Those were the days my friend
We thought they'd never end
We'd sing and dance forever and a day
We'd live the life we choose
We'd fight and never lose
For we were young and sure to have our way.
Then the busy years went rushing by us
We lost our starry notions on the way
If by chance I'd see you in the tavern
We'd smile at one another and we'd say
Tegnap valaki azt mondta nekem: huszonéves kora óta nem voltak olyan mély beszélgetései, mint velem. Mikor reggel erre visszagondoltam, ez a dal jutott eszembe. Huszonévesen még mindenki tele van nagy tervekkel és nagy érzelmekkel; ez az az időszak, amikor baráti társaságok éjszakákat átbeszélgetnek világmegváltó terveikről. Aztán pár évtized elteltével, akárcsak a dalban, fájó nosztalgiával tekintenek vissza egykori önmagukra, ha képesek még egyáltalán felidézni.
Persze a dolog társadalmi háttere az, hogy a lelkes huszonéveseknek nincsenek családi kötelezettségeik, nem kell gyerekeket nevelniük illetve a pénzt előteremteniük rá. Aki be akar illeszkedni a standard harmincas-negyvenes életformába, annak annyi energiája megy el pénzcsinálásra és önmaga karbantartására (hiszen az ő korában már nem való smink nélkül járni satöbbi), hogy nem fér bele másokra is gondolni a saját családján kívül. Amikor meg a gyerekek kirepülnek, jön a nagy egzisztenciális válság, csillagjóstól aurafotósig mászkálnak és megpróbálják megtalálni önmagukat – saját maguk rejtett mélységeiben. Véletlenül se egy másik emberben vagy közösségben.
Persze nem kell feltétlenül így lennie; én is ismerek ilyen korú családos embereket, akik nem szűkültek be. Ők a törpe kisebbség; jellemzően huszonévesekkel és/vagy melegekkel barátkoznak.
A közvélemény a fiatalokat, a melegeket és a szingliket szokta önzőnek bélyegezni. Pedig ha belegondolunk, melyik a nagyobb önzés: az, ha valaki kizárólag a saját kis családjára koncentrál (amelyben az utódok lehetőleg vér szerinti gyermekei, hogy a gének is továbbmenjenek), vagy ha valaki nem akarja további gyerekekkel terhelni az amúgy is túlnépesedett földgolyót, hanem helyette társadalmi méretű kérdések foglalkoztatják. Nem azon a szinten, hogy mit kellene tennie Obamának/Orbán Viktornak/az önkormányzatnak/a közös képviselőnek, hanem hogy mi az a dolog – akármilyen kicsike – amivel ő javíthat a világon.
Íme az örök fiatalság titka, hölgyeim és uraim. Garantáltan hatásosabb, mint a ránctalanító krém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése