A „hagyományos módon” élő őslakosok és az autentikusság sötét oldala

 

***SPOILER**

Valószínűleg minden antropológushallgató találkozott azzal a karikatúrával, amelyen egy őslakos család vidáman hesszel a modern nappalijában, mígnem a szomszéd bekiabál az ablakon, hogy „jönnek az antropológusok!”, mire pánikszerűen pakolják el a tévét, telefont és miegymást. A Mindeközben Namíbiában című film bizonyítja, hogy ez nemcsak szimbolikusan, hanem szó szerint is megtörténhet. Farmeros-pólós férfiak guggolnak a falu közepén, egyszer csak beront egy gyerek, hogy „jönnek a turisták!”, mire mindenki rohan be a sárkunyhóba, és lecseréli hétköznapi öltözékét állatbőr ágyékkötőre.

Persze szerte a világon számos olyan kezdeményezés létezik, amely feléleszti a régmúlt korok életformáját, a skanzenektől a reneszánsz vásárokon keresztül a néptánccsoportokig. De amíg a leghülyébb amerikai se hiszi el komolyan, hogy a Nagy-Síkság közepén érintetlenül fennmaradt egy középkori európai falu, addig a namíbiai „élő múzeumokban” az őslakosoknak úgy kell tenniük, mintha valóban megőrizték volna azt az életformát, amelyet az európaiak érkezése előtt űztek; még az utat is úgy kell megépíteniük, hogy elkerülje a jelenlegi falujukat. Persze az illúzió fenntartása nem mindig sikerül, a fúróbotos tűzgyújtással csúnyán lebőgnek, és a turisták se full hülyék: feltűnik nekik, hogy a „busmanok” időnként elbújnak a kunyhók mögé cigizni, és felmerül bennük a kérdés, hogy mégis hogy tanulnak meg a falubeliek vadászni, ha évtizedek óta tiltja nekik a törvény. Az őslakosoknak ügyesen kell lavírozniuk, hogy ne legyen nyilvánvaló: csak színházat csinálnak. Ugyanakkor mélységesen elszomorítja őket, hogy a folyamat nem kölcsönös (a fehérek nem mutatják meg nekik az ő hagyományos kultúrájukat, pedig kíváncsiak lennének rá), és az láthatóan nem tart számot érdeklődésre, ahogyan ők valójában élnek (pedig vessetek a mókusok elé, de nekem a herero nők színes kalapjai és az „Autómosó” butikban szóló vidám afrikai reggae sokkal jobban bejönnek, mint az ágyékkötőben kántálás, részben azért is, mert a kultúrák keveredését és fejlődését sokkal izgalmasabbnak tartom).

Persze nem véletlen, hogy az Élő Múzeumokat szervező német egyesület az őslakosok múltját és nem jelenét kívánja bemutatni. Hiszen a namák és a hererók hagyományos kultúráját épp az 1904-1908-as népirtás pusztította el (amelyet az elkövető Németország továbbra sem hajlandó népirtásnak tekinteni): egyszerűen meghaltak azok az emberek, akik még emlékeztek a hagyományokra, és most azokat régi fotók alapján kell újjáéleszteni. Az, hogy látszólag sikerült, felmenti a fehér látogatókat az alól, hogy szembesüljenek a gyarmatosítás következményeivel. Ráadásul ha a turisták és a gazdag német nyelvű namíbiaiak meglátnák a feketék jelenlegi falvait, szembesülnének azzal, mekkora szegénységben élnek. A vicc az, hogy az Élő Múzeumokban bemutatott életforma, ha azt követnék, még nagyobb nélkülözéssel járna (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/kivalo-dolgozok-szeressuk-kung-nepet-de.html), de ebbe nem szoktunk belegondolni, hiszen ez „hagyományos”, ráadásul feltételezzük, hogy az őslakosok saját döntésükből élnek így, és nem mondjuk azért, mert nincs pénzük modern ruhákat venni.

Van azonban más oka is, hogy hajlamosak vagyunk idealizálni az őslakosok hagyományos életformáját, és erre szépen rámutat egy másik doku, ami szintén az idei Verzió Fesztiválon lesz majd látható. Az Amazománia főszereplője egy svéd antropológus, aki jelen volt az első kapcsolatfelvételnél egy elszigetelt amazóniai törzzsel, a korubókkal. Annyira nagy hatással volt rá az élmény, hogy számára azóta is Amazónia a Paradicsom, több filmet is forgatott ott, amelyek nemzetközi díjakat nyertek. Idős korában elhatározza, hogy 30 év elteltével visszatér a korubókhoz. Nagy csalódással veszi azonban tudomásul, hogy a faluban már európai öltözékű emberek mászkálnak a szatellitantennák között, mobiltelefonnal a kezükben. Még nagyobb csalódás Söderström számára, amikor az őslakosok szembesítik vele: az engedélyük nélkül használta kereskedelmi célokra a róluk készült filmfelvételeket (ők azt hitték, csak házimozit forgat), és ezzel megsértette a képmáshoz való jogukat, amiért részesedést követelnek a bevételeiből. Söderström arra jut, hogy az európai kultúrával való találkozás „megrontotta” a bennszülötteket, és eltökéli, hogy soha többé nem tér vissza a korubókhoz.

A két történet közös vonása, hogy az őslakosok eredeti életmódját valamiféle paradicsomi állapotként képzeli el: harmóniában éltek a természettel, és nem foglalkoztatta őket az anyagi jólét. Persze mindez közelebb áll a „nemes vadember” mítoszához, mint a valósághoz, hiszen az antropológiai leírásokból kiderül, hogy a hagyományos társadalmak is pusztítják a természeti környezetet (például az égetéses-irtásos földműveléssel), és a kultúra számos elemét, például a házassági szokásokat, befolyásolja az anyagi javak megszerzése iránti vágy. A korubók érdekeit képviselő antropológusnő meg is próbálja elmagyarázni Söderströmnek: ezekben a társadalmakban alapvető érték a kölcsönösség, az ajándékba adott népművészeti tárgyakért és azért, hogy engedték magukat fotózni és videózni, cserébe várnak valamilyen ellenszolgáltatást. Söderström ezt meg se akarja hallani (szó szerint elsétál és otthagyja beszélgetőpartnerét), ami mutatja, hogy valójában kevéssé törődik az általa állítólag olyannyira szeretett néppel. Azok az érvei, hogy de hát ő is többet költött a filmek elkészítésére, mint amennyit keresett velük, elég lámának hangzanak, ha összehasonlítjuk az ő svédországi házát a korubók kunyhóival.

Mi van tehát a „hagyományos” (értsd: európaiak érkezése előtti) életmódot folytató őslakosok iránti lelkesedés mögött? Egyfajta romantikus megvetés a modern nyugati társadalom anyagiassága iránt, akár olyan emberek részéről, akik egyébként ennek a társadalomnak az anyagi javait bőségesen élvezik? Az, hogy nem akarunk szembenézni azzal a pusztítással, amit a gyarmatosítás ezeknél a népeknél okozott? Valamiféle rejtett felsőbbrendűség-érzés, amely szerint a sárkunyhóban élő hererók vagy primitívek, vagy cukik, de semmiképp sem tekinthetők velünk egyenértékű felnőtt embereknek? Vajon nem azért akarjuk (látszólag vagy valóságosan) a hagyományos életformájukban és értékrendjükben megtartani ezeket a népeket, mert akkor könnyebb őket manipulálni és kihasználni?

Mondtam már, hogy mindkét filmet láthatjátok a 2026-os Verzió Fesztiválon?