Ismét Az ajtó és a HP7

***SPOILER***
Végre kitárul az ajtó, amelyet Emerenc mindig zárva tartott; még közeli barátai is csak találgatták, miféle kincseket rejtegethet odabent. Az írónő megláthatja Emerenc féltve őrzött kincseit: kilenc macskát. Mindet Emerenc mentette meg a pusztulástól, és senki nem tud róluk, nehogy irigy szomszédok megmérgezzék őket vagy balhét csináljon a Köjál. Értük Emerenc még azt is vállalja, hogy barátságtalan, magának való embernek tartsák.

Az egyik reakcióm a történetre: milyen fantasztikus, ha valakire ennyire vigyáznak, és olykor nagyon szeretnék Emerenc kilenc macskája lenni (vagy legalább kettő közülük, hogy játszhassak is egymással). Másfelől a titkolózás Perselus Pitont juttatja eszembe, aki megeskette Dumbledore-t: senkinek sem szól arról, hogy ő tűzön-vízen át, akár élete kockáztatásával is védelmezi meghalt szerelme fiát. "Ígérjem meg, hogy sosem fedem fel, ami a legjobb benned?"-kérdezi Dumbledore (magyarul valszeg magázva, de az elég hülyén hangozhat), de megteszi. Piton, akárcsak Emerenc, úgy éli le az életét, hogy mindenki szívtelennek véli, csak egy kiválasztott tudja róla, hogy érző lény.

Fantasztikus dolog ilyen kiválasztottnak lenni. De mennyi fájdalmat megspórolnának a Piton- és Emerenc-féle emberek, ha nem titkolnák el, hogy ők valójában jók. Mitől is félnek? Attól, hogy megsebzik őket? Attól, hogy nem lesz tekintélyük? Ha hiszem, hogy a világ alapvetően jó (és általában ezt szoktam hinni), valódi lényük egyetlen megcsillanása is számtalan barátot szerezne nekik.

Én mindenesetre azon vagyok, hogy sose kövessem el azt a hibát, amit Harry: hogy szívtelennek tartsak valakit pusztán azért, mert nem mutatja meg a szívét.