2012. szeptember 13., csütörtök

A kölyök

***SPOILER***

A főszereplő Russnál megjelenik egykori 8 éves énje, Rusty, és csalódottan látja, hogy gyerekkori álmaiból semmi nem vált valóra: nem lett pilóta, nincs se felesége, se kutyája. A happy end akkor jön el, amikor összetalálkoznak a még 30 évvel későbbi énjükkel, aki éppen családjával és kutyájával száll be egy piros repülőgépbe. Vagyis Rusty emlékeztette Russt egykori álmaira és ő nekivágott, hogy megvalósítsa őket.

Ez mind nagyon szép, de feltételezi, hogy a gyerekkori álmok egyrészt megvalósíthatóak, másrészt tényleg ezeknek a megvalósítása a fontos. Én például sokat ábrándoztam arról, hogy találkozom Gerald Durrellel, de fizikai valójában ez már elég esélytelen. Ami pedig az életem konkrét folyását illeti, nem igazán voltak álmaim. Egy olyan gyereknek, akinek küzdenie kell, hogy túléljen még egy napot, nem szárnyalhat el nagyon a fantáziája. Nekem már az is elérhetetlen ábrándnak tűnt, hogy valaha barátaim legyenek. Arra meg gondolni sem mertem, hogy egyszer olyasmit fogok tenni, amivel hasznot hajtok a társadalomnak, mert ilyesmire egy gyerek nem gondol; most mégis úgy érzem, ez az egyik legnagyszerűbb dolog, amit elértem. A másik természetesen a párkapcsolatom, amire még gondolni sem mertem huszon-akárhány éves koromig, annyira elérhetetlennek tűnt. Sose hittem volna, hogy valaha ennyire szeretni fognak - még most is alig hiszem el.

Tehát mielőtt búskomorságba esünk azon, hogy nem valósítottuk meg gyerekkori álmainkat, azért kérdezzük meg magunktól: biztos érdemes lett volna-e ezeket megvalósítani, és nem értünk-e el olyan dolgokat, amelyek ezerszer fontosabbak.

2012. szeptember 10., hétfő

Orhan Pamuk: The Museum of Innocence

A butikoslány Füsun elmeséli szeretőjének, Kemalnak, hogy bakfis kora óta zaklatják a férfiak: az apa haverjaitól kezdve, akik 13 évesen letaperolták a kártyapartik során, az utcán rátapadó és beszólogató HMCS-ken keresztül a vásárlókig, akiknek udvarlását a főnöke utasitására el kellett fogadnia, hiszen pénzt hoznak a konyhára. Kemal első reakciója pedig a féltékenység, és arról kezdi faggatni Füsunt, hogyhogy egyik férfinak se adta be a derekát.

Az egy dolog, hogy a féltékenységnek van-e létjogosultsága egy kapcsolatban. De itt ráadásul az esetek többségében Füsun egyáltalán nem kivánta az őt üldöző férfiak udvarlását. Kemal azonban nem érzékeli a szexuális zaklatás fogalmát, ahogy a heteró férfiak többsége sem. Nem tudják elképzelni, hogy egy nőben félelmet, undort, sőt traumát kelthet az ilyen viselkedés. Ha megkérjük őket, hogy képzeljék magukat a zaklatott helyébe, váltig állitják, hogy ők bizony élveznék a kitüntetett figyelmet. És valószinűleg igy is lenne, hiszen ők biztosak szoktak lenni abban, hogy meg tudják védeni magukat, egyrészt fizikai erőfölényük, másrészt privilegizált társadalmi helyzetük miatt. Maximum a homoszexuális zaklatás kelthetne hasonló érzést bennük, de azt meg elütik azzal, hogy tök más helyzet, ha valaki nem ahhoz a nemhez vonzódik.

Ha valaki netán elgondolkozott azon, miért van, hogy a nők elleni szexuális erőszak és zaklatás olyan ritkán kerül feljelentésre, és az esetek többségében az áldozat be se számol róla - hát részben ezért.