***SPOILER***
Az ifjú Niccolò (Macchiavelli) egy bordélyházban szépséges kurtizánnal találkozik, akit az Emlékek Palotájának neveznek: saját magáról semmit sem tud, csak a szultán egyik harcosának történeteit meséli. A hadvezér beleégette saját történetét a lány elméjébe, így az minden más emléket elfed. Niccolònak sikerül a beégetett emlék mögé ásnia, és a lány újra emlékszik: francia posztókereskedő lánya volt, akik kalózok ejtettek foglyul, Isztambulban raboskodott, míg ismét fogságba nem esett. Niccolò büszke magára, hogy visszaadta egy ember identitását. A lány azonban nem bírja elviselni sorsa összes szörnyűségét, amikkel szembesülnie kellett, és véget vet az életének.
Manapság gyakran gondoljuk, hogy az önismeret mindenre gyógymód; pszichológusok, hipnotizőrök és társaik vagyonokat keresnek azzal, hogy felszínre hozzák kliensük eltemetett emlékeit vagy érzéseit, amivel elvileg javítanak az életminőségén. Pedig az emberi elme nem véletlenül fojt el bizonyos érzéseket és történeteket; lehet, hogy pont azért, mert nem tudnánk megbirkózni vele. Segítő munkámban és azon kívül is sok emberrel találkoztam, akit pont az taszított krízisbe, hogy gyógyítónak szánt önfelfedező út során szembesült énje olyan elemeivel, amelyeket nem volt képes feldolgozni.
Persze a jó szakembernek tudnia kell segíteni az ilyen feldolgozásban; mindenekelőtt tudnia kell, mennyi az a tudás, amit kliense még el tud viselni. Csak sajnos nem vagyok meggyőződve róla, hogy minden szakember képes erre. Úgyhogy a kliens jobban jár, ha saját maga mérlegeli bármifajta önismereti munka előtt: képes lesz-e szembenézni az eredménnyel, bármi legyen is az?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése