - kényszer hatására - a török hadsereget az örmények búvóhelyére, tehát még több halál szárad a lelkén). De hát ő nem tudta, amit mi, a nézők, tudunk, mert mi hallottuk a török hadvezérek beszélgetését. Nincs jogom Nazimot megítélni. Hiszen ki tudja, mikor mondok vagy írok le teljesen ártatlanul valami olyasmit, ami másnak kellemetlenséghez vagy akár tragédiához vezet?

Persze nemcsak Nazim nem tudja elképzelni, ami következik, az örmények se, ezért nem menekülnek, hiába figyelmezteti őket a haldokló nagypapa. Eszükbe se jut, hogy puszta származásuknál fogva népirtás áldozataivá lehetnek. Én és szeretteim közül sokan egy olyan csoportba tartozunk, amelytől bizonyos politikai erők nagyon szeretnének megszabadulni. Honnan fogjuk tudni, mikor van itt a menekülés ideje? Nem fogjuk-e túl sokáig halogatni, míg végül már nem lesz lehetőségünk rá?