A csokoládé és a Nobel-díjak

A Facebookon és a Twitteren kering egy kutatás eredménye, amely szerint a sok csokoládét fogyasztó országokból több Nobel-díjas kerül ki:

A poén aranyos, csak ott a gond, hogy a kutató teljesen komolyan gondolta. Pedig van néhány tényező, amit figyelembe vehetett volna. Például, hogy mind a csokoládéfogyasztás, mint a tudományos kutatás, a technikai haladás és a természeti törvények megismerése olyan dolgok, amelyek a nyugati kultúrát jellemzik, márpedig ez utóbbihoz kapcsolható a Nobel-díj is. Simán lehet egy csomó (csokifogyasztás nélkül is) hihetetlenül tehetséges ember, akikből azonban sose lesz Nobel-díjas, mert inkább szufi hittudománnyal vagy sámángyógyítással foglalkoznak. A másik elfeledett tényező, hogy a csokoládé csak nálunk hétköznapi cikk; vannak országok, ahol még a zöldség is luxusnak számít, nemhogy a Milka. És pont ezekben az országokban kevés embernek van esélye arra, hogy eljusson az egyetemre vagy akár a középiskolába, mert pl. vagy nincs is ilyen a menekülttáborban, vagy a családnak nincs pénze tankönyvekre, vagy a gyerekek már kiskoruktól fogva dolgoznak, hogy kiegészítsék a család szűkös jövedelmét. Nekik aztán se csoki, se egyetem. Tehát a csokoládé és a Nobel-díj nem ok-okozati összefüggésben állnak, hanem ugyanannak a jelenségnek két következménye.

Nem gondolom persze, hogy a cikk megosztói közül ez senkinek se tűnt volna fel; egyszerűen viccesnek találták, hogy lett egy jó ürügyük több csokit enni. Csakhogy ez sajnos jó példája annak, hogyan lehet nem venni tudomást a globális társadalmi igazságtalanságokról. És persze kényelmetlen ezekkel szembesülni és átérezni saját privilegizált helyzetünket, amikor sokkal jobban szeretünk a nyomorunkon keseregni. Nem beszélve arról a tényről, hogy mi is tettestársak vagyunk a Harmadik Világ nyomorában, amikor például nem fair trade csokit veszünk a boltban. Az etnocentrizmus vicces egzotikummá zsugorítja a világméretű egyenlőtlenségeket, és ezáltal hozzájárul azok fennmaradásához.

Salman Rushdie: The Enchantress of Florence 2: viszályok a nők között

A birodalomban egyik napról a másikra minden nő viszályba kerül a nővérével, és ez már az ország békéjét fenyegeti. A megoldást két prostituált találja meg. Azt javasolják a szultánnak, hogy rendelje el: egy napig minden nő járjon anyaszült meztelenül. Nem a férfiak kedvéért (nekik bekötött szemmel kell tölteniük ezt a napot), hanem azért, hogy meglássák egymás testét. A két örömlány szerint ugyanis a nők közötti viszályok oka a féltékenység, az, hogy a másikat maguknál tökéletesebbnek gondolják. Ha mindannyian szembesülnek egymás tökéletlenségével, többé nem akarnak ártani egymásnak.

A regénybeli birodalomban működő technikának a mi világunkban komoly akadályai lennének, minthogy különböző mesterséges technikák – a sminktől a botoxinjekcióig – megváltoztathatják a női test természetes tökéletlenségét; az ideálhoz való közelítés egyre inkább pénzkérdés. Ugyanakkor a regénybeli prostituáltaknak igaza van abban, hogy a női (vagy megjegyzem, akár a férfi) test tökéletlenségével való szembesülés szépségmítosz uralta világunkban sokkoló élmény lehet. Egy ismerősömet a közelmúltban pornográfia vádjával letiltották a Facebookról, mert közzétett egy saját magáról készült művészi aktfotót. A Facebook prüdériájától függetlenül elgondolkoztam azon, ugyanez lett volna-e a reakció, ha egy klasszikus fotómodell típusú szépség meztelen mellei jelennek meg az oldalon; valószínűleg nem, mert azért láttam már ilyesmiket emberek fotógalériájában vagy megosztott cikkekben. Szerintem ez a fénykép azért kavart vihart, mert egy túlsúlyos nő látható rajta, lógó mellekkel, vállán kicsiny macskával. Ráadásul leghevesebb támadói női nevet viselnek (legalábbis a Facebookon, ami ugye nem garancia valódi nemükre, de most fogadjuk el igazinak). Azt gondolom, hogy a hagyományos szépségideál elérésére intenzíven törekvő nőket különösen zavarja, ha valaki megmutatja, milyen is egy női test mindenféle mesterséges beavatkozás nélkül. A valósággal való szembesülés nem érdeke sem a szépségiparnak, amely pont a tökéletlenségtől való félelemből csinál profitot, sem azoknak a nőknek, akik mesterségesen elért szépségükkel büszkélkednek. (És tényleg sokan ezt tartják fő értéküknek: mikor még nyelviskolában dolgoztam, egy továbbképzésen elhangzott a kérdés, hogy mit tekintünk sikerélménynek, és a résztvevő nők – diplomás, szakmájuknak elkötelezett emberek, köztük több anya – többsége arra szavazott, hogy belefogyni a tavalyi farmernadrágjukba.) A tökéletesség álcáját többé nem vehetjük le a ruhánkkal együtt; a szépségmítosz szó szerint a húsunkba vág. Így válik a tökéletlen női test megmutatása politikai tetté.

Salman Rushdie: The enchantress of Florence

***SPOILER***

Az ifjú Niccolò (Macchiavelli) egy bordélyházban szépséges kurtizánnal találkozik, akit az Emlékek Palotájának neveznek: saját magáról semmit sem tud, csak a szultán egyik harcosának történeteit meséli. A hadvezér beleégette saját történetét a lány elméjébe, így az minden más emléket elfed. Niccolònak sikerül a beégetett emlék mögé ásnia, és a lány újra emlékszik: francia posztókereskedő lánya volt, akik kalózok ejtettek foglyul, Isztambulban raboskodott, míg ismét fogságba nem esett. Niccolò büszke magára, hogy visszaadta egy ember identitását. A lány azonban nem bírja elviselni sorsa összes szörnyűségét, amikkel szembesülnie kellett, és véget vet az életének.

Manapság gyakran gondoljuk, hogy az önismeret mindenre gyógymód; pszichológusok, hipnotizőrök és társaik vagyonokat keresnek azzal, hogy felszínre hozzák kliensük eltemetett emlékeit vagy érzéseit, amivel elvileg javítanak az életminőségén. Pedig az emberi elme nem véletlenül fojt el bizonyos érzéseket és történeteket; lehet, hogy pont azért, mert nem tudnánk megbirkózni vele. Segítő munkámban és azon kívül is sok emberrel találkoztam, akit pont az taszított krízisbe, hogy gyógyítónak szánt önfelfedező út során szembesült énje olyan elemeivel, amelyeket nem volt képes feldolgozni.

Persze a jó szakembernek tudnia kell segíteni az ilyen feldolgozásban; mindenekelőtt tudnia kell, mennyi az a tudás, amit kliense még el tud viselni. Csak sajnos nem vagyok meggyőződve róla, hogy minden szakember képes erre. Úgyhogy a kliens jobban jár, ha saját maga mérlegeli bármifajta önismereti munka előtt: képes lesz-e szembenézni az eredménnyel, bármi legyen is az?

Kiruccanás a világ végére

Művészek és tudósok utaznak Észak-Grönland fjordjaiba egy nagy vitorláson. Bőven akad dolguk: geológiai fúrásokat végezni, régészeti lelőhelyeket feltárni, állatokat megfigyelni, rajzokat készíteni a tájról. Mindemellett mégis folyamatosan filozofálnak az életről, a művészetről, az ember szerepéről a világban és hasonlók. Vajon mi ennek az oka?

Lehet persze, hogy mindannyian szokatlanul filozofikus alkatú emberek, de ezt kétlem. A lenyűgöző táj is inspirálhatja őket (egyikük konkrétan a Stendhal-szindróma tüneteit véli felfedezni magán, bár konkrétan elájulni nem látjuk), ennyi erővel azonban az alpesi osztrák és svájci falvak minden lakosa filozófus lenne. Az igaz, hogy az utazás kizökkentette őket mindennapi munkájukból (bár belegondolva, egy grafikusnak vagy egy tengerbiológusnak a filmben ábrázolt tevékenységek nagyjából a mindennapi munkáját jelentik), de szerintem ez önmagában nem magyarázat. Szerintem két dolog okozhatja, hogy ezek az emberek hirtelen az élet nagy kérdéseivel kezdenek foglalkozni. Az egyik, hogy a munkát kivéve a hétköznapi rutinoktól - számlák befizetése, gyerekek óvodába vitele, tömegközlekedés stb. - megszabadultak erre az időre; a másik, hogy tudatában voltak: ezt a helyet ők látják először (a kőkori ember óta, akinek nyomait megtalálják). Az a tudat, hogy valami rendkívüli történik velük, hirtelen saját gondolataikat is fontossá teszi előttük. A világ végén megértik, hogy nemcsak a mindennapi munkájuk, hanem a személyes életfilozófiájuk is értékes.

Jó lenne, ha mindenkinek a környezetében lenne legalább egy ember, akitől megkaphatja ezt az érzést, és nem kéne a világ végére elmennie érte.

Az osztálytalálkozó

Tőlünk nyugatabbra, ahol már felismerték az iskolai bullying káros hatásait, számos film foglalkozik vele; a műfaj klasszikusa számomra a Ben-X, de még a Harmadik Shrekben is előkerül a téma. (Jellemző módon, ha magyar filmben meg is jelenik a bullying - pl. Moszkva tér - a bántalmazókat ábrázolják szimpatikusnak...) Az Osztálytalálkozó ebbe a műfajba illeszkedik, de túl is lép rajta. Itt nincs verés vagy durva megalázás. Látszólag ártalmatlan eszközökkel közösítik ki Annát osztálytársai: nem ülnek mellé az osztálykiránduláson, levegőnek nézik vagy felkelnek az ebédlőasztaltól, ha leül melléjük. Mindezt azonban egyöntetűen és szisztematikusan. Amikor az osztályba érkezett új gyerek barátkozni kezd vele, a többiek gyorsan felvilágosítják, hogy Anna "ciki", így esélye sincs kitörni a körből. És ezáltal az alig látható kirekesztő technikák ugyanolyan durva hatást érnek el, mint a nyílt erőszak tenné, viszont azzal ellentétben észrevétlenek maradnak a tanárok felé; az egész filmben sehol sem merül fel, hogy a tanárok bármit tehettek volna a helyzet javítására.

Azon túl, hogy megmutatja, mennyire egyszerű módszerekkel is kirekeszthető valaki, a film másik érdeme, hogy a bullying hosszú távú hatásaira is felhívja a figyelmet. Anna a 20 éves érettségi találkozón is lúzernek titulálja magát, pedig azóta már elismert művész; soha nem tudott túllépni azon, hogy kamaszkorában letörték az önbizalmát. Ő maga is elhitte, hogy ő egy nagy nulla, és nem is mert kommunikációt kezdeményezni másokkal, akik ezért beképzeltnek vagy befelé fordulónak gondolták. A bullying tehát reprodukálja önmagát: akivel elhitették, hogy értéktelenebb a többieknél, a későbbi közösségeiben is így fog tekinteni magára, így könnyen célponttá válhat vagy a perifériára sodródik. Egyes szerencsés emberek találnak egy támogató partnert, aki megerősíti önbizalmukat és segít nekik feldolgozni tinédzserkori traumáikat. De ha valakinek sikerült annyira aláásni az önbizalmát, hogy erre is képtelen, azt egy életre tönkreteheti valami, amit a szülők és a tanárok megakadályozhattak volna.

Lovak és emberek

***SPOILER***

Az izlandi férfiak igen nagyra vannak saját lovastudományukkal, ezért eleinte csak fitymálják a fiatal svéd lányt, aki egy kékszemű kancát akar befogni. Persze a műveletet a pasik cseszik el (akik egyes elméletek szerint nem tudnak egyszerre két dolgot csinálni, így kötelet fogni és alkoholizálni sem), és nemcsak a kívánt állat, hanem a fél ménes kiszabadul. Bár a férfiak nem bíznak az akció sikerében, Jóhanna egyedül ered utánuk. Nemcsak őket találja azonban meg, hanem az öreg Hildurt is, akinek szemébe pattant a szögesdrót. Jóhanna összeköti a lovakat, felülteti a megvakult Hildurt az egyikre és visszaindul; útközben még feltartóztat egy buszt, amelyen Hildur fia utazik, és rábízza a sebesültet. Mikor visszaér társaihoz, azok lelkesen ünneplik, ő pedig vidáman iszik és tubákol velük. Nő és külföldi létére befogadták.

A Jóhanna-epizód több, mint a sok filmből ismert „a nő bebizonyítja, hogy ér annyit, mint egy férfi” klisé. Jóhanna ugyanis az egyetlen olyan ember a filmben, aki együttérzést és törődést mutat mások iránt; a lovastúra-vezető lazán elfeledkezik a vágtázni nem tudó és ezért lemaradó turistáról, a farmer lezárja az évszázadok óta használt gyalogösvényt, egy másik illusztris úriember pedig lelövi büszkeségét, a hófehér kancát, mert az (nem egészen saját hibájából) nevetségessé tette a falubeliek előtt. Jóhanna tehát - ha nemi sztereotípiákban gondolkozunk - nemcsak van olyan jó, mint egy férfi, de olyan jó is van, mint egy nő. A rendezők nemzeti öniróniáját vélem felfedezni abban a tényben, hogy ezeket az értékeket egy külföldi szereplő testesíti meg.

William Golding: Kígyónyelv

A regény abban az időszakban játszódik, amikor a rómaiak uralkodnak Görögország fölött. A szereplők többsége azonban ezt egyáltalán nem látja problémásnak. Egyrészt külön örülnek, hogy az egymással viszálykodó városállamok kora végre lejárt, a rómaiak jelenlétéből tehát még profitálnak is (a témában lásd még a Brian életéből a "mit adtak nekünk a rómaiak?" kérdéskört). Másrészt az a filozofikus kérdés is felmerül, hogy lehet-e az ember (vagy egy város) valaha is teljesen szabad? És arra jutnak, hogy valószínűleg nem.

Az ókori Görögország még fénykora leáldozta után is erősebb és komolyabb világpolitikai tényező volt, mint mondjuk Magyarország ma. Fölösleges hát azon áltatnunk magunkat, hogy valaha is teljesen függetlenek leszünk, akár visszafizetjük az államadósságunkat, akár nem. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy semmi hatásunk nincs a helyzetre. Eldönthetjük például, hogy kitől akarunk függeni, mert ez komolyan befolyásolhatja egyrészt függőségünk mértékét, másrészt életminőségünket. Többek között erről is döntünk most vasárnap.