Szeredás Emerenc számtalan kincset gyűjt össze a lomtalanításból gazdáinak. Kis piros csizmát (fél pár), letört fülő porcelánkutyát meg hasonló giccseket. Asszonya persze elszörnyed az ízlésficam láttán, és bár a kidobást túlzásnak tartja, elsuvasztja a tárgyakat a lakás kevéssé feltűnő részeibe. Nehogy már a férje vagy a látogatóba érkező értelmiségi vendégek észrevegyék, mégis mit gondolnának? Ezzel a lépéssel viszont sikerül összetörnie Emerenc szívét és elveszítenie a barátságát.
Nem ismeretlen élmény az, hogy emberek szeretetüket roppant ízléstelen tárgyakkal fejezik ki. Én is kaptam már rózsaszín pandás mobiltartótól rózsaszín macis pizsamáig mindent. (Ez valami patriarchális baromság, hogy lánynak rózsaszínt kell venni.) És bár nem állíthatom, hogy büszkén mutogatnám őket mindenfelé, nem is dobom ki őket az ajándékozó szeme láttára, ahogyan a húgom szokta. Hiszen nem a tárgy a fontos, hanem az ajándékozó szeretete. És ha az illető egy olyan társadalmi közegből jön, ahol más számít szépnek, akkor azzal fogja kifejezni.
A közelmúltban valaki azt mondta nekem: nem hisz abban, hogy működhet egy párkapcsolat különböző társadalmi osztályú/fajú/hitű stb. partnerek között. Életem folyamán többször is hallottam olyan visszajelzést: egyetemet végzett emberként hogyan választhattam páromnak olyan lányt, aki ennyivel iskolázatlanabb/fiatalabb/ cigányabb nálam. Az ilyen vélemények mögött gyakran az húzódik meg, hogy kedvesünk és barátaink legyenek intellektuális partnerek, lehessen velük mély filozófiai kérdéseket megvitatni. Persze mondjuk nem árt némi közös érdeklődési kör (ennek híján valószínűleg meg sem ismertük volna egymást). Viszont mindenben úgysem egyezhet az érdeklődésünk, és ha nem tudunk intellektuális témákról beszélgetni, akkor én majd szépen proaktívan megkeresem azt a közeget, ahol ezt az igényemet kiélhetem (sokáig pl. az iwiw Harry Potter-fóruma töltötte be ezt a szerepet). Teljesen jó értelmiségi diskurzusoket tudok folytatni olyan emberekkel, akikhez érzelmileg nem kötődöm. Egy baráttal viszont az érzelmi kapcsolat és az egymásra figyelés a fontos. És remélem, soha (többé) nem fogom egyetlen barátomat sem azért szégyellni mások előtt, mert nem olyan művelt/iskolázott/sziporkázó/(nagyképű/sznob), mint ők.
Csak annyival egészíteném ki, hogy a pár között nem lehet jelentős értelmi, és/vagy életmódbeli különbség, mert akkor a közös élmények megélése és az együttélés lehetetlen. Illetve korlátozódhat a szexre, meg persze nem kell együtt élni, csak kérdés ez így párkapcsolat-e?
VálaszTörlésÉs jó az, ha proaktív az ember és megkeresi a megfelelő közeget.
Tehát ha szeretek valakit és marha jól tudunk beszélgetni, de alapvető életmódbeli különbségek miatt nem élünk együtt, az nem párkapcsolat? Sose értettem, a közös háztartásnak miért van ilyen nagy ázsiója, amikor gyakran a különélés teremti meg azt a teret, amire egy embernek a kiteljesedéshez szüksége van és ami ezáltal a kapcsolat fennmaradását is segíti. Mint egy általam ismert, 15(?) éve párkapcsolatban levő pár egyik tagja kifejezte: "Ha együtt élnénk, már nem élnénk együtt."
VálaszTörlésGondolom nincs a párkapcsolat (élettársi kapcsolat?) fogalomnak pontos definíciója, ezért mindenki maga dönti el, hogy az az-e? A párkapcsolatnak vannak közös fővonásaik pl.: érzelmi kötelék, szexuális vonzalom, intellektuális vonzalom, egymás lelki-anyagi segítése, együttélés, stb. Kérdés melyik modul vehető ki anélkül, hogy a fogalom ne veszítse el a lényegét?
VálaszTörlésMegjegyzésedből kiderül, hogy Neked az együttélés modul nem szükséges és lényeges része a párkapcsolatnak, én sem vagyok benne biztos ezért volt a végén a kérdőjel. (Már csak azért is mert éveket töltöttem, olyan kapcsolatban, ahol kb. 100 km.-re éltem az illetőtől.:-) )
Eljött az alternatív, atípusos párkapcsolatok kora? Juhééé! :-)
Nem tudom, mitől atípusos amúgy ez a "különélő együttélés" (szociológiában ezt így hívják, és ott is valami baromi új jelenségként kezelik). Egyrészt ugye párkapcsolatok elején jellemzően ez van (kivéve az elrendezett házasságok meg az "1 randi után összeköltözünk" esetét). Házasságtörés esetén ugyancsak. És egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy a nyugati társadalomban - nyilván a parasztság kivételével, mert egyedül földet művelni strapás - ne lettek volna mindig is olyan párok, akik hosszú távon sem költöztek össze különböző okok miatt. Hogy ne is beszéljünk arról a helyzetről, amikor a férfiakat elvitték a háborúba, a feleség meg otthon maradt, vagy a férfi nyáron kiköltözött a tanyára, a feleség meg bent maradt a csecsemővel a városban.
VálaszTörlésSzóval egy kis archív kutatás valszeg kiderítené, hogy nincs új a nap alatt...
Ma már annyira nem alternatív a különélő együttélés, de gondolom a párkapcsolatok 80-90%-a még mindig együttélésbe torkollik, így ez mégiscsak atípusosnak számít. A párkapcsolatok elején valóban a különélés jellemző érthető okokból, hiszen az még csak a prológus, de nem a kapcsolat fő tartami része. A házasságtörés (mármint annak következménye), a háború (a feleséget nem sorozták be, micsoda diszkrimináció :-)) és a tanyára költözés mind külső, kényszerítő tényező, amelyeket nem jószántukból választják a felek.
VálaszTörlésManapság viszont, akik a különélést választják azok 1. gazdaságilag megtehetik, 2. pszichés kényelmi okokból nem vállalják az együttéléssel járó kompromisszumokat és konfliktusokat. (Szerintem nem csak a különélés teremtheti meg a teret a kiteljesedéshez, hanem inkább a nagyfokú tolerancia a partnerünkkel szemben) És ezzel persze lemondanak ennek előnyeiről is.
Ettől még szerethetik egymást, elköteleződhetnek egymás iránt, stb., stb.
Bár nem vagyok sem szociológus, sem antropológus, de azt gondolom, hogy a nyugati társadalmakban (még a 70-es években is) igen kevés volt azok száma, akik külön éltek, még a nagypolgárság is egy háztartásban élt, habár külön szobában (a herceg és a hercegné a kastény más-más szárnyában :-))
Tehát az az új a nap alatt, hogy most már egyre többen megengedhetik maguknak a könnyebb utat, azaz kevesebb türelem is elég.