Steve nagyon nem bírja az elméletet. (Ez már alapból szimpatikus benne.) Egy Walter Benn Michaels nevű fickóval együtt írt egy cikket, amely szerint az elméleteknek semmi következménye, ennélfogva nem hasznosak a társadalom számára és senkinek nem kéne ilyesmivel foglalkozni. Ha a tudósok megfogadták volna a tanácsukat, nekünk most sokkal kevesebbet kéne olvasnunk.
Na ehhez képest Steve utána írt egy irodalomelméleti könyvet (amit én sajnos nem olvastam, csak egy arról szóló cikket). Leginkább azon töpreng benne, hogy miért akarnak az emberek irodalmat olvasni. Szerinte az irodalmi műnek az az értelme, amit a szerző gondolt, de kizárt, hogy egy halom ember csak ezért rágja át magát rajta. Steve arra jött rá, hogy azért olvasunk irodalmat, mert az tudatosítja bennünk a saját értékeinket. Ha mondjuk olvasunk egy fickóról, aki hozzánk hasonló helyzetben van (vagy akinek a helyzetébe bele tudjuk képzelni magunkat), egyrészt belegondolunk, mi mit csinálnánk a helyében, másrészt viszont – ha a könyv elég jól van megírva – meg tudjuk érteni, hogy amennyiben ő mást csinált, miért tette. Az olvasás tehát segít abban, hogy tudatosabb döntéseket hozzunk és aktív irányítóivá váljunk az életünknek. Ja és persze megtanít megérteni azt, aki más, mint mi.
Az jutott eszembe, milyen sokszor hivatkozom könyvekre vagy filmekre, amikor egy jelenséget meg akarok magyarázni. Ha például a nemi identitásválságról beszélgetek valakivel, beszúrok olyan mondatokat, hogy „igen, a Kőkeményben is van egy rész, ahol…”. Nem mellékesen ez az egész blog is arról szól, hogy milyen gondolatokat váltanak ki bennem különböző könyvek/filmek/színdarabok/elméletek/zenék. Pedig nem gyűjtöttem pénzt Isaura kiszabadítására és nem feltételezem, hogy Gordon Agáta tényleg a lexikonban olvasott először a leszbikusságról, mint hősnője a Kecskerúzsban. Ezenkívül beszélgetek elég sokat hús-vér emberekkel, és ők is indítanak el bennem gondolatokat. Szóval akkor miért is művészeti és elméleti alkotások (amely kettő mellesleg nem határolódik el egymástól) ihletik ezeket a bejegyzéseket és miért nem az, mit mesélt Gyuri tegnap Dél-Amerikáról?
Egyrészt nyilván benne van, hogy Gyuri (vagy bárki más) magánemberként tett személyes közléseit nem fogom kiadni bármely olvasónak. (A poénok nyilván más lapra tartoznak.) Másrészt itt a párbeszéd vágya is. Ha valakivel együtt ülök a kocsmában, akkor reflektálni tudok a gondolataira, ahogy az ott levő többiek is. A műalkotások befogadása viszont magányos tevékenység – de milyen jó is megosztani valakivel! Legjobb persze, ha ő is látta/olvasta/hallotta az illető művet és van róla véleménye. De ha nem, a bennem elindított gondolatokra akkor is tud reflektálni és kialakul egy párbeszéd a virtuális térben.
Harmadrészt a könyvek/filmek és kisebb mértékben az egyéb művészeti alkotások fontos szerepet játszanak az életemben. „Kevés olyat láttam, hogy egy ember konkrétan szól valamiről, de te a fiction-ről szólsz”, mondta nekem annó Szőcs úr. Ez húsz év alatt nem változott, pedig azóta jártam néhány helyen a világban és megismertem sokféle embert. Mégis tudom, a személyes kapcsolataimon és élményeimen keresztül töredékét sem tapasztalhatom meg azoknak a tudásoknak és érzéseknek, mint könyveken és filmeken keresztül. Az a fixa ideám, hogy minél nyitottabb vagyok, annál jobb emberré válok. Egy viszonylag zárt közegben felnőve, ez a nyitottság először olvasmányélmények segítségével alakult ki bennem. És változatlanul azt gondolom, hogy ezek – nyilván a személyes kapcsolatok mellett – sokat segítenek ebben a projektben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése